Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-17 / 16. szám
Fehér Klára Anatole France (1844—1924) aforizmáiból Hogy vágyunk valakire, és szereljük. azt egy édes és félelmetes erő okozza, amely hatalmasabb a szépségnél. Ráakadunk egy asszonyra, ezer meg ezer között, s mihelyt a miénk lett, nem bírjuk többé elhagyni, mindig kell nekünk, s újra meg újra megkívánjuk. Húsának a hamva az, ami ezt a gyógyíthatatlan szerelmi bajt előidézi. S még másvalami is, ami megmondhalatlan: testének a lelke. * * * A végtelenséget oltjuk bele a szerelembe. De ez nem a nők hibája. * * * A szerelem megóvja a szépséget, s a nők testét a csókok éltetik, mint a méheket a virágok. * * * Azt akarjuk, hogy szeressenek minket, s amikor szeretnek, akkor gyötörnek vagy untatnak. Az életben nincs más szépség, csak a szenvedélyek, a szenvedélyek pedig értelmetlenek. A legszebb és legesztelenebb valamennyi között: a szerelem. * * * Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk ? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint eg v gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése ? Még amikor karjaitfiba szorítalak, akkor is kereslek; sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom. * * * Könnyebb nagy boldogságot ígérni, mint valóra váltani ezt az ígéretet. A boldog emberek nem sokat tudnak az életről. A fájdalom az emberek nagy nevelője, ő az, aki a művészetekre. a költészetre és az erkölcsre tanította őket; ő az, aki a hősiességet és a könyörületességet sugallóba nekik; ö az, aki értéket adott az életnek. amikor megengedte, hogy áldozatul ajánljuk fel; ö az. a magasztos és jóságos fájdalom, aki a szerelembe beleollotta a végtelenséget. * « * Csak az önző férfiak szeretik igazán a nőket. * * * A féltékenység a nőben csak a hiúság sebe. A férfiban kínszenvedés, amely mélységes, mint a lelki gyötrelem, és folytonos, mint a testi fájdalom. * * * Csakis az kedves nekünk igazán. amit félünk elveszíteni. * * * A kis dolgok nagy helyet foglalnak el életünkben. Szegfűk % Bérfizetés volt az egyik Pest környéki téeszben. Taxit hívtak, azzal mentek a bérelszámoló kislányok egyik üzemegységtől a másikig. Vitték a pénzt. Reggel héttől délután négyig tartott a munka. Az utolsó részleg a kertészet volt. Amikor befejezték az elszámolást, azt kérdezte a részleg vezetőnője: látott-e már virágházat ? A sofőr azt mondta, hogy még nem. Hát akkor lessék, jöjjön. Bevezették egy hatalmas, fóliával borított melegházba. Valósággal megszédült. Mintha Gül Baba kertjébe került volna. Odakinn hó. vagy lucsok, tél, idebenn tízezer és tízezer szegfű. Pirosak, mély rózsaszínűek, tenyérnagyságúak. Végtelen színes szőnyeg, ameddig a szem ellát. És az az illat. Megtántorodik tőle az ember. A nők kérdezgették: tel szik-e? El volf ragadtatva. — Nős ember maga? — Tizenkét éve. — És gyakran visz virágot a feleségének ? — Hát. .. ami azt illeti... egyszóval ... No jó. Akkor most visz. És a kertészet vezetője levágott vagy húsz szál szegfűt. Álomszép lett a csokor. A férj alig várta, hogy hazaérjen vele. Kinyitja az ajtót, a feleség meg rábámul. — Mi ez? — Neked hoztam. — Te megőrültél. Nincs karácsony, nincs a nevem napja, mi jutott eszedbe? — Hál szeretlek. Egyszer csak hozhatok neked virágot. A feleség felemelte az öklét és neki a férj arcának. — Virágot? Nekem? Képzelem, mit kell jóvátenned, képzelem, mit csináltál, ha virágot hoztál. És ennyit ? Bolond vagy te? Februárban? Amikor húsz forint egy szál szegfű? Még ha egv szálat! De ekkora csokrot! Én meggondolom, hogy vegye k-e egy harisnyanadrágot. Én kiszámítom. hogy hány deka húst vehetek, az úr meg adja a grófot. Hát téged be kell csukatni a bolondokházába. Nesze, nesze, nesze! — Állj