Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-17 / 16. szám
Hátuk mögött a kőkrisztus pihent. Idörágta sebeit belepte a moha, letöredezett szemhéja alól sokat látott, átélt, fájdalmas köszem meredt a semmibe. Csak az eső varázsolt bele néha életet. A selymes, minden szenynyet oldó víz, cseppek formájában megmegpihent mély szemgödreiben. Imre jött Simonnal, úgy fújtattak, mint egy gőzgép. Hirtelen megtorpantak az út közepén, úgy tűnt nekik, mintha a terebélyes fák árnyékában Krisztusnak társa lenne. Szemérmetes kiáltott rájuk. — Mija, tán a kőkrisztust örzitek? — Magunkot, magunkot, pajtyi! — mondta Gergő. — Hé, kászálóggyatok, mer eltáncóják a muzsikán a fődet alóllatok! Felálltak, és szótlanul elindultak a falu felé. A két jó barát^ utánuk, de olyan szertartáso san, mintha most lépték volna át a templom küszöbét. Jó kedvük kerekedett. Cigarettát sodortak. Imre az egyiket Gergő kezébe nyomta. Simon meg majd megfulladt, mert nevetés közben torkán akadt a füst. Lassan beérték a sétálókat. Imre és Gergő elővették a dorombot, énekelni kezdtek. — Juliska, tedd rá, az angyalát! — Jaj be sürgős — mondja, és az előtte haladó hatujjú Panni csizmáját bámulta, amikor nagy kacagást hallott. Körülnézett, és Györgyéket látta elhaladni mellettük. — Krisztusom! — szisszent föl. Simon ránézett, és gúnár módjára kihúzta magát. Juliska arca vörösen lángolt. — Jaj, csak fő ne kérjen! — nyöszörögte rémülten. — Ne fi, akit én megfogok ...! — szuszogta Simon. A kocsmához érve tanakodtak: — Ide hallgassatok, az vóna a legjobb, ha te, Gergő a kocsma faláhó állná, mink meg Imrével fővátva táncótatnánk, és ki nem annánk a kezünkből No jó? — Má ketten ösak megőrzitek! — mondta Gergő, és Juliskára nevetett, aki a zsebkendője csücskét bontogatta, hogy pénzt vegyen elő. — Ne veszöggyél ewe, a keresztapán van a nyílásnál. Május első vasárnapja volt, sokan összejöttek. Mindenki látni akart valamit, még az öregek háta mögé a padokra is felálltak. A lányok egymásba kapaszkodva álltak, szemüket éhesen járatták a bent maradt legényeken. A türelmetlenségtől, a csizmájuk sarka már lyukat taposott a földbe. A zenészek már készülődtek. A kocsmáros fia megadta a hangot. A harmonika felnyekerdült, a sip, a duda, a citera utána iramodott: Máiét ettem, megígette a számot... Bepréselték magukat a nyíláson. Simonnak, ennek a nagy darab fiúnak, se hangja, se hallása nem volt, csak egy helyben topogott és fújtatott volna, ha Juliska nem vezeti ügyesen. Már Miklósék is járták. Nenét a kíváncsiság fölállította egy köre, amivel az oszlop volt megerősítve. A párja a hóna alatt tekingetett befelé. Juliska meglátta őket, és feléjük vonszolta Simont, hogy rájuk mosolyoghasson, ami nagyon jól esett nekik. Egyszer csak nene alatt megindult a kő, gyorsan az oszlopba kapaszkodott. Sógor nagyot nevetett, a tüdeje hozzá füttyentett. A felesége korcába kapaszkodott, amin néha-néha a taktust ütötte. Micsoda éneklés, kurjongatás, lábdobogás! A jó idő, a zene megtette a magáét, még a gondokról is megfeledkeztek. A gyomruk üres, de a kedvük nagy, és ez a fontos! Lám, lám, milyen kevés kell a boldogsághoz! Sokan tanulhattak volna tőlük, hogy hogyan lehet még az öregkort is megszépíteni. Sógor és nene együtt kacagott. — Kerengölöset! Kerengölöset! — ordította valaki. A jó kedv tetőpontjára hágott. Néhány mezítlábas gyerek is ott topogott a forgatagban. Simon nem mert nekifogni a keringönek, de Juliska a hátán verte az egyet-kettőt, így elboldogultak. Miklósék forogtak mellettük. — Hallom, Miklós már elszánta magát — szólalt meg Simon. — Hát te? — Anyámék mát zargatnak. — Csak belé kő vágnyi! — Ajaj! — sóhajtott. — Csak nem fisz? Erre a nagy darab legény arca elszomorodott. , — Tudod, hozzám máj csak a fődér... Eh, ne is mongyá semmit, Juliska, én már csak megmaradok magnak! — Ha engednek a jányokl — Vagy a szüle, he? — Szabad ? Imre megszabadította Simont, és Gergő felé táncoltak, aki a zenészek mögé húzódott. — Vetek bele lenmagot, a szeretőm elhagyott ... — énekelte széles mosollyal Imre, és minduntalan kifelé kacsingatott. Ott forogtak, peregtek a zenekar előtt. Miklós lekérte Juliskát. — Jusztinka? — Serér tolakogyík llusvá. — Ény is szomjas vagyok. — Imre, hozzá sert! — kiáltott ki Miklós. Imre gyorsan fordult. A korsókat letette az asztalra, és sietett lekérni Juliskát Miklóstól. — Juliska, elgyütt a apád is. — Az gyühet, csak a szülém ne gyűjjön! Juliskáék az apjához táncoltak. Szegő arca ragyogott az örömtől. A zene elhallgatott. — Maga is itt van, Miklós bácsi? Ö válaszul bólintott, és lánya kipirosodott arcában gyönyörködött. — Nem fázó? — erőltette a szót. — Á, dehogy! — Hát nem láttad, Simony hugyan megforgatta?! — szólt közbe nene. — De, de! — Hát megyünk, mer szomjas a gigánk! — Csak mennyetek! Keresztülverekedték magukat az ácsorgókon. — Itt a jány, hun a ser? — hangoskodott Simon és helyet keresett, hogy leülhessen. Lassan besötétedett. A pádon ülő vénségek szeme keresett, kutatott, mint a vizsláé. A fejek össze-összeborultak, mindent látni akartak, mindenkit jól szemügyre vettek. Megtárgyalták, hogy ki-kinek a rokona, ángyikája, jó- vagy rosszakarója. A Szegő gyerekeket is jól szemügyre vették. Julist várták, aki tavaly búcsúkor Margittal együtt jól megfűszerezte a vigalmat. György szemében kegyetlenség ült. Nem táncolt. Az emberek találgatták is, hogy mi lehet ennek az oka? Csak nem Ferenc, aki állandóan Miklósék körül forgott, vagy llus, akivel összebüdösödtek, mint annak idején a két jó barátnő, a Julis meg a Margit. Vagy a nagy darab Simon? Csak a torkukon ne akadjon! Juliskát a két fiú felváltva forgatta. Ritye nagy jókedvében az asztalon állt. Bele-belesuhintott a levegőbe a zenészeket majd lesodorva. De most mindenki Juliskát figyelte, aki Imrével forgott eszeveszetten. — Csak nyízzenek, hogy folyjon ki a szemek! Be cseréník Gergővel — Mér nem cserész? — No iszeny, Gergő meg is nyomorítana! György barátai kihívóan nevettek, mikor feléjük táncoltak. — Ne töröggy velek, csak a kínnyokba röhögnek, Juliska! Juliskát a csúfondáros nevetés sértette. Eszébe juttatta, hogy a veremben őt György jól kiterítette, látott mindent, meg fogott is, és most biztosan azon röhög! — Lassabban, mer közéjek esünk. — Ne fíj te attól Hát a szeginy legíny is legíny, az annyok büdös keservit! Meg a járomszeg nekem is itt veri a lábam szárát! A vihar már litánia óta dúlt a Szegő portán, mert az apa készülődött, hogy megnézze a szórakozókat. Felesége ezért úgy pattogott, mint az ostor, szeme villámokat szórt. Dühét csak tetézte, hogy Füles Panni gyereke bekiáltott az udvarba, egy szelet mákos kalács reményében a hírrel: — Julis nénye. Ács Gergő hurimázza ám a jányátl A hír Szegőt sietésre sarkallta, a felesége meg csak menjen utána, ha mer! Most ö vágta be úgy az ajtót, hogy a kulcs az udvarra pattant! — Ne! — kiáltott vissza és már ment is. Ácsorgás és nézelődés közben megszomjazott, és megfeledkezett a feleségéről, aki már nenóék mellett duzzogott. — Be szípek — húzta csúfondárosan a szót —, hát ezér tátyátok a szátokot itt már dilutántó, hogy ilyen senkik hurimázzák. de ha bemék, fötöröllöm velek a muzsikát! — Hallgass már! — szólt rá csendesen nene, de Julis csak mondta a magáét. Szerencséjükre a zene túlharsogta őket. Sógor nagy erővel Julis karjába markolt, és felfelé húzta. Nene hirtelen a másik karját ragadta meg, és a kapuig meg sem álltak vele. — Ha hozzá merő nyúnyi, vagy a muzsikán botránt csinyányi, te feksző be előbb a koporsóbal — Sógorból végtelen indulat sugárzott. Julis hátrahökölt ekkora düh láttán, szólt volna ugyan, de sógor belefojtotta a szót. — Meg ne nyikkannyá, mer viged, hallod! Ki reszketett, ki verrasztott mellette, mikó beteg vót, mi? Csak mink ketten! Csak főlóditanyi, bevetnyi a pitvarba, mint a krumpis zsákot! Nagyon jól tuttad, cigány, hogy az én Terkám száz kézve kap utána! így lenyíznyi a más gyerekit, Julis, pedig minden anyának kedves a magzattya, csak neked nem! — Kódos, akkó is kódós mind a kettő, de Gergő százszorossan! — toporzékolt Julis. — Fog be azt a mocskos pofádot, mer belélípek! — ordította sógor. — Gyuri, Gyuri, hallgass! Hát mi lett veled ? Ilyennek még nem is láttalak! — Hát most látó, de utojjáre! Julis szabadulni akart, de sógor nem engedte. — Tud meg, az a kódós, az őszve megkéri a kézit, az az, már meg is kírte! Julis kirántotta magát és futásnak eredt, sógor és nene meg utána. — Verne meg benneteket minél hamarébb az isten! — ordította feléjük köszönés helyett. — Itt maradó, sárkány! — markolta el nyakán a kendőt sógor, és útját állták. — Ha kódós is Gergő, de akárkihő hozzá mirheted! — Nem kő! Nem kő! Nekem nem kő! — Neked nem is. de a jányodnak, igény! — Látnyi se akarom! — Vóna szíved-lelked közéjek állnyi ?! — Van! És lessz is! — De akkó a nyakadnak ugrok! A Farkas köne mi, a gazdag Farkas, de máj leszek én farkas, de a torkod bánnya! Még a Miklóst is rád uszítom! Sógor ugyan a sárkány megölésére készült, de ha nem bír vele, legalább jól megsebzi. — Ha behúzod a farkadot, Miklósvá egybe meg is lehetne, ha pegyig nem, én állom, egy büdös filléredbe se kérő! Ennél több nem kellett Julisnak. Nekiesett sógornak, aki kénytelen volt a kerítésig hátrálni. — Ha ezt meg meritek velem csinyányi, én rátok döntöm a házat! — Dönteníd ám, mint a májosfát, csak vigyázz, nehogy feléd döjjön! — Csak károgj, halámadár! — Fogok bíz én, de minő szipen, mer ügyi, ény is láttam a Zsiga hátojját, nemcsak te! — Mer. tán rád döllesztette? — Nem a, azt te kaptad, mikó ügyi, fakípní hagyott... — Mive elé nem hozakogyik ez a fáratt halál? /folytatjuk)
