Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-03 / 1. szám
I Nézd — figyelmeztet teteti Esti Kornél — ^ mindnyájén ábrándozunk arról, hqgy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor ? Többnyire valami állandót szilárdat tartósat Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt gyermekeket családot esetleg pénzt vagy dicsőséget Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk. mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez az örök és légüres. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek. akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pese járt fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó. sápadt utas. mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket A levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy mezítlábas paraszt fiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: „Friss vizet tessék." Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet Köszönés helyett sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott Elhagyott pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan s én is őrá. Egy macska surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány aszszony állt egy ecetfa mellett s szoknyáit fújta a szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan, könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, időérzékem eNeszeti m tudtam, reggel van-í .így délután. Egyébként az utazás szórakoztatni szokott Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva. leegyszerűsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kerekeivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány aszszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig féléberen hallgattam a vonat zakatolását. aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai KOSZTOLÁNYI DEZSŐ dig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk. Szóval ezek a képek tartalmatlanok és ezért csábítók. Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod. Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő lázat mutatott Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett Amikor megvirradt, balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét ősz volt A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámofyogtam a folyosóra. Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes. fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyüztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok, öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó me leg vizet hozott. Odaáltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtát- | va bámultam a vidám, gyér- j mekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat térítőmre. A falon egy családi ingaóra járt Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép. Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélek- j elemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncoltatni, amíg élek. Fiadd maradjon az ami vagyok, zárt egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetlen gyötrelmeket és örömöket Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg. s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya. RÁCZ OLIVÉR Pásztorsíp Van még nekem dolgom bőven, fényt keresni fénylő kőben, gondomat szegre akasztva, vakablakon kipillantva, vándorbotra rózsát kötve, rózsás hajnalt felköszöntve. pogácsát tarsolyba rakni, lyukas hídon átbaktatni, felnézni a Jellegekre, felhágni a nagy hegyekre, manók kincsét megkeresni, ékes szóval megszerezni vén sámánok varázsdobját, kifürkészni a fák odvát. csalogatni kék madarat, elfelejtett, szép szavakat, rátalálni üde rétre, négylevelit lóherére, szőke falvak közé jutva, rátérni az országúira, találkozni aratókkal, búzaföldre ballagókkal. lágyan búgó cséplőgéppel, síikkét kovács legényével, fürge léptű cigánylánnyal, (a hajában virágszállal), mindenkivel szót váltani, hegytől hegyig kiáltani, s boldog reggelt meghirdetve, derűt lopni a szivekbe.
