Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-17 / 16. szám
hátraböki prémsapkáját. Elindulunk libasorban, lassan, mert az ereszkedő hóban óvatosan kell lépegetnünk, így is bokáig süllyedünk benne. A gazda nyomában a tanyát örzö két komoly, bozontos kutya. Nem kell messzire mennünk. Néhány méter csupán a bükkös szélén. S máris megállunk, a gazda pedig rámutat a fákra. — Itt történt. Az apám is köztük volt. Döbbenten állunk, szótlanul nézzük a szelíd, karcsú bükköket, amelyek törzsén, ágain — mind a tizenkilencen — kicsiny koszorúk, eső és hóverte csokrok, némelyikén kopott táblácska közli a szemlélővel: a borzalmas emlék itt élő valóság, kézzelfogható, el nem felejtett és el nem felejthető állomás a tanyasi emberek életében. Nem szólunk, nem kérdezünk, mert összeszorul a torkunk, kiszárad a szánk, és nem találjuk szorongásunkban a szót, sem a kérdezőt, sem a vigasztalót. Először a gazdának jön meg a szava, megköszörüli a torkát, szavai szaggatottan érnek el hozzánk, oly halkan, mint sebesült madár számyarebbenése. — Idehozták őket — mondja, és szétvetett lábbal megáll az egyik fánáL tenyerével támaszkodik törzséhez. — Ezen végezte az apám. Bár nem ezen a törzsön, mert ez amolyan kettős fa volt, de a másik törzse, amelyikre felakasztották, már elszáradt. Még csak nem is kötélre, hanem itt, a helyben leszakított telefondrótokra akasztották fel őket. Tizennyolcat, mert az egyik, a fiatal Jankó Golian megpróbált elfutni. Őt ott lejjebb, annál a fánál ni, érte a golyó ... A fákkal szemben egyszerű, falusi emlékmű — a család emeltette —, a táblán aranybetűkkel: a felejthetetlen jó édesapának, mártírhalála emlékére. Az üveg alatt tarkára festett kezdetleges madonna tartja ölében megkínzott fiát, és tehetetlenül mered a bükkökre, az értelmetlenül kioltott életeket nem tudja visszaadni, hideg kő csupán, és oly merev, mint maga a halál. — Mielőtt a németek eltakarodtak volna, levették a holttesteket, egy rakásra hányták őket, és körülaknázták. Mi ezt csak akkor tudtuk meg, amikor már bántatlanul idejöhettünk, hogy megadjuk a végső tisztességet — mondja a gazda visszamenet. — Én egy orosz katonával jöttem ide, és csak egy pillanaton múlt, hogy nem vesztem oda. Mikor apám testéért akartam menni, a katona hirtelen elkapott, magával rántott a földre, a lejtön még gurultunk is egy darabot. A nyolcvankét éves Katarina Gáborová. született Bobáíovávat két tanya között az országúton találkoztunk. Az ö férje is a bükkös szélén végezte. „Sok dologban már elhágy az emlékezetem, de az én jó uramra, hogyne emlékeznék! Sohse felejtem el, derék ember volt, kék szemű, barna hajú, de akkor a halántékán már deresedni kezdett egy kicsit..." — Vigyázz, — ordította, akna! — Körülaknázták őket — magyarázza a gazda —, hogy ne maradjon nyoma a bűntettnek, s hogy akik majd temetni jönnek, azok is itt haljanak meg ... Ján Vyletel ezt már otthon mondja el, a konyhában ülünk, a gazda jó szívvel kínálja a kolbászt, disznósajtot, kenyeret, és persze a kisüstit, picinyke pohárkákban. Csak hát az idő sürget... xxx A nemzeti bizottságon megtudjuk még, hogy Budinában és a hozzá tartozó tanyákon 781 ember él. Ján Lackó, a hnb fiatal elnöke a választási programról beszél. Igaz, nem sokat, hiszen Budiná is a járásnak azon falvai közé tartozik, amelyeknek fejlesztése lassul. — Ez persze korántsem jelenti azt, hogy nem csinálunk semmit — mondja. — Van dolgunk elég. Hogy mást ne említsek, itt van az útépítés. Sok tanyához ugyanis még mindig csak a kocsi-, traktornyom az út, hogy előrehaladjunk valamicskét, először a „garádokat" meg a „rigolákat" — azaz a bekötő- és dűlőutakat kell rendbe tennünk. További dolgaink sorába tartozik