Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-01 / 18. szám
. életemeb , Búcs a mi szülőfalunk, Gál család vagyunk. Dédapám, Gál Sámuel gazdag parasztember volt. Egyszer télen azt mondják neki a szolgalegények: „elvisszük megjártatni a lovakat, jót tesz nekik egy kis séta!" Sámuel beleegyezett. Nem tudta, hogy a szolgalegények gabonát loptak, és így akarták elszállítani. El is vitték azok a lopott búzát Dunaradványba, ott pedig feketén eladták. Amikor kitudódott a dolog, Sámuelnek lettek kellemetlenségei belőle. Törvény elé került, és addig törvénykedett, míg elúszott a pénze. A két fiának, Sámuelnek és Andrásnak már egy fiilér sem maradt, pedig öt gyereke volt mindkettőnek. Sámuel gyerekei: Eszter, Örzse, Elek, Sámuel, Julcsa. András gyerekei: Zsuzsánna, Etel, András, Lajos, az édesapám és lima. Nagyapám, szülém és öt gyermekük — nagybátyám, nénéim és édesapám életét mesélem most el. Nagyapám, Gál András 1860-ban született. Kilencéves korában vesztette el az apját, aki ekkor már mint szegény ember Marcsa Lajos református kurátornál volt mindenes. A pásztorkodás mellett szénát is kellett gyűjtenie. Egy nyári este épp petrencét hordott, amikor orrán-száján dőlni kezdett a vér. Harmadnapra meghalt. Pénze nem volt a családnak, így dédanyám a kisgyereket, a kilencéves Andrást, öregapámat küldte el koporsóért, hogy majd a temetés után ledolgozza az árát. A gazda ostorral kergette ki az udvarból a gyerkőcöt. Ezért amikor András felnövekedett, úgy nevelte az öt gyermekét, hogy nyitott szemmel járjanak a világban. A szülém, Marcsa Erzsébet 1864-ben született. Gazdag parasztcsaládból származott, így nagy ellentéteket váltott ki a családban az elhatározása, hogy a szegény, nincstelen pásztoremberfiez megy feleségül. Mégis hozzáment. András pásztorkodott, a Jószüle meg mosott a gazdagoknak. „A Jószüle" — így kívánta, hogy szólítsák. A fényképen, mint valami fejedelemasszony, olyan a fényesen ragyogó, büszke, szép arcával. Mintha hencegne az öt gyermekével... „Áldott jó lélek volt. A koldusnak mindig adott, pedig maguk is szegények voltak. Azt mondta: „aki kér, annak adjunk, biztos rá van szorulva". Benne még megvolt a régi magyar adakozószellem ... A betegeket is odaadóan istápolta. Bejáró volt, sok helyre hívták, de mindig oda ment először, ahol beteg volt valaki. Kenyeret dagasztott, takarított, mosott. Este batyuban vitte haza a vacsorát. Mindig tisztán tartotta a házat, háromszor is ki meszelte egy évben. Akkor még nyitott kémény volt, a tüszét beborították a vásárban vett festett tányérok. Jó volt kisgyereknek lenni ebben a házban. „Édes jányom, édes fijam" — így szólította a Szüle a gyerekeit, és amikor szólt hozzájuk, mindig a szemükbe nézett. Azt tartotta: „Zsuzsi, azt a szomszédnak is mondhatom, de édes jányom csak te vagy" ... Szerették is őt a gyerekei, de az egész falu is. Senki dolgát nem beszélte ki, a munkában is megállta a helyét. Pedig de sokat szenvedett szegény Jószüle! Búcson volt egy vadibolyás partú, folyó vizű tó. Ma az ifjúság eldorádója, de valamikor megszenvedtek ott az asszonyok! Télen is ott mostak, léket vágtak, beleállították a szapulószéket a jeges vízbe, és ott szapulták a gazdag parasztok vászongatyáit, vászonlepedőit. A Szüle is ott fázott meg. Öregkorára teljesen megnyomorodtak a