Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-17 / 16. szám
A ruhavarratás általában női téma. Legalábbis olyan értelemben, hogy melyik mértékszabóságban varrják meg a ruhát szépen, gyorsan és jól, melyikben nem. A mértékszabóságok munkáját a nők dicsérik vagy-bírálják leginkább, hiszen elsősorban ők veszik igénybe ezt a szolgáltatást, ők érzik feladatuknak a család öltöztetését. Ám, mint az már az eddigiekből is kiderült, a mértékszabóságokkal szemben nem csupán nekik vannak fenntartásaik, a szakma bennfentesei, „öregjei" is elégedetlenek. Tehát nemcsak a vevő igényességében kell keresni az elégedetlenség okát, hanem a mértékszabóságok megoldatlan kérdéseiben is. Baranyai Lajos nemcsak női téma Eddig a legtöbb utalás és észrevétel a szakmára való felkészítésre vonatkozott. Hogy milyen a szakképzés. erről a szakmunkásképzéssel foglalkozó vállalatok vezetői hivatottak nyilatkozni, őket kérdezem. — Mint minden szakmában, a szabóságban is azok a fiatalok válnak jó szakemberré, akiket igazán vonz ez a munka — mondja Ladislav Jasan, a kassai (Kosice) Obnova- Vkus helyi termelő és közszolgáltató vállalat termelési-műszaki igazgatóhelyettese. — Az, hogy az iskola befejezése után sok fiatal a szerződésben kikötött három évig dolgozik csak a szakmában, azután elmegy darukezelőnek, elárusítónak stb., a szakma iránti vonzalom hiányát is bizonyítja. Mert van, akit nem vettek fel közép- vagy más szakiskolába, azért jelentkezett valamely szakmunkásképző intézet szabó szakára, de olyan is akad, aki szülei rábeszélésére választotta ezt a szakmát. Igaz, gyakran még a szabást-varrást hivatásuknak tekintő fiatalokat is elcsábítja a sorozatgyártás, ahol akár kétszerese lehet a keresetük, mint a mértékszabóságokban. Ráadásul az előbbiben kisebb szaktudással is boldogulnak. S ha figyelembe veszszük, hogy a mértékszabóságokban dolgozók egy-egy ruhadarab elkészítésekor több száz korona értékű anyagért felelnek, hogy sokszor egyheti munkájuk fekszik benne, akkor aránytalanul kicsi a fizetésük. Nemcsak a kezdő szabóknak, még a sokéves gyakorlattal rendelkezőknek is. Csoda-e, ha a jó tanulók erkölcsileg és anyagilag jobban megbecsült szakmába igyekeznek? Juraj Jelen mérnök, az érsekújvári (Nővé Zámky) járási iparvállalat termelési igazgatóhelyettese osztja kassai kollégája véleményét, és egy összehasonlítással egészíti ki: — Sokan kifogásolják, hogy drága a varratás. Van olyan ruhadarab, amelynek elkészítéséhez négy nap szükséges, és öt-hatszáz korona munkadíjat fizet érte a vevő. A fusizó kőműves egynapi munkáért kér ennyit. Egy szabó haVi fizetése az ilyen kőműves háromnapi bevételének felel meg. A mértékszabóságokban dolgozó szabók fizetése teljesítményük felét sem éri el, mert a rezsit — a házbért, a villanyt, gázt stb. — is ebből az összegből fedezi a vállalat. Ezek után lehet-e csodálkozni, hogy a szabómesterséget kitanult lányok legtöbbje hátat fordít a szakmának, vagy egyszerűen otthon marad, s a gyereknevelés mellett teszi pénzzé szaktudását, ami még akkor is jövedelmezőbb számára, ha olcsóbban varr, mint a mértékszabóságok, és adót fizet?! Vállalatunk az eltelt évek során legalább tízszer annyi szabót taníttatott ki, mint ahányat jelenleg alkalmaz. Azt hiszem, ez sokatmondó adat! — Persze a mértékszabóságok munkáját, s e szolgáltatás iránti keresletet sok más tényező is befolyásolja — folytatja Juraj Jelen. — Meghatározó szerepet játszik pl. az is, hogy a vállalat milyen munkakörülményeket teremt az ott dolgozóknak, hogy milyen környezet fogadja a vevőket. Vállalatunk négy női szabóságot üzemeltet a járásban. Közülük csupán egy működik mostoha körülmények között, a többivel bizonyára elégedettek a vevők. A stúrovóit pl. megfelelőbb épületbe helyeztük át, 'amelybe összesen százötvenezer koronát fektettünk. Csupán a fogadóterem hetvenezerbe került. Az effajta beruházásoktól mintha országszerte idegenkednének a mértékszabóságokat üzemeltető vállalatok. Pedig a szolgáltatásokra vonatkozó határozatok és rendeletek nemcsak a nyitvatartási idő meghosszabbításával kívánják emelni a színvonalat a mértékszabóságok esetében sem, hanem mindazon hiányosságok kiküszöbölésével, amelyekből jó néhány eddig is szóba került. Közülük az egyik legfontosabb a szakemberkérdés. A vevők a nagy szaktudású szabókat hiányolják, amit viszont a mértékszabóságok, a vállalatok vezetői szinte egyértelműen a szakképzésben előforduló hiányosságokkal magyaráznak. Mi hát a helyzet ezen a téren? Hogy választ kapjak erre a kérdésre, az érsekújvári középfokú szakmunkásképző intézetbe látogattam el, ahol három vállalat szakmunkástanulóit oktatják a szabómesterség elméleti tudnivalóira. A gyakorlati oktatás a vállalatok szakoktatóinak feladata. Mint megtudtam, a három vállalat közül a járási iparvállalat tanműhelyében folyik a legszínvonalasabb gyakorlati foglalkozás. Amikor belépek a hosszú terembe, az egymás mögött sorakozó varrógépek mellett nagyban folyik a munka. A két szakoktató, Daniela Banásová és Magdaléna Mazánová szinte elvész a náluk alig néhány évvel fiatalabb lányok között. Csupán a főszakoktató, Ladislav Hlina alakja válik ki a csoportból, hiszen a tanulók között nincs fiú. — Pedig ez a harmadikos férfiszabó osztály — mondja a mester sajnálkozva. — De azért jó szakemberré válhatnak a lányok is, csak szeressék a szakmát! Báréi kell mondanom, akárhogy igyekszem is irányítani a munkát, képtelenség az elméleti oktatás ütemével lépést tartani. A gyors anyagátvétel pedig azt eredményezi, hogy a gyerekek elfelejtik a tananyagot, mert nincs is idejük igazán jól begyakorolni. Jó lenne, ha többet foglalkoztathatnánk őket itt a műhelyben. A szaktudásuk szempontjából biztosan a hasznukra válna! A növendékek. Mészáros Mónika, Czibor Katalin, Oravecová Renáta, Szerencsés Katalin, Fodor Edit és a többiek nem titkolják, örülnek, hogy ehhez a vállalathoz kerültek. Hlina mester és fiatal kollégái jól megtanítják őket a szabóság alapvető tudnivalóira. — Csak több időt tölthetnénk itt a tanműhelyben! — mondják egyhangúlag. Érdekes, hogy még a tanulók is keveslik a gyakorlati oktatási órák számát. Talán a tanterv nem veszi figyelembe eléggé a szakmai gyakorlat igényeit? Ezt a kérdést már a középfokú szakmunkásképző intézetben hirtelen szervezett kerékasztal-beszélgetés részvevőinek teszem fel: Ladislav Martinkovic mérnöknek, az intézet igazgatóhelyettesének, Mária Tökölyová, Emília Benková szaktanároknak és Ladislav Hlinának, aki segítségemre volt, hogy további illetékesek véleményét is megtudjam. Ladislav Martinkovic Így nyilatkozik: — A tanterv alapjában véve jó, csak a betartásához nincsenek meg teljes mértékben a feltételek. Sem az iskolákban, sem a tanműhelyekben. A szakmunkásképző intézetek munkája eltérő, mert nincs egységesen meghatározva, milyenek legyenek a segédeszközök, a tanműhelyek műszaki felszereltsége stb. A lehetőségek szinte vállalatonként változnak, és nincsenek az új tantervnek megfelelő szaktankönyvek sem. — Vagyis az elméleti és a gyakorlati oktatás nem alkot egységes egészet — veszi át a szót Emília Benková. — Mi is tapasztaljuk, hogy pl. a három vállalat tanműhelyében mennyire különbözik a gyakorlati oktatás színvonala. S az ország különböző pontjain dolgozó kollégáinktól tudjuk, sok vállalatban a tanulók nem is az iskolában átvett tananyagot tanulják & tanműhelyekben, hanem egyszerűen a termelésbe kell besegíteniük. De az is előfordul, hogy a gyerekek nem készítik el a tanműhelyben a feladatul kapott munkadarabot, mert a szakoktatók nem tudják nekik megmutatni, hogyan is kell azt csinálni.
