Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-02-28 / 9. szám

békességben élni

A Csermosnya-völgy utolsó faluját, ahol az autóbusz is megfordul, köd borítja. A néptelen utcákon tapad a kásás hó. Sok portára benézek, de mindössze két hóemberre lelek, amiből arra következtetek, Barkán (Bőrka) kevés a kisgyerek. Persze, tévedek, hiszen a falu közepén álló óvoda 25 gyermekéből 16a helyi, hárman Kovácsiból (Kovácová), hatan a szomszéd faluból, Lúcskáról (Lúcka) utaznak. Ahonnan Molnár Béláné óvónő is, aki 1955-ben végzett a a komáromi (Komárno) Magyar Pedagógiai Iskola óvónőképzőjében, s először Szilicén (Silice), 1962-töl 1978-ig, az óvoda megszűntéig pedig Lúcskán dolgozott.

— Valahogy elfogyott nálunk a gyerek, ezért szűnt meg az óvodánk, azaz jöttünk át ide. Barkára, ahol Bernáth Imréné igazgatónővel ketten dolgozunk. Bizony, lassan három évtizede csinálom, ezért is mondhatom, óvónő csak az legyen, aki nagyon-nagyon szereti a gyermekeket. Nekem is van egy fiam, már másodéves főiskolás, matematikát és fizikát tanul, remélem sikerrel. Sokan mondják, hogy aki magyar iskolában érettségizett, az nehezen jut be főiskolára, de nem úgy van. Lehet, hogy nagyobb erőfeszítések árán végzi el, mert szigorúbbak hozzá, mert mások az elvárások vele szemben, de ez nem változtathat a lényegen. Vagyis a tudaton, hogy ki vagyok. Nemcsak szerintem, hanem a tudományos kutatók, pszichiáterek, nyelvészek szerint is elsősorban az anyanyelvén tanuljon meg az ember. Csak látná, mennyire szeretik a gyerekek József Attilát, Weörest és a többi magyar költőt. Emellett szlovákul is megtanulnak, hiszen újabban már az óvodában is naponta kétszer van szlovák foglalkozás. Bő anyagunk van hozzá, és nekünk nem kell tartanunk attól, hogy a gyerekek összekeverik a két nyelvet. Hazaszeretetre és más népek szeretetére is tanítjuk őket, s végül, de nem utolsósorban, önállóságra neveljük, közösséghez szoktatjuk a kicsinyeket.

— De maga arra kiváncsi, ugye, hogy működik itt a nőszervezet. Hát egy olyan kis faluban, mint Lúcska, amelyben kb. 280 ember él, gyakran bizony szétválaszthatatlan egyik tömegszervezet munkája a másikétól. Nem azt mondom, hogy együtt csinálunk mindent, de hát együtt élünk, és ez sok mindent meghatároz. Én mint a nőszervezet elnöke beszervezem az asszonyokat az énekkarba, a férjem pedig betanítja őket. Az a fő, hogy a CSEMADOK és a nőszövetség kórusa nemcsak a két szervezeté, hanem az egész falué. Ha kell, jönnek s énekelnek. Több mint egy évtizede, hogy a nőszövetség lúcskai helyi szervezetének elnöke vagyok. Jelenleg huszonhárom tagunk van. Kevés, főként a középkorosztályból. Hogyan, mikor járunk össze? Igazság szerint, amikor fontos, amikor készülünk valamilyen akcióra, mert minek jöjjünk öszsze akkor, amikor nincs közös tennivaló?! A munka, az esemény az, ami minket összefűz.

— Legutóbb január 21 -én, a CSEMADOK helyi szervezetének tagjaival a falu felszabadulására emlékezve megkoszorúztuk a községi emlékművet. Mert a CSEMADOK-ban is dolgozom, pénztáros vagyok, a polgári ügyek testületének pedig az elnöke. Igaz, a pütnek a mi falunkban nincs sok munkája, mert a hnb ugyan Lúcskán székel, de a körzeti falu az Dernő (Drnava), mégis van mit csinálnunk. Mert aki akarja, annak mindig van mit tennie. Asszonyaink jelen vannak szinte minden faluszépítési akción, hulladékot gyűjtünk,

kézimunka- és könyvkiállításokat szervezünk, ha kell, az állami gazdaságnak segítünk krumplit szedni, szénát gyűjteni és sorolhatnám.