már meg. te bolond! — kiáltozott a megdöbbeni férj. — Hát ide figyelj ... tudod hol voltam ? Hát figyelj már, a Hóvirág téesz kertészetében, te még olyat nem láttál. . . földi paradicsom, virágmező, ameddig csak a szem ellát, százezer szál szegfű, százezer szál rózsa, beleszédül az ember, ott voltam fuvarban, ott kaptam. A feleség ránézett a csokorra. — És csak ennyit adtak? Anatole France [_Q SígtlChíSra A nápolyi Giacomo Tedeschi professzor híres-neves orvosa városának. Orrfacsaró szagokat árasztó házát az Incoronata tőszomszédságában találjuk; sokan keresik fel a házat, de legsűrűbben azok a szép lányok, kik a Santa Lucián a tenger mélyének minden ízes falatját árulják. A híres-neves orvosnak minden bajra-nyavalyára van gyógyító balzsama s odvas fogat sem restell kihúzni a szádból; ünnepnapok másnapján mesteri ügyességgel varrja össze a verekedő legények felhasadt bőrét Ajkán szaporán pereg a partvidék ékes konyhalatinsággal kevert tájszólása, ha női pácienseit meg akarja nyugtatni; a páciens ilyenkor egy behemót díványon piheg. Ez aztán a bicegő, recsegő-ropogó, mocskos dívány! Párját hiába keresnéd öt világrész tengeri kikötőiben. A professzor apró emberke: kerek arcában zöld szemek ülnek s hosszú orra girbe-gurba ajkakat árnyal be. Párnás vállai, hegyes hasa s piszkafavékonyságú lábszárai az antik atellánák alakjait juttatják eszünkbe. Giacomo vénségére feleségül vette a fiatal Chiara Mammit. egy öreg fegyenc leányát. Az öreg fegyencet Nápoly nagy becsben tartotta; pékséget nyitott a Borgo di Santón s mikor meghalt, az egész város megsiratta. Signora Chi a rét a Torre szoléit s Sorrento narancsait aranyosra színező nap érlelte vakító szépséggé. Giacomo Tedeschi professzor jóhiszeműen azt gondolta, hogy neje éppoly erényes, mint amilyen szép. Jól tudta azt is, hogy haramiacsaládokban mily elevenen él a női becsület hagyománya. Persze, orvos létére az sem ismeretlen előtte, hogy a női természet mily sok zűrzavar és esendőség prédája. Némi nyugtalanság árnya borult rá, midőn a Milánóból jött Ascanio Ranieri, ki a Mártírok Terén hölgyszabászatot nyitott, a házához szokott. Ascanio fiatal és szép volt s mindig mosolygott. Hiszen kétségtelen, hogy a hős Mammi, a hazafipék leánya sokkal hivebb nápolyi honleány, semhogy hitvesi kötelességét egy milánóival megszegje. Ennek ellenére Ascanio az Incoronata tőszomszédságában olyankor szeretett vizitelni, ha a doktor épp nem volt otthon, és a signora szívesen fogadta tanúk közbenjötte nélkül. Egy nap a tudós professzor a szokottnál korábban érkezett haza s Ascaniót Chiara lábai előtt lepte meg. Míg a signora egy istennő nyugalmával vonult vissza, Ascanio talpra ugrott. Giacomo Tedeschi a gyöngéd együttérzés látszatával közeledett feléje. — Kedves barátom, látom, hogy nagyon szenved. Jól tette, hogy felkeresett. Orvos vagyok s az a hivatásom, hogy az emberi nyomorúságon könnyítsék. Nagyon fáj, ne is tagadja. Az arca tüzel... Valami főfájás, valami cudar főfájás, minden bizonnyal. Ó, mily jól tette, hogy fölkeresett! Nyilván már türelmetlenül várt. Valami pogány főfájás. S e szavak kíséretében az aggastyán, ki oly izmos volt, mint egy szabin ökör, Ascaniót rendelőjébe tuszkolta és rá kényszerítette a nevezetes díványra, melybe negyven esztendő nápolyi nyavalyái vésték be nyomukat Ott azután markában tartotta. — Tudom már, mi a baja. A foga fáj. Itt van ni a bibi! Önnek irgalmatlanul fáj a foga. Műszertáskájából ménkő nagy fogászati fogót vett elő, páciensének erőszakkal szétfeszítette száját s egyetlen rántással kitépte egy fogát Ascanio vért köpködve oldott kereket s Giacomo Tedeschi professzor vad diadallal bömbölte: — Szép fog! Felségesen szép fog!..:
