Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-24 / 17. szám
Lejegyezte Tatjána Kopilova Anna visszaemlékezései Engem sosem kellett a férjemnek ébresztenie és figyelmeztetnie: „Nyura, kelj már fel, ideje megfejni a tehenet!" Magamtól felébredtem, hajnalban, három óra tájban, begyújtottam a kemencébe, egész napra elkészítettem az elemózsiát, és otthagytam a kemencepadkán. Akkor meg kellett fejni a tehenet, kihajtani a csodához. És már indultam is a munkába. Az esti fejés után elláttam az állatokat, átnéztem a gyerekek holmiját, mit kell megstoppolni, megvarrni. Aztán ideje lefeküdni. Alekszej Ivanovics a házban mindent saját kezűleg készített el: a konyhaszekrényt, az asztalt, a díványt, a bölcsőt, a gyerekágyat. A házat is saját maga építette, és maga rakta a kemencét, talpalta meg a halinacsizmákat, javította a gyerekcipőket is. Mennyi javítanivaló akad mindig a ház körül! És soha nem kellett nógatnom. Csak arra kellett figyelmeztetnem, amit esetleg nem vett észre. Gondolom, a gyerekek látva, hogy mi, szülők biztatás netkül dolgozunk, követték a példánkat. Mindegyik tudta, mi a dolga. Amikor Valentyin felcseperedett, ö hajtotta ki meg haza a tehenet. Később apjának segített az ácsmunkában, és megjavította, amit kellett, a ház körül. Zoja a kicsiket dajkálta, majd a házimunkában segédkezett. Éles felfogású, fürge gyerek volt. Ketten még a szombati nagymosást is könnyen elvégeztük. Kettesben a nehéz munka is jobban megy. A kicsik legeltették a libákat, a veteményesben locsoltak, gyomláltak, segítettek takarítani. Azt is megfigyeltem, hogy mindenkinek éreznie kell, hogy hasznos munkát végez, hogy fontos, amit csinál, hogy az ö segítsége nélkül nehezen boldogulna a család. A gyerek érzékeny. Nyomban megérzi, ha fölösleges, értelmetlen feladatot bíznak rá. Ezt inkább el sem végzi. A felelősségtől mindenki megkomolyodik, alaposabb lesz, felnőtt is, gyerek is. A neveléshez türelem is kell. Akinek megvan már a tapasztalata, úgy érzi, hogy mi sem könnyebb, mint a mindennapi feladatokat ellátni. A gyerek viszont teljesen tudatlan, amikor a világra jön. Mindent meg kell tanulnia: járni, beszélni, enni, mosakodni, az ágyát megvetni, kapálni a kertben, a kemencét begyújtani, fát vágni, gyalulni. A tanuláshoz pedig idő kell, és az ingerült szó csak hátráltatja. Szinte most is magam előtt látom, ahogy klusinói házunk mögött a saját készítésű gyalupad méllett áll Alekszej Ivanovics Valentyin fiunkkal. Férjem takarékos, szinte kimért mozdulatokkal deszkát gyalul. Leteszi a gyalut, megemeli a deszka végét, és hunyorítva nézi, pontos-e a munka. Nagy, kérges kezét végighúzza a sima deszkán. Valja — lehetett akkor úgy 12 éves — figyelmesen nézi az apját, aki elmagyarázza, hogyan tartsa a gyalut, miként álljon oda a gyalupadhoz. Látszólag mindez egyszerű, magától értetődő. Aztán a férjem átadja a gyalut Valjának. Most ő lát neki. De a gyalu beleszalad a deszkába, és se ki, se be. Alekszej Ivanovics nem veszíti el a türelmét, hanem magyaráz a fiúnak, időt ad neki arra, hogy magától jöjjön rá, hol a hiba. Távolról nézem, milyen ügyetlen a gyaluláshoz nem szokott gyermekkéz, milyen kapkodóak a mozdulatai. A szokatlan munkától, a bizonytalanságtól még a homloka is verejtékezik. Apja figyeli, nem tesz megjegyzést. Nyugalma fokozatosan a tanítványra is átterjed. Valja néhányszor végigszánt a gyaluval a deszkán, és már mosolyog. Rájött a nyitjára, a többi már gyakorlat dolga. Alekszej Ivanovics cigarettát sodor, leül a maga készítette zsámolyra, és rágyújt. Amikor Valja végez a munkával, apja még egyszer végighúzza a gyalut a deszkán. És mint az előbb, most is végigsimítja a deszkát, hogy megmutassa: nem szálkás. Hallom, amint fiához fordul, és mint egyenrangúval tanácskozik: — Talán ebből a deszkából csináljunk Zojának díványt? Apránként Zoja is beletanult a háztartásba. Eleinte csak a legegyszerűbb dolgokat tudta megfőzni, később már a kenyeret is maga dagasztotta, szép cipókat sütött, ami — minden háziasszony tudja — nem gyerekjáték. így volt ez a mosással és a takarítással is. Eleinte Zoja még be sem tudta rendesen pelenkázni Jurát, de rövidesen olyan ügyes kis dajka lett belőle, hogy nyugodt lélekkel rá mertem bízni a kicsiket: átöltöztette, megetette, lefektette őket. Jura és Borisz hallgatott Zojára, megtették, amire kérte őket. Meg kell mondanom, hogy a két kisebb nagyon szerette a nővérét. Azt hiszem, megérezték, hogy a kislányra nagy felelősség hárul, és mivel szerették, igyekeztek segíteni neki. Milyen jó is volt esténként hazatérni! Amikor Alekszej Ivanoviccsal megjöttünk a munkából, tiszta lakás fogadott bennünket, a kemencében lobogott a tűz, az ebéd elkészült, a gyerekek vártak bennünket: elégedetten és büszkén ültek az asztalnál, örültek, hogy mindennel végeztek, mire mi hazaértünk. Jó érzés töltötte el a lelkünket. Úgy gondolom, hogy minél több örömet kell vinnünk otthonunkba. Az örömet meg kell találnunk, nem szabad elszalasztanunk. Talán nem nagy esemény, ha fénykép készül a családról. Ám egyszer nálunk Klusinóban megjelent egy fényképész. Zoja átszaladt hozzám a tehenészetbe: — Anyuka, lefényképeztethetjük magunkat? Persze, hogy megengedtem. Meghagytam, hogy öltöztesse föl szépen a kicsiket. Nem sokkal előtte Gzsatszkban vettem két fehér pulóvert, és a két kisfiú nagyon csinos volt benne. — Valentyinnak is mondd meg, hogy öltözzön fel rendesen! Zoja elrohant, és én sem álltam meg: elvégeztem a dolgomat, és siettem haza. Már messziről láttam, hogy a gyerekek békésen és ünnepélyesen ülnek a tornácon. Aztán észrevettem, hogy Zoja lábán halinacsizma van! Világos: a testvéreit kicsinosította, magáról meg megfeledkezett. Sokáig emlegettük ezt az esetet, jókat nevettünk Zoja feledékenységén. A gyerekekkel persze beszélgetni is kell. De azt tapasztaltam, hogy manapság az anyukák, apukák semmire sem érnek rá. Aztán ha kifaggatom őket, kiderül, hogy minden szabad idejüket a tévé előtt töltik. Most is magam előtt látom, amint téli estéken Alekszej Ivanovics odaül a gyerekekhez a kemencepadkára, és mesél nekik. A mesékben sok a tanulság, de a férjem meg is toldja: hol a lustálkodó Valentyint csipkedi meg a mesebeli hős szájába adva a szavakat, hol az elkanászodó kisebbekre ijeszt rá, vagy a dicsekvöre pirít rá. De szívesen mulattatta is a gyerekeket. Olyan csengő kacagás és vidám zsivaj hallatszott ebből, hogy nekem is nevethetnékem támadt! Máskor meg a nagyszobában a mennyezetről lelógó petróleumlámpa alatt ülték körül az asztalt a gyerekek, és engem kérleltek: — Anyuka, olvass föl nekünk! Egyre-másra hordtam haza a könyveket a falusi könyvtárból. Ha Gzsatszkban volt dolgom, ott is igyekeztem minél több könyvet vásárolni. Zoja kezdett olvasni a kisebbeknek. Én meg rendszerint ott ültem közöttük, és varrogattam. Az egész családra én varrtam. Igyekeztem minél szebben öltöztetni a gyerekeket. Csak nem járatom őket falusiasán gatyában, szabályos városi nadrágot varrtam nekik! Jurának és Boriszkának szép matrózblúzt készítettem: a gyerekek nadrágját akkoriban hosszú réklivel varrták, hogy jobban álljon, az inget pedig fehér és piros szegéllyel díszítették. Zojának rakott szoknyát varrtam. Olyan jól sikerült, hogy a falusi asszonyok még a szabásmintáját is elkérték tőlem, meg hozzám jöttek tanácsért. Mindig fontosnak tartottam, hogy a gyerekek számára emlékezetesek maradjanak az ünnepek, hogy kiemelkedjenek a hétköznapok sorából. Ilyenkor valamilyen új holmival szereztem nekik örömet. Mai fogalmak szerint szerény ajándékok voltak ezek, de a gyerekek becsülték igyekezetemet. Megértették, hogy az ajándékban a legfontosabb az emberi munka és a szeretet. Ezért is vigyáztak úgy a ruhákra is, amelyeket én varrtam nekik. Ezt a jó szokásukat meg is őrizték. Varrogattam, a nagyobbak közben a leckéjüket csinálták, a kisebbek pedig körülöttem lábatlankodtak, arra várva, mikor lesz Zoja szabad, mikor kezd el olvasni nekik. Jura gyors felfogású volt. Egyszer-kétszer felolvasott neki valamit az ember, és már tudta is. Jurát 1940-ben a klusinói iskolások csoportjával még Gzsatszkba is elküldték a műkedvelő együttesek vetélkedőjére. Két napra utazott el. Elmondani is nehéz, mennyi élménnyel tért vissza a kétnapos kirándulásról. Legjobban az autók nyűgözték le. Életében először látott gépkocsit. Jött egy másfél tonnás teherautó vagy egy személygépkocsi, és máris lelkesen mondta: — Micsoda autó! Ez Valentyiné lesz, ez a papáé, ez meg az enyém! Szmolenszk környékén a falusi házakban a kemencétől távol eső sarokban télire egy ideiglenes tűzhelyet is be szoktak állítani. Alekszej Ivanovics is beállított egyet a nagyszobába. Reggelente, amikor már kihűlt a ház, rendszerint ö kelt föl begyújtani a tűzhelybe. Hamarosan kellemes meleg áradt szét a házban, és hallottam, hogy Aljosa sorban megnézi, nem takaróztak-e ki a gyerekek, kényelmesen feküsznek-e. Később Jura könyvében olvastam, hogy ha meleget érez, mindig eszébe jut, hogy édesanyja meg szokta csókolni a hátát a két lapockája között. Nem gondoltam, hogy emlékszik erre. De mindenre emlékezett. Nos, hát így éltünk.
