Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-01 / 18. szám

Két könyvöm és egy újsághírem van Portugáliáról. Az egyik könyv, amelynek címe „Ahol véget ér a szárazföld és kezdődik a tenger" — a hajósok és felfedezők ugyanis így emlegették a 15—16. században fénykorát élő Portugáliát —, e madártávlatból félig zöldnek, félig kéknek látszó ország történelmét meséli el, miközben szerzője nyitott szemmel, bár inkább elbeszélő, mint feltáró szándékkal járja a fasiszta Salazar által kormányzott Portugália városait, falvait. Álvaro Cunhal, a Portugál Kommunista Párt főtitkára írta 1964-ben a másik könyvet, az „A győzelem irányé"-t, amely az ország iparának, mezőgazdaságának, társadalmi és politikai viszonyainak mélyreható és alapos elemzéséből kiindulva tűzi ki az illegális párt feladatait. Ezt az írást 1974-ig csak titokban olvashatták a baloldali beállítottságú portugálok. Pontosabban, 1974. április 25-ig. E nap délutánján a Journal de Noticias rendkívüli kiadással jelentkezett. íme a vastag betűvel nyomtatott újsághír: „Ma, azaz csütörtökön, április 25-én a portugál fegyveres erők államcsínyt hajtottak végre. Véget ért a fasizmus rémuralma, Caetanónak nincs többé hatalma!!!"

Valóban, tíz évvel ezelőtt, 1974. április 25-én győzött

A sikeres államcsínnyel Portugália történelmének egyik legsötétebb időszaka zárult le. Történelemkönyvekből ismert tény, hogy 1928. május 28-án a fasiszta Salazar ragadta magához a hatalmat, az ő halála után pedig J. Caetano hasonlóan kegyetlen diktatúrája következett. Az európai fasizmus Portugáliában tartotta magát a legtovább. Mintegy fél évszázados uralma alatt az életszínvonal a lehető legalacsonyabbra csökkent. Álvaro Cunhal így ír könyvében : „Könnyen beszél a fasiszta Cereiro kardinális, hogy „a mai ember nagy éhsége metafizikus éhség". Portugáliában ma túl sok a mise, és túl kevés a kenyér. Az egy emberre számított átlagos 2 500 kalóriával, amit naponta fogyasztunk, Európában az utolsó lépcsőfokon állunk. Portugáliában éhínség van, borzalmas éhínség ..."

Gilberto Manuel Santos Freytas 1955-ben született. Amikor a fenti sorokat írták, ö még kisgyerek volt. így emlékezik vissza erre az időre:

Az északon fekvő Portozelo faluban születtem. Három idősebb testvérem van. A mi családunk ritkaságszámba ment a faluban, mert a legtöbb helyen 7—8, sőt 10—15 gyerek volt. Az itt lakó emberek 80—85 százaléka fanatikus hivő, buzgón jártak templomba, ahol a pap azt hirdette, hogy a gyermek isten áldása, ezért bűn a természet és

(nős)

isten akarata ellen valamit cselekedni. Apám munkás volt, nyolcéves koromig a messzi Lisszabonban dolgozott, így havonta csak egyszer jöhetett haza. Később Franciaországba ment vendégmunkásnak, s attól kezdve csak ritkán láttuk. Anyám otthon, a kertben dolgozott, zöldséget, krumplit és déligyümölcsöt termesztett, este pedig a nővéreimmel együtt hímzett. Nehéz volt az élet, persze én mint kisgyerek még nem tudatosítottam ezt. Nem volt pénzünk játékra, hát csináltunk magunknak rongylabdát, vagy kavicsokkal és fadarabkákkal játszottunk. Kevés ember élt jól a mi falunkban. Emlékszem, a szegényeknek sokszor kukoricakenyérre sem jutott, a gazdagok meg csokoládéval töltött kalácsot ettek. Sőt már azt is unták, és a szegény gyerekektől kértek kukoricakenyeret. De csak a héját ették meg, a belsejét elhajították!

Körülbelül hétszáz lakosa volt a szülőfalumnak azokban az években, de csak egy telefonja, orvoshoz pedig a tíz kilométerre fekvő városba, Viana do Casteloba jártunk. Két kilométert gyalog tettünk meg, utána buszra szálltunk, de sokan inkább gyalog mentek, hogy ezzel is takarékoskodjanak. Nagyon kevés volt a pénz. Emlékszem az egyik szomszédunkra. Építkezésen dolgozott. Az építövállalat tulajdonosáé volt a falunkbeli élelmiszerüzlet is. A

szomszédunk fizetésnapon sokszor egy fillért sem kapott, mert amit megkeresett az építkezésen, azzal már tartozott az élelmiszerboltban ...

A tízegynéhány évvel ezelőtti adatok szerint a portugálok 40 százaléka írástudatlan, kevés az iskola és még kevesebb a tanító. Az alapiskolába beiratkozott gyerekek kétharmada nem fejezi be a negyedik osztályt...

Ez valóban így volt. Én hétéves koromban kezdtem iskolába járni. A négy osztály, vagyis kb. 50 gyerek egyetlen helyiségben szorongott, s egyetlen tanító foglalkozott velünk, már ahogy tudott. Kályhánk sem volt. Télen odakinn az udvaron raktunk tüzet, s amikor már csak a parázs pislákolt, belelapátoltuk egy nagy fazékba, és bevittük az osztály közepére. De nem sok meleget adott. Sok osztálytársam télen is mezítláb járt. Nekem volt cipőm, de nyáron inkább én sem hordtam, hogy a szegényebbeknek ne kelljen szégyenkezniük, hogy mi cipőben rúgjuk a labdát. A könyvek is nagyon sokba kerültek. Akinek szakszervezeti tag volt az apja, annak a szakszervezet megvásárolta a könyveket, de ilyen gyerek kevés volt. A mi környékbelieink leginkább kisebb üzemekben dolgoztak, ott pedig nem volt szakszervezet. Sokan egyáltalán nem tudtak a létezéséről, akik meg tudták, hogy van ilyen, inkább húzódoztak tőle.

mert féltek. A portugál titkosrendőrség — a PIDE — jellegét és módszereit tekintve Hitler Gestapójának volt a pontos mása, s az emberek igyekeztek semmibe sem belekeveredni...

Miután kijártam a négy osztályt, egy másik iskolába kerültem. Ez három és fél kilométerre volt a falunktól. Gyalog jártam. A téli reggeleken bizony féltem, mert sötét volt, szerencsére azonban nem sokáig mentem egyedül, mert egyre több gyerek csatlakozott hozzám az útbaeső településekről. Nagyon szerettem tanulni. Arról ábrándoztam, hogy autószerelő leszek, középiskolába járok majd. Pedig tudtam, hogy a középiskolákban a magas tandíj és a szegény családok anyagi problémái következtében megkezdődik az osztályszempont szerinti kiválasztódás, és a beiratkozottaknak csak az ötven százaléka fejezi be tanulmányait.

Nem is sikerült rögtön valóra váltani az álmomat. Az iskola befejezése után, tizenhárom éves koromban segédmunkás lettem egy építkezésen. Akkor már jól jövedelmező „üzlet" volt a kiskorúak foglalkoztatása, hiszen a gyerekekkel azt csinálhatták a munkaadók, amihez éppen kedvük volt. Sokszor tizenkét órát is dolgoztatták őket. Én is úgy gürcöltem, mint bármelyik felnőtt, de az én fizetésem csak egyötöde volt az övékének...