Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-07 / 6. szám
A halálmadár aprózta valahol. Az ijedség a szívéig hatolt, mert amíg csak vijjog, addig nincs baj, de ha már aprózza, akkor igen. így tartják az öregek. Gergőre gondolt. Az öröm és félelem kusza érzése indulásra késztette. A pitvarban a három legénnyel találkozott. Odabenn tehát csak György maradt... Juliska nem kísérte ki őket, kitalálnak maguktól is, nem érdemlik meg, gondolta, és befelé indult. — No mijaz, elszalattak? — Jobb is, neném, ki fogja iket kerőgetnyi ?! György kezében megállt a pohár... — Ejha! Nem fisz, hogy vínjány maracc?! Kíbzed e, nem! És többé ki nem nyitom! — Nem?! — Nem bizony! — Senkinek? — Ahugyan mondod! — Pegyig anyád azt monta, má ippeng itt az ideje! Sógor összenézett nenével. György idegesen kigombolta a kabátját, mondani akart valamit, de visszanyelte. Hallgattak. Csak a bagoly vijjogása zavarta néha a csendet. Nene keresztet vetett magára. — Már aprózza is... Istenem, istenem, vajon kijár gyütt? — Szája imát darált hangtalanul, és közben a lámpát bámulta, Juliska az ágy végénél álldogált. György feszengett. — Beszítem Julis nenével a jánykírísrö, az igényt mondott. — És akkó...? — Gundótam, hát illő Gyuri bácsijéknak is szónyi, habár Julis nene aszonta, nem kő ... Hosszú csend következett. Sógor a torkát köszörülte. Felállt, kitárta az ablakot, majd visszaült a helyére. — Illő, illő ...? A Juliskát is meg kő kérdeznyi! — Kérdeznyi? Minek? Mástó tán megkérgyik?! — No, ládd, itt a rígi baj, fijam! — Gyüvök, nos jó van! A jánynak coki! — emelte fel a hangját György. Juliska dédelgetett álmai összeroskadtak. Itt ül György, a falu első legénye, büszkén, határozottan, és már úgy bámulja öt, mint a sajátját. — Hát anyád ? — nyögte ki nene. — Ki törőgyik vele! — De nem úgy van a. még ki is tagadhat! — Tagaggya az öreg istent, de nem engem! — Hát pegyig vót má ilyen! — Vót, meg lesz is, de a apai őszemet nem vehetyi el! Nincs az a isten! Juliska azon gondolkodott, hogyan is adhatná ki az útját. Azután leült Györggyel szemben, és lassan nekifogott. — György! Mink nagyon szipen köszönynyük a megtisztőtetíst, de jobb vóna, ha elállná a szándíkodtó, és nem haragítanád magadre meg ránk is anyádot! Ha megtugygya, mibe sántyikász, jaj lesz nekem. És én se akarom pokolba leílnyi az Hetemet! György gúnyosan mosolygott, gyönyörködött Juliska kínlódásában. Csak hadd mondja a magáét, úgyis úgy lesz, ahogy ő akarja! — Meg az igazság az, hogy én nem akarok fírhő mennyi! — Mija csuda ? Csak nem mígy e galambfejkötős nővímek a kórházba ? — A két pokol köző ez még a jobbik! — Mígy, a majd megmondom hóval Méghogy apáca?! — György úgy nevetett, hogy még a szék is csikorgóit alatta. Látszott rajta az ital, már idejövetele előtt felöntött a garatra. — Minő baromság, Rityének való! <— Tudod, fijam, vót má ilyen, de én cigánykodást nem tűrök az udvaromba! Abbó má vót élig! A Terka meg az égisz falu a megmondhatója ... Meg megkírem, oszténgat szipen odébbállok, mint a Zsiga bácsid annak idejin! — szólt közbe higgadtan sógor. György nyakán kidagadtak az erek, vitustáncot jártak az arcizmai, a székbe markolt, hogy fel ne ordítson. Hogy Juliska okvetetlenkedik, csak hagyján, de hogy ez a vén bolond is rákezdi, ahelyett, hogy úgy bólogatna, mint a kicsi néger a templomban .. . Szűknek érezte mellén, a kabátot, akkorákat fújt, mint a bika. Sógor is melegnek érezte hátát, nene még a szemét is lehúnyta. Csak Juliska ült mindenre elszántan, ha kell, ráfordítja még az asztalt is! György csikorgatta a fogát. — Ami vót, vót! Mit kő ezt hánytorgatnyi ? — préselte ki magából a szavakat. Sógor még csöndesebb lett, de tiszta vizet akart tölteni a pohárba. Itt az alkalom, bármilyen feszült is. — Kő, fijam, kő. Mink Juliskát úgy neveltük, mint a magunkét. A rosszbó tanóva, mer az ő boldogsága a mijenk is, hát ezér kö meghánnyi-vetnyi mindent szip sorjába! — Kő az istent! — Az anyád hegyes körme már minket is esszekarmazsót, pegyig még sehun semmi, fijam! Meg má montam az elébb, jó vóna, ha megnyugonná. Mink Terkává ezt gundótuk ki... — Magok így, én meg úgy! Ne szaporijják a szót, ewe nem megyünk semmire, ami vót, megvót, ott az öreg hegy háta megett! — Hiszeny, de elé vehetyi az ördögi — Vehetyi, máj a megmondom mit! Akkó szína, vagy szórna ? — Még egyik se, fijam, ammondó vagyok, várjunk vele. Juliskának az volt az érzése, hogy valami betyár alkuszik rá. csak a fokos hiányzik a kezéből. A hetyke bajusz végén ott remegett a pohár cseppje, szemében vadság, erőszak, mindenre elszántság villogott. Hát nem! Ezerszer nem! Akkor inkább a kút feneke! — súgta önmagának. — A cigánykodást meg jobb, ha elfelejtyik — folytatta emelt hangon György —, amit mondtam, megmondtam! Má katonasághó menet eltervettem, végette kerötem szembe a szülémve is! Ha meg nem akarják kiannyi a kezek aló, hahugyan fordó, ény is főgyühetek! A válasz késett, sokáig hallgattak, megemelték a poharakat. György Juliskában gyönyörködött, már a markában érezte, hogy hogyan formálódik az akarata szerint. — Ez máj elválik, fijam, alunnyi kő rá, nincs a hátunkon a tatár! — Engem igenycsak szoringat! — Ügyi, amikó Zsiga odébb át, akkó bizony az én Terkámnak is sok fóttya akadt! Súgtak-búgtak, dagasztották, ón meg evígett a szeginy megboldogót apámvá tengölyt akasztottam, pegyig agyeg még szóvátásre se kérőt a sor! György alig figyelt, de sógor csak beszélt tovább. — A rossz mindenkit kikezd! ügyi, má a szőllöné, meg a hódikó, má kiásták a csatabárdot! Az kit talá majd e? Me nincs mindig kéznél egy Szegő Miklós, de nincs ám! — Ettö magok ne tárcsának! Meg vagyok értve? — Aki ide beteszi a lábát, százszor gundójja meg! Amég én illek, itt a magamén én vagyok a gazda! — Maga azt csinyá, amit akar! — Azt, azt, de ha föforgatnak mindent, a szígyen a mi nyakonkba zódó, nem máséba! Ezér százszor gundód meg, osszá is meg szorozzá is! — Jaj, sógor, miket beszí?! Nem vagyok portika, vagy jószág, nem kő még a zsidó markába csapnyi! — mérgesedett fel Juliska. — Mé nem kő? Kit leső, a lentyi grófot, vagy ki az istent ? — György szinte szikrázott a dühtől. — Azt én nem montam, de rólam van szó, senki másró! — Engem meg sürget az idő! — Hát mér sürget? Hiszeny alig ismerjük egymást! • György lángot vetett. A pohár eltűnt a markában, de legszívesebben a földhöz vágta volna. Hirtelen felugrott, kalapját gépiesen megigazította, és kifújta magát. — Ebbö élig ennyi! Kár a szót szaporítanyi, nem állok e a szándíkomtó! Gundókonnyi te csak gundókoggyá, ha akaró, anyádé a utolsó szó, és ö má megmonta! Nyugodalmas jó íccakát! — Neked is! — szólt a kissé megbántott sógor, aki hiába próbálta jobb belátásra bírni. Hiába, a Farkas csak Farkas marad, bárhogyan is van, gondolta. Szótlanul ballagtak a kapuig. Vitéz nyomukba szegődött. Györgyöt körül-körül járta, bele-beleszagolt a levegőbe. György hirtelen megfordult. Juliska szinte hátrahőkölt. — A jézumodot, még te akaró gundókonnyi? Bolondnak nyíző, vagy mi?! Csak nem gundolod, hogy a farkamot fogom csóványi előttetek, mint a kutya? Azt meghagyom Ács Gergőnek! Mongyátok a magatokét, csürítek-csavarjátokl Azt hiszed, nem látom mikipp gundókottok? De rátok gyójtom ezt a rotvatt tetőt! Nekem ne mongyon senki nemet, te, te taknyos! Te meztelen seggő! — Egy pillanat alatt ellentmondást nem tűrő farkassá vedlett. Belemarkolt Juliska vállába, úgy, hogy a nyakán szakadt a vastag szőttes. — Rögtön sziwetíplek! — Éktelenül káromkodott, fogait vésztjóslón csikorgatta. — Hát nem kötnyi való barom vagyok ? Beállók veletek egyezkennyi, mikó anyádvá má megbeszitem! — Akkó vedd e itet, de én nem mék. má bent is meg montam! — Nem? Máshó igény?! — Tán mék, de hozzád nem, soha! — Soha? Még a pofámba mered mondanyi ? És kijér nem, mi, kijér? — már kiabált. — Az anyád keserves istenyit! Az a penyiszvirág kódósabb a kódósná, de a másik karját is kifordítom a helibő! — Eresszé! Me szemed bánnya! — sziszegte Juliska, és megpróbált szabadulni. — Ne rángass, ne taszigá, még nem vagyok a sajátod! — Az máj elvájjik! — Ha te nem akaró senkinek a kutyája lennyi, én se leszek, erre mírget vehecc! Nem fogok égisz Hetemen kereszté hadakoznyi veled, de senkive ezen a világon! Azt gundolod, élig ha már te eldöntötted, mi ?! — Élig! Nekem élig! — Ha neked élig, akasszá le magadnak mást a szegről Gondolta, lesz, ami lesz ő megmondja a magáét. Ő kibújik a nyakára vetett hurokból. Még az oltár előtt is lesz ereje nemet mondani, ha odáig vonszolják. Az anyja meg csináljon a földéhségével, amit akar! György mérgében vigyorgott. Majd betöri, kezes bárányt csinál belőle, gondolta. — Ha nem gyüsz szipszerive, fölódftlak a szekérre vagy a ló hátáre! — Mér nem mindgyá a Szent Mihá lovára?! A te anyád is csak a fődet nyizi! Úgy válasszá, ahugyan neki is teccik. Mint Bözsitek, akkó minden jó lesz. Ott van a szórós szemő Ágnyis, aki a sok fődetek szomszigygya. Ládd, az a hozzád való! — Ne okíjjá, azt csak bízd rám. ki a hozzám való! — Engeggyé. hallod! — Nem! És ne kezdd még te is, mer még kupán váglak, oszt nyízhecc! — Csak azt próbád meg, csak próbád! — Hallgass má. az anyád büdös keservit! Csak nem hagyom magamot kiröhögtetnyi, hisz minden ujjamre akadna ... — Akkó csak válogassá közöttök! Első legíny vágyó, megteheted. Az én szekerem má foglalt! — nyögte ki nagy nehezen Juliska. — Foglát? Oszténgat, ki foglata le? — Semmi közöd hozzá! Én se kérdezem, kit ültecc a szekered farába! Fél szemmel György kezét figyelte, hogy ha ütni próbálna, elkaphassa a fejét. A kerítés már majdnem lyukat fúrt a hátába. György ügyesen ollóba fogta, a lábát sem bírta megmozdítani, pedig arra gondolt, ha erőszakoskodik, belerúg. (folytatjuk)
