Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-01 / 18. szám

Két könyvöm és egy újsághírem van Portugáliáról. Az egyik könyv, amelynek címe „Ahol véget ér a szá­razföld és kezdődik a tenger" — a hajósok és felfedezők ugyanis így emlegették a 15—16. században fénykorát élő Portugáliát —, e madár­távlatból félig zöldnek, félig kéknek látszó ország történelmét meséli el, miközben szerzője nyitott szemmel, bár inkább elbeszélő, mint feltáró szándékkal járja a fasiszta Salazar által kormányzott Portugália városa­it, falvait. Álvaro Cunhal, a Portugál Kommunista Párt főtitkára írta 1964-ben a másik könyvet, az „A győzelem irányé"-t, amely az ország iparának, mezőgazdaságának, társa­dalmi és politikai viszonyainak mély­reható és alapos elemzéséből kiin­dulva tűzi ki az illegális párt feladata­it. Ezt az írást 1974-ig csak titokban olvashatták a baloldali beállítottságú portugálok. Pontosabban, 1974. ápri­lis 25-ig. E nap délutánján a Journal de Noticias rendkívüli kiadással je­lentkezett. íme a vastag betűvel nyomtatott újsághír: „Ma, azaz csü­törtökön, április 25-én a portugál fegyveres erők államcsínyt hajtottak végre. Véget ért a fasizmus rémural­ma, Caetanónak nincs többé hatal­ma!!!" Valóban, tíz évvel ezelőtt, 1974. április 25-én győzött A sikeres államcsínnyel Portugália történelmének egyik legsötétebb idő­szaka zárult le. Történelemkönyvekből ismert tény, hogy 1928. május 28-án a fasiszta Salazar ragadta magához a hatalmat, az ő halála után pedig J. Cae­­tano hasonlóan kegyetlen diktatúrája következett. Az európai fasizmus Portu­gáliában tartotta magát a legtovább. Mintegy fél évszázados uralma alatt az életszínvonal a lehető legalacsonyabbra csökkent. Álvaro Cunhal így ír könyvé­ben : „Könnyen beszél a fasiszta Cereiro kardinális, hogy „a mai ember nagy éhsége metafizikus éhség". Portugáliá­ban ma túl sok a mise, és túl kevés a kenyér. Az egy emberre számított átla­gos 2 500 kalóriával, amit naponta fo­gyasztunk, Európában az utolsó lépcső­fokon állunk. Portugáliában éhínség van, borzalmas éhínség ..." Gilberto Manuel Santos Freytas 1955-ben született. Amikor a fenti so­rokat írták, ö még kisgyerek volt. így emlékezik vissza erre az időre: Az északon fekvő Portozelo faluban születtem. Három idősebb testvérem van. A mi családunk ritkaságszámba ment a faluban, mert a legtöbb helyen 7—8, sőt 10—15 gyerek volt. Az itt lakó emberek 80—85 százaléka fanati­kus hivő, buzgón jártak templomba, ahol a pap azt hirdette, hogy a gyermek isten áldása, ezért bűn a természet és (nős) isten akarata ellen valamit cselekedni. Apám munkás volt, nyolcéves koromig a messzi Lisszabonban dolgozott, így havonta csak egyszer jöhetett haza. Később Franciaországba ment vendég­­munkásnak, s attól kezdve csak ritkán láttuk. Anyám otthon, a kertben dolgo­zott, zöldséget, krumplit és déligyümöl­csöt termesztett, este pedig a nővére­immel együtt hímzett. Nehéz volt az élet, persze én mint kisgyerek még nem tudatosítottam ezt. Nem volt pénzünk játékra, hát csináltunk magunknak rongylabdát, vagy kavicsokkal és fada­rabkákkal játszottunk. Kevés ember élt jól a mi falunkban. Emlékszem, a szegé­nyeknek sokszor kukoricakenyérre sem jutott, a gazdagok meg csokoládéval töltött kalácsot ettek. Sőt már azt is unták, és a szegény gyerekektől kértek kukoricakenyeret. De csak a héját ették meg, a belsejét elhajították! Körülbelül hétszáz lakosa volt a szü­lőfalumnak azokban az években, de csak egy telefonja, orvoshoz pedig a tíz kilométerre fekvő városba, Viana do Casteloba jártunk. Két kilométert gya­log tettünk meg, utána buszra száll­tunk, de sokan inkább gyalog mentek, hogy ezzel is takarékoskodjanak. Na­gyon kevés volt a pénz. Emlékszem az egyik szomszédunkra. Építkezésen dol­gozott. Az építövállalat tulajdonosáé volt a falunkbeli élelmiszerüzlet is. A szomszédunk fizetésnapon sokszor egy fillért sem kapott, mert amit megkere­sett az építkezésen, azzal már tartozott az élelmiszerboltban ... A tízegynéhány évvel ezelőtti ada­tok szerint a portugálok 40 százaléka írástudatlan, kevés az iskola és még kevesebb a tanító. Az alapiskolába beiratkozott gyerekek kétharmada nem fejezi be a negyedik osztályt... Ez valóban így volt. Én hétéves ko­romban kezdtem iskolába járni. A négy osztály, vagyis kb. 50 gyerek egyetlen helyiségben szorongott, s egyetlen taní­tó foglalkozott velünk, már ahogy tu­dott. Kályhánk sem volt. Télen odakinn az udvaron raktunk tüzet, s amikor már csak a parázs pislákolt, belelapátoltuk egy nagy fazékba, és bevittük az osztály közepére. De nem sok meleget adott. Sok osztálytársam télen is mezítláb járt. Nekem volt cipőm, de nyáron inkább én sem hordtam, hogy a szegényebbeknek ne kelljen szégyenkezniük, hogy mi ci­pőben rúgjuk a labdát. A könyvek is nagyon sokba kerültek. Akinek szak­­szervezeti tag volt az apja, annak a szakszervezet megvásárolta a könyve­ket, de ilyen gyerek kevés volt. A mi környékbelieink leginkább kisebb üze­mekben dolgoztak, ott pedig nem volt szakszervezet. Sokan egyáltalán nem tudtak a létezéséről, akik meg tudták, hogy van ilyen, inkább húzódoztak tőle. mert féltek. A portugál titkosrendőrség — a PIDE — jellegét és módszereit tekintve Hitler Gestapójának volt a pon­tos mása, s az emberek igyekeztek semmibe sem belekeveredni... Miután kijártam a négy osztályt, egy másik iskolába kerültem. Ez három és fél kilométerre volt a falunktól. Gyalog jártam. A téli reggeleken bizony féltem, mert sötét volt, szerencsére azonban nem sokáig mentem egyedül, mert egy­re több gyerek csatlakozott hozzám az útbaeső településekről. Nagyon szeret­tem tanulni. Arról ábrándoztam, hogy autószerelő leszek, középiskolába járok majd. Pedig tudtam, hogy a középisko­lákban a magas tandíj és a szegény családok anyagi problémái következté­ben megkezdődik az osztályszempont szerinti kiválasztódás, és a beiratkozot­taknak csak az ötven százaléka fejezi be tanulmányait. Nem is sikerült rögtön valóra váltani az álmomat. Az iskola befejezése után, tizenhárom éves koromban segédmun­kás lettem egy építkezésen. Akkor már jól jövedelmező „üzlet" volt a kiskorúak foglalkoztatása, hiszen a gyerekekkel azt csinálhatták a munkaadók, amihez éppen kedvük volt. Sokszor tizenkét órát is dolgoztatták őket. Én is úgy gürcöltem, mint bármelyik felnőtt, de az én fizetésem csak egyötöde volt az övékének...

Next

/
Thumbnails
Contents