Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-07 / 6. szám
BARANYAI LAJOS Ez női A varrás szerencsére hobbink is ... Ez nem térkép, és nem készruhaboltot keresnek a bősi lányok, hanem szabásmintát tanulmányoznak egy társaságban — amelyben mindkét nem képviselteti magát — az öltözködésről, a I Sjpdi divatról esik szó, mi, férfiak legtöbbször csak legyintünk: ez női téma. És tapintatosan félrevonulunk, hogy számunkra sokkal érdekesebb, fontosabb és főleg férfiasabb dolgokról beszélgethessünk. Igaz, hogy mi is szeretjük, ha barátnőnk, menyasszonyunk, feleségünk szépen, ízlésesen öltözködik, mégsem értik közülünk sokan, miért tulajdonítanak a nők a ruhabeszerzésnek olyan rettenetes jelentőséget. Ha új nadrágot, inget, zakót vagy éppen öltönyt szeretnénk, akkor elmegyünk egy ruházati boltba, kiválasztjuk, megvesszük a nekünk legmegfelelőbbet, és el van intézve. Ha mégsem találunk azonnal kedvünkre valót, akkor kapunk a másik, legrosszabb esetben a harmadik boltban. De a nők? Ők mindig panaszkodnak, ök sohasem kapnak olyan ruhát, kosztümöt, kabátot, amelyik praktikus, testalkatukhoz illő. és ráadásul divatos is. Nem egy ismerősöm mesélte bosszankodva az új év első napjaiban, hogy kénytelen volt otthon szilveszterezni, mert a neje nem kapott készruhaboltjainkban olyan estélyi ruhát, amely minden szempontból elnyerte volna a tetszését. — Idejében figyelmeztettem, hogy varrasson a mértékszabóságban, és ne az üzleteket járja — hangoztatták a még szilveszter estéjén is tévé előtt kuksolni kényszeritett férjek. Ám erre a feleségek — mintha összebeszéltek volna — teljesen azonos kifogást találtak: — Azt akarod, hogy még egy olyan ruha lógjon a szekrényben, melyet sohasem veszek fel? Nekem még nem varrtak kedvemre való ruhát... A „szilveszteri előzetes” eszmecserék ismerőseim legtöbbjénél azzal végződtek, hogy a feleség matt-helyzet elé állította a férjet: Ha veszel nekem varrógépet, én beiratkozom varrótanfolyamra, és idővel olyan ruhát varrók magamnak, amilyen nekem tetszik. Talán majd estélyit is. És akkor mehetünk szilveszterezni! Annak, aki a ruházati cikkek kínálatát, választékát, nem tartja szemmel, ezek csak ártatlan tucattörténetek, néhány nagyzási mániában szenvedő „piperés" feleséggel a főszerepben. Pedig véletlenül sem erről van szó. Ezek a sablonos kis történetek igenis figyelmeztetnek minket valamire, ami nem egy nő életében okoz állandó gondot: a felsőruha-ellátás hiányosságaira. S bár nem ezek a baráti beszélgetések szolgáltak indítékul arra, hogy a nők öltözködési gondjairól írjak, mégis úgy érzem, erősen aláhúzzák mindazt, amit a szerkesztőségünkbe érkezett levelek, lapunk által szervezett ankétok eredményei jeleznek. Azt, hogy a férfiakkal ellentétben sok-sok nőnek nagy gondot okoz a célszerű, kényelmes, mégis divatos ruha beszerzése. És nem csupán a divatot követő lányoknak, hanem a mindennapi gondokba, munkába merülő középkorú és idősebb nőknek, nagymamáknak is, akik koruknak megfelelő színű, alakjukhoz illő, de tetszetős fazonú ruhát szeretnének. Hogy a nők ruházkodásra vonatkozó — s tegyük hozzá jogos panaszainak száma csökