Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-03 / 1. szám
Az ijedt Gergő a szomszéd kerítésébe kapaszkodott. Orrából dőlt a vér. Az egyik csuklója már jól bedagadt. Csapzott hajától alig látott. Azt hitte, hogy György meghalt, de amikor meglátta, hogy él. kitört belőle a sirás. Imre ugrott melléje, de nem szólt hozzá, pedig erősen az járt az eszében, hogy enéikül meglehettek volna. — Kéj fő, György! Kéj fő! Segítek! — szólogatta Juliska. — Mi van, hun vagyok? — Kapaszkoggyá a nyakamba! Sógor, ide világiccson! György feje mellett jókora tócsa vér volt. Sógor szinte visszahőkölt. — A fejem! Jaj, a fejem ... — nyöszörögte György, és megpróbált Juliskába kapaszkodni, de visszacsúszott. Juliska nem boldogult Györggyel, akinek az oszlop hátul jól felhasitotta a fejét, vére az inge nyakába csörgött, ahogy Juliska tartotta. — Kéj fő, György, kéj fő — nyöszörögte. — Ládd, ládd, enníköl ellehetté vóna. — Gyerek! — szólogatta sógor is, és segített. Nagy nehezen felhúzták, de nem tudott megállni, a kerítésbe kapaszkodott... — Megijettél? — kérdezte György akadozva. — Meg há, ki ne ijett vóna meg?! — Tán még sajnász is, vagy nem? — Hát. — Nem kő! Hallod, nem kö! Meg ne fi. egykönnyen nem visz e a ördög! Érted? A jézumodot, mér nem vártá meg, he?! — csikorgatta a fogait mérgében és fájdalmában. — Hideg vót, nos főgyüttem. — Hát persze, és Gergőbe botlottá! — A lába meg-megrogyott alatta. Gergő Imrével melléje állt. Az ijedtség csak most kerítette hatalmába őket. György előbb tiltakozott az ellen, hogy hazakísérjék. El akart indulni, de megtántorodott, erre Gergöék elkapták. Szitkozódott még egy ideig, de azután sután megindult a két fiú között. Sógor Juliskával eltüntették a vérnyomokat. A vizes seprűvel a kerítést is lemosták. Sógor inkább szomorú, mint szemrehányó *J*. Juliska mellette szipogott. — Én vagyok az oka, nem kőjőtt vóna kimennem! Sógor ránézett, és a fejét csóválta. — Mennyünk, me nagyon fázok. Amikor nene meglátta őket, felsikoltott, és úgy jajgatott, mintha temetésen lenne. — Ezt kőjött megímünk, ides jó istenkém, mi gyün még ezután? — Mi gyünne, a nagy útdöröngöllö! A kamrából előkerült a dézsa, nekifogtak mosakodni. Sógor tüdeje bele-belesípolt a viz csobogásába. Juliska szipogva elbontotta az ágyat, de aludni egyikük sem ment. Nene a kemencére telepedett, sógor melléje, és úgy ültek ott, mint két ijedt madár. Nene szótlanul is jajveszékelt, azon gondolkodott, hogyan lehetne elűzni a háztól az ördögöt mert az már biztos, hogy a gonosz szállta meg a házat, az hozza rájuk e sok bajt. Sógor levegő után kapkodva átkozta magában Julist, akit minden rossz okának tartott. Juliska nem vetkőzött le, ruhástól bújt az ágyba, de nem tudott elaludni. Hallotta nenét imádkozni a siskó tetején. — Juliskám, fújd e a lámpát! — szólt rá nene. Izgalmukban megfeledkeztek erről is. Sötétség borult a szobára. Juliskának fájt a lába. karja. Az események összekuszálódtak agyában. A hideg rázta. Eszébe jutott a nyaklánc, amely szétszakadt. Ez rosszat jelent, gondolta, de majd reggel felszedi, majd reggel. Legörbült a szája, és csendesen sírdogált. Magához beszélt. — Milyen jó, hogy sógor felment megetetni az állatokat, így a lenti mocskolódásból kimaradt. Nene biztosan nem merte elmondani neki. Ne is mondja, elég szegényeknek a maguk baja és még ez is. Hangtalanul potyogtak a könnyei, és rettenetesen szégyellte magát. — Mindenki az anyám után ítél meg, tehetnék bármit is. én csak az ö lánya maradok. Amint