a közvilágítás és a közművesítés teljes kiépítése, beleértve a csatornázást és a vízvezetékeket. És hogy a saját hasznunk gyarapítását is nézzük, úgy gondoljuk, nem lenne rossz kiépíteni egy sífelvonót a Javorra, mert sokan járnak ide sízni a környékről. Nem, nem akarunk holmi modern turistaközpontot, erre ha akarnánk, sem lenne módunk. Ez a tanyavilág, beleszámítva Budinát, Ábelovát, és természetesen Halicot és Stary Halicot (Gács, illetve Ó-Gács — és erről az embernek eszébe jut a nyugtalan lelkű festő), természet- és műemlékvédelmi körzet. Egy téglát sem mozdíthatunk meg engedély nélkül, és ez így jó. — Hogy miből él a falu? Van egy kitűnő, virágzó állami gazdaságunk, két majorral. Fő termelési ágazatunk a növendékmarha- és a juhtenyészet. A természeti körülmények ehhez adva vannak, és a tapasztalatok is, hiszen a háború előtt itt mindenki a Zichy-birtok bérese volt. Ami a szerény járandóságon kívül a házhoz jött, az a juhokból származott. De az is igaz, hogy a fiatalok nagyobb része már inkább a környék ipara felé vonzódik ... Budiná és tanyái. Talán az itt élők közmondásos szegénysége volt az oka annak, hogy a losonci (Lucenec) járásban ez volt az első falu, ahol illegális forradalmi nemzeti bizottság alakult meg. Talán éppen ezért verbuválódott itt több derék, bátor ember a Felkelésbe: a környékről 192-en harcoltak a partizánokkal. De ezen kívül 42 embert elhurcoltak koncentrációs táborokba. Úgy ám, a felszabadulás után nekünk sem volt könnyű újrakezdeni — bólogat Juraj Alác. — Nagyon nagy volt a bánatunk, a gyászunk. De az élet ment tovább. Azt kérdezte az imént, hogy ebben a korban még miért vállalok tisztségeket a társadalmi szervezetekben, miért vezetem az emlékműhöz, a tanyákra, meg a falunkba járó látogatókat.. . Már meg sem tudnék lenni enélkül, s amíg a lábam bírja, addig kötelességem is átadni történelmünk e fejezetét a fiataloknak ... Lehetséges, hogy részben Juraj Alác érdeméül is tudható be, hogy néhány évvel ezelőtt egy losonci gimnazista, név szerint Stefan Krnác, a szlovákiai országos irodalmi pályázaton éppen a budinái eseményekről írt dolgozatával nyert elismerő oklevelet. Megindultan olvasom a sűrűn teleírt oldalakat, és befejezésül hadd idézzem az egykori kisdiákot: „Budiná felett több mint három hosszú évtized múlt el. Begyógyultak a fájó sebek, a gyerekek felnőttek, és a falu új életre kert. Az úton, amelyen annak idején Ondrej Melichercík, a partizán lépkedett, most iskolabusz kanyarog a kíváncsian kikukucskáló, nézelődő losonci gyerekekkel. Az SZNF nyomában ... Az autóbusz lassít annál az útjelző táblánál, amely közli: Budiná, felkelők faluja ... Felleljük még nyomát a háborúnak? Az országút mindkét oldalán a közös gabonatáblák, a messzeségben traktor berreg. A környező természet oly szép, oly ujjongó, mintha sohasem lett volna háború ..." Ilyen nap volt március 31 -e is, amikor az emlékműnél a járás és a község vezetői átvették a tokajíki nők békefelhívásának stafétáját. S az is lehet, hogy a ma még anyja szoknyájába kapaszkodó budinái legényke vagy leányka, ha felcseperedik, megírja Budiná regényét. Nyugodjatok békében, mártírok és hősök! lesznek, kik majdan átélik, átérzik sorsotok! Láng Éva (nŐ9) A budinái tanyavilágban mintha lassúbbodna az óra járása, érzékletesebb a múlt. Ján Durica éppen olyan kedvtelve és gyönyörűen készíti a pásztorkürtöket, mint az elődök. „Ha meghalok, nem lesz már, aki csinálja, pedig én szívesen megtanítanék rá egy-két fiatalt.. Anna Vyletelová pedig szép. tulipiros futót sző. „A szövőszék? Százéves biztos megvan, talán még több. S hogy mennyit szövök meg egy nap alatt? Hát úgy három rőfnyit..így mondja, ilyen csodálatosan...