kezei... Meg az is fájt neki, hogy bár-a parasztasszonyok sokkal fiatalabbak voltak nála, „az oskolába sokkal lejjebb jártak", mégis őket kellett „nénémaszszony"-nak szólítani. A szülém meg csak „Örzse" volt nekik... A legöregebb gyermekük, egyben az én legidősebb nagynéném, Zsuzsánna, szép, derék, fess asszony volt. Nálánál egy fejjel alacsonyabb emberhez ment férjhez. Mert a tehénpásztor lánya, ha szép is volt, föld nélkül mit ért... Zsuzsánna 1892-ban született. Tizenhat éves korában a szülei hozzákényszerítették a nála jóval idősebb Vasas Kálmánhoz, aki árva gyerek volt, módos középparaszt. Míg a szegénynépnek csak egy csöppecske földje volt, egy falatka kertje, neki három holdja a Laposon, volt szérüskertje és szőlője is az Újhegyen. Csak hát alacsonyabb volt Zsuzsánnánál, és sántított is, mert az első háborúban lement az egyik lábfeje. Sokat csattogott a pásztorostor, míg Zsuzsánna rászánta magát, hogy férjhez menjen. Az arcán megfagyott akkor a mosoly. Később sem láttam őt nevetni soha, pedig jól éltek. Sőt, amikor férjhez ment, azért volt benne egy kis büszkeség, hogy most már a gazdagabbak közé tartozik. Esküvő után mint tizenhét éves menyecske elment a templomba. Ott mindenkinek megvolt a maga helye, külön ültek a gazdagok, külön a szegények. Zsuzsánna nagynéném fogta magát, és beült a gazdag menyecskék közé, ám a presbiter felszólította: „Vasas Kálmánná Gál Zsuzsa, kelj föl, és menj a magadéi közé!" Fölkelt, de azonnal haza is ment, és soha többet nem lépte át a templom küszöbét. Jó bibliaolvasó maradt élete végéig, ha a református egyház gyűjtést szervezett, ő is mindig adakozott, megtartotta a hitét, de a templomba többé nem tette be a lábát... Szomorú volt Zsuzsánna, mert nem született gyermeke. így a testvérei gyerekeit árasztotta el szeretetével. Azt mondják, hogy a gyerektelen asszonyok fukarok, de ö nem volt az. Jószívű volt, érdeklődő, itt-ott adott pénzt, „vegyél nemzetiszínű pántlikát", mondta. Bármivel fordultunk hozzá, mindig segített. A családi perpatvarokat kicsit kapitányosan, de mindig szeretettel simította el, élt a legidősebb testvér jogával, a többiek pedig tisztelték ezért. Később, amikor felnőttek a testvérei gyermekei, ö vitte a legszebb ajándékot a lakodalmukra. Egy dunnát, két vánkost, nagy érték volt az akkor ... A házat, amiben laktak, Kálmán örökölte. Sárház volt, minden tavasszal és ősszel meg kellett tapasztani. Zsuzsánna gyönyörűen tapasztotta meg, pedig az egyik kisujja nem mozgott, görbe volt. Az egyik szobát, mivelhogy itt nem voltak gyerekek, és nagy volt a nyugalom, Etel később lepadlóztatta, és odajárt nyaralni a Mimi lányával. Mi ebbe a szobába csak ritkán jutottunk be, de akkor jól megzötyköltük a sodronyokat... Én Zsuzsa nagynénémet szerettem a legjobban apám testvérei közül. És ö is nagyon szeretett bennünket. A földes házikó kis szobájában a rakott sparheltben mindig duruzsolt a tűz télen, s ha gyerek jött, mindjárt kérdezte a néném: „He, milyen kenyeret kenjek, téfölöset, lekvárosat vagy cukrosat?" Télen pedig szólt az urának, az öreg Sógorbácsinak — mert mi így hívtuk —: „Hozzá le egy darab fagyos szalonnát!" De a legszebbek a disznótorok, a szüretek és a Zsuzsánna-napok voltak. Gyönyörű ünnepnek számítottak az összes rokongyereknek ... „Gál család vagyunk”
