Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-17 / 16. szám
is felszabadult, a németek beszorultak a tanyavilágba, az orosz katonák már a falut, Budinát is felszabadították, január 29-én, de a tanyákhoz amíg eljutottak, három nap is eltelt ... Budinán, a hozzá tartozó tanyavilágban az emberek nem sokat tudtak a világról, honnan is, hiszen még rádiójuk sem volt. Nemigen tudtak arról, mi történt Banská Bystricában, Vrútkyban, Martinban. De azt, hogy a fasiszták könyörtelenek, azt tudták, mert a saját bőrükön érezték. Meg hát közülük is többen harcoltak a partizánokkal, s aki partizán volt, befogadták otthonukba, ételt, italt, ruhát adtak nekik, már amennyi tellett. És a partizánok azzal fizettek, hogy hozták a híreket: már nem tart sokáig ... Tőlük tudták meg, hogy a környéken „A szlávok szabadságáért" nevű partizánbrigád harcol, s hogy az itt garázdálkodó német katonák csoportja, a Horst Wessel hadtest maradványa, amely a Harmadik Birodalom hadseregének egyik büszkesége volt valamikor. — Még mielőtt az akasztásra került volna sor, a németek összeszedték a férfiakat, és a detvai rögtönítélő bíróságra vitték. Aztán visszahozták őket, a derék, szép szál embereket nyomorékra verve. Ezzel a csoporttal jött vissza egy budinái ember, egy Danco nevű áruló. Ő mondta a németeknek, kit engedhetnek szabadon, s kiket tartsanak vissza .. . No, azzal a csoporttal elindultak az erdő felé. A Vyletelék gazdaságától csak néhány lépésnyire jutottak. Ott lelték halálukat, az a tizenkilenc, akinek a nevét az emlékmű őrzi. S hogy miért hozták őket vissza Detvából, nos, hát azért, mert ez is „megtorló" akció volt, példát statuálni. Még akkor is, ha már tudták, hogy elvesztették a háborút. Holnap elviszem magukat oda ... xxx Másnap, éppen március idusén tavaszi sugárözönnel kezdődik a nap. Mire kiérünk Ján Vyletelék tanyájára, meg is indul az olvadás. A tiszta hóié kicsi medreket vájva csordogál az útmenti árkokba, átszeli a dűlőket, a tanya udvarán a hangoskodó baromfi nagyokat kortyol belőle. Vyletel gazda bőrbekecsben, sipkában fogad, Juraj Aláccsal néhány szót váltanak az időjárásról, félmondatot a gazdasági teendőkről. Ha nem voltunk is előre „bejelentve", tudja, miért jöttünk. — Nos hát akkor menjünk — mondja, és Az emlékmű Budiná fölött nem monumentális, nem ostromolja az egeket, szinte beleolvad a tájba, mégis olyan, mint egy felkiáltójel a budinái tanyavilág fölé magasló dombon. Lélekbe markoló, lenyűgöző szépsége, tragikuma csak akkor szorítja össze az ember szívét, amikor előtte áll. A művész. Karol Dúbravsky, aki megalkotta, mélyen átélte annak a tizenkilenc férfinak drámáját, akiknek a szó szoros értelmében a szabadság órájában kellett meghalniuk: a fehér márványoszlop előtt dombormű, majdnem életnagyságú, fiatal ember áll az akasztófa alatt, élete teljében, összekötözve, a halálra elszántan, de ökölbe szorított kézzel, messze néző szemmel. A márványoszlop másik oldalán az áldozatok nevét olvassuk. Budináiak és ábelováiak, szovjetek és négy névtelen magyar katona, akik megszöktek a Horthy-hadseregből, és a partizánokhoz csatlakoztak. Csak a küzdelemre volt idejük, arra már nem futotta, hogy a nevüket is megismerjék a bajtársak. A leáldozó nap még egy maréknyi aranyat vet a havas dombokra. Visszaindulunk a faluba, a nemzeti bizottságra, ahol Juraj Alác és az elnök vár bennünket. A hatvankilenc éves Juraj Alác még ma is délceg, kemény kötésű férfi, de az egészsége már nem a régi. Túl sok volt az, amit átélt, a pohár borhoz, cigarettához csak ritkán nyúl. A nagy vaskályha jó meleget áraszt, az ablakból idelátszik a bolt, előtte sokszoknyás nénikék állnak meg néhány szót váltani, mielőtt hazaballagnának. Idebenn Juraj Alácé a szó: — Errefele a tanyavilágban különösen kemények a telek. Negyvennégyben, negyvenötben meg éppenséggel nagyok voltak a fagyok, a hó kötésig ért. A krupinái, dombok között és a völgyekben három hétig tartottak a harcok. A 2. ukrán front katonái feltartóztathatatlanul nyomultak előre Kelet- Szlovákiából. amely már szabad volt. Már Losonc (Lucenec) (nős) Juraj Alác (baloldalt) és Ján Vyletel gazda a tragédia színhelyén. „Amikor pár nap múlva levették őket, körülaknázták a havon fekvő tetemeket, hadd vigyenek magukkal még egypár élőt. Ilyen a fasizmus!" — mondja keserűen Vyletel gazda.