— Tavaly olyan köszönő levelet is kaptunk Debrecenből, amellyel szívesen eldicsekszem a falu aszonyai nevében, hiszen többek között a föztjükről van szó. Történt ugyanis, hogy felkértek bennünket, lássunk vendégül tizenöt magyarországi néprajzost, akik falunk és vidékünk néprajzi értékeit kívánják kutatni egy hétig. Először féltünk a feladattól, mert hol szállásolunk el ennyi

embert, mit adunk nekik enni, de megoldódott minden. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tanszékének hallgatói és munkatársai, vezetőjükkel, az európai hírű Újváry Zoltán professzorral arra kértek minket, hogy vacsorára — mert reggel szétszéledtek kutatni, s csak estére jöttek meg —, tájételeket főzzünk számunkra. A nőszervezet tagjai örömmel teljesítették kívánságukat, a régi ízeket varázsolták az asztalra: a kukoricakását, a krumplilángost, a rántvagombótát, a bablevest, a karalábés sztrapcskát. Hogy mennyit ért a segítségünk, azt hadd mondjam el az Újváry Zoltán leveléből vett idézettel : „Engedjétek meg, hogy őszinte köszönetét mondjak és kifejezzem mélységes hálámat mindazokért, amit tőletek kaptunk. Segítségetekkel és közremüködéstekkel kutatócsoportunk rendkívül nagy eredményt ért el, amely eredmény nemcsak a néprajztudományunk, hanem az ottani magyarság számára is igen fontos."

— Miért csinálom? Nem is tudom. Szeretem a közösséget, örülök, ha valamit elérünk, amivel növelhetjük falunk hírnevét, s bizonyíthatunk, hogy lám, mégis lehet, mégis van a közösségben erő, akarat, amely talán arra is jó lesz, hogy megőrizze a békét. Mert nagyon aggaszt, ami most a világban történik. Szeretek békességben élni, mint minden asszony, anya, aki szereti a gyermekeket, a családját, a hazáját, nemzetiségét, kultúráját, s aki tiszteli valamennyi békét óhajtó, a békés együttélés szellemében élő népközösséget. Erről is beszéltek azok a csehszlovákiai magyar írók, akik megfordultak a falunkban, s akiknek szép számmal találhatók itt a könyvei. Az újságokkal más a helyzet. Ide, a kelet-szlovákiai zugokba bizony nemegyszer csak a Kassán nyomtatott Pravda és a Vychodoslovenské noviny jut el idejében, s bizony sokan lerendelik falunkban az Új Szót, mert a rádiózás és a televíziózás korszakában senki sem akar másnapos meg harmadnapos újságot olvasni. Valamit tenni kéne ezen a területen is. A Nő-nek 16 előfizetője van a faluban, a Hét-nek is szép számmal, de néha bizony ezek a lapok is késnek. S hogy kimondottan női témáról is szóljak: a lúcskai vegyeskereskedésre nem mondhatok ugyan rosszat, mert jó az áruellátása, de a zöldségfélékből gyakran nincs elég. S ha felszólalok, bár az eddigieken nem szoktam, a március

4-én tartandó járási konferenciánkon, elmondom mekkora szerepe is van aszszonyainknak abban, hogy falunkban tisztaság és rend uralkodik.

A három óra húsz perckor induló autóbuszra kilenc óvodás gyerek is felszáll. Lúcskán egy harminc körüli aszszony várja őket a megállónál, s tereli hátukat a házak irányába. A Kovácsin leszálló három gyermek egy idős nénike kíséretében tér haza. Az asszonyok óvó tekintete vigyázza őket, anyáké, nagymamáké, akik mégsem tűnnek el az időben úgy, mint most a ködben.

Szigeti László