behunyta szemét, a nap eseményei elevenedtek meg előtte a maguk szörnyűségében. Talán a legegyszerűbb volna meghalni, mert ha Györgyhöz akar kényszeríteni az anyám, inkább a mély kutat választom! De akkor mi lesz Gergővel ? Vagy Gergővel, vagy senkivel! Ha nem lehetek az övé. nem leszek senkié! Szegény, ö most mit csinálhat, mire gondolhat.. . Gergő anyja mennyire szeret mindkettőnket... Ha találkozunk, édes jányomnak szólít, és milyen kedvesen tud simogatni, babusgatni a szemével. Nene nyöszörgött álmában. Szegény jól átfázhatott — gondolta. Elgémberedett lábát maga alá húzta, derekán György szorítását érezte. Megmerevítette magát, hogy ne tudja magához húzni. Nem akart semmire gondolni, a fal felé fordult, és aludni akart, de minduntalan Gergőre gondolt. — Vele, csak vele, bármi történjék is! — gondolta. Más karjában nem tudta elképzelni magát. Ha körülnézne, a hegy gerincétől a kis kerek erdőig, a közös emlékek zúdulnának felé. Sógor köhögött. Nene felriadt, valamit motyogott, majd ismét csend terpeszkedett a szobára. Gergőre kell gondolnom, rá. csakis rá! Igen, az elsőnek hímzett kis zsebkendőben ott lapultak a tőle kapott emlékek: a kis csiga, a földszeme-kö, a pitypangkoszorú és még sok apróság ... A szegény sógor, milyen dühösen szidta a sok letépett éretlen szőlőszem láttán, amiből levest főzött a lyukas fazékban, de Gergő megvigasztalta. Sütött-fözött a kis ura számára. Lapulevélre kirakta a sárpogácsákat, és Gergő hálásan pislogott a sok, jó ennivaló láttán. Mindig meglepte valamivel. Egyszer, amikor megjött az aratásból, kögyerek ringott a mély sárbölcsőben ... Fekete cseresznyével szemet, szájat pingált neki, kutyanyelvfűvel kibélelte az apróság fekhelyét, egy nagy szőlőlevél volt a takarója. Takargatta, babusgatta altatódalt énekelve, csak az ujjával jelezte a hazatérőnek, hogy gyerek van a háznál. Gergő komoran, lábujjhegyen járt a kis venyigeházban. Ha a gyerek sírt, felváltva ringatták, ha beteg volt kutyatejet csöpögtettek a szájába. A patakban fürdették, majd odatámasztották a vadkörtefához, hogy nézelődjön. Vitéz vakkantott bele az éjszakába, majd a lapát dőlt el, Juliska összerezzent: — Istenkém, csak nem jár itt valaki? Talán a macska ugrott fel a padlásra a bolthajtáson — nyugtatta magát, de félelem remegett benne. Egy darabig figyelt, majd ismét Gergőhöz menekült. — Szegény Gergő! — sóhajtotta, mikor a tehenek után rohant, a patakban üvegszilánkba lépett. Sírva mosogatta fájós lábát, és a nagy. tarka zsebkendővel gondosan bekötötte. Még a gyermekükről is megfeledkeztek. Sok gyerek megirigyelhette boldogságukat, hogy ők így a többitől távol játszanak, mert egy szép napon eltüntették a kőgyereket. a bölcsőt széttaposták. Napokig keresték. Hónapokkal később, ha találkoztak, megkérdezték egymástól: — Nem talákoztál a gyerekünkkel? A lehajtott fej nemet jelentett. Nagyot roppant valami a padláson. Juliska magára szorította a dunyhát. Később óvatosan felbillentette a dunyhát, hogy levegőt kapjon, de a szemét nem merte kinyitni. A párna alól előhúzta a rózsafüzért, és imádkozni kezdett. De minduntalan összekeverte az imádságot. Remegő ujjaiban meg-megakadtak a rózsafüzér szemei, az érmecskék meg-megcsörrentek. — Nem akarom, nem akarom! — nyöszörögte, és pár pillanat múlva újból a kögyerek ringott a képzeletében. — Mi lenne, ha netán nekem is gyerekem születne? — de ez a gondolat megrémítette. — Istenem, szabadíts meg a gonosztól! — rebegte. —• És ha csak ilyen áron? Nem, nem akarom! A szégyen, az ujjak mutogatása ... Nem, nem, ezt nem akarom! Forró tenyerével végigsimitotta combjait. — Istenem, vajon ki lesz az, akivel meg kell osztanom az ágyam? Az ismeretlentől félt, amin minden lánynak keresztül kell esnie. Ha kell, hát kell, de százszor inkább Gergővel, mint Györggyel! Ö már a pincénél kimutatta vadságát. Neki esett, mint egy vadállat. Fényes nappal maga alá teperte volna! Meg akart fordulni, de a rózsafüzér beleakadt a hajába. „Majd nyakadba vetem én a kötelet" — hallotta György hangját. A kötelet? — tűnődött. Ijedten a nyakához kapott, a rózsafüzér reccsent, a szemek szétgurultak. — Ez rosszat jelent! Vitéz nagyot vakkantott az ablak alatt. Juliska remegett. A lélegzetét visszatartva figyelt, de csak a tehenek lánccsörrenését hallotta. Lánc, kötél ... Az anyja képe tolakodott elé. Neki milyen álmai lehetnek, mit tervez, mert tervez és szövetkezik még álmában is. De majd ö is szövetkezik Gergővel! Őrá nem állítnak ki semmiféle passzust. Keze felcsúszott ingét igazgatta, mintha maga előtt is szégyellné meztelenségét. Minek is van a lánynak melle?! György is az után kapkodott! Ostobaság, a mell a gyereknek kell. Nene vajúdó asszonyként nyöszörgött a ' siskó tetején. Ha neki gyereke lesz, nagyon fogja szeretni, nem úgy mint őt az anyja. Vajon miért nem szereti őt az anyja, miért? A kérdés sokáig gyötörte. Nene és sógor nagyon szerették, de az édesanyja még egyszer sem simogatta meg. Mig kicsi volt, hogy ' várta, de hiába! Ő szeretni fogja az övét. Bederengett a hajnal a kis ablakon. Gyorsan kiugrott az ágyból, észrevétlenül kisurrant a kapuhoz. A gyöngyszemeket kereste eltépett nyakláncáról, de azokat szétgyúrták, betaposták a földbe. Csak a kapu tövénél árválkodott két borsó nagyságú kék gyöngyszem. Fázósan bújt vissza az ágyba. Az első napsugarak alig érték el a ház tetejét, amikor sebbel-lobbal megérkezett Julis. Már a kútnál ordított. A sorompón áthajolva döngette meg az ajtót. — Nyissátok ki, mer rátok rázom! Nenét az ijedtség megbénította. Sógor leugrott a siskóról, de sehogy sem akart elkészülni az öltözködéssel. Kapkodott. Nem tudta elképzelni, mi is történhetett. Juliska nyitotta ki az ajtót, anyja a nagy nekifeszüléstől egészen a nyitott kéményig perdült. A fedőtartót a fedőkkel együtt magával sodorta, mintha a mennykö vágott volna be a konyhába. Fordultában Juliska hajába kapott. és pörgette öt, mint a vékony kenderszál az orsót. — Viged van! — ordította. — Itt az utolsó itilet napja! — Szakadt róla a veríték, éppen csak a szája nem habzott, mint a megvadult lónak. Sógort és nenét elfogta a gyengeség. Juliska csak nyöszörgött, nem bírt védekezni. Végül sógor közéjük vetette magát. Nene meg előkapta a sodrófát, azt nyomta az ura kezébe. És biztatta őt, most, most üssél. Gyurim! — Hazaviszem! Hazaviszem! — ordította Julis menekülöfélben. Juliska orrán, száján dőlt a vér, nyelvét harapta, és neki-nekiesett az anyjának. Sógor mérgében akkorát ordított, hogy maga is megijedt tőle. — Ki innen! Kifelé! Takaroggy! — A sodrófa a magasba lendült, Julis ösztönös mozdulattal ütötte ki sógor kezéből, úgy hogy az asztal alá gurult. — Rám emelté kezet, te senki ? — kezdte aztán fenyegetően, dühtől fuldokolva. — Rád! Rádl Te piszok! Takaroggy! Kifelé, Júdás! Barom asszonyi állat! A sir felé taszigálod? — Oda! Inkább oda, mint a kódos tarisznyájából Nene vizes ronggyal törülgette Juliskát. Felsegítette az ágyra, mellé ült, vékony lába a levegőben kalimpált. (folytatjuk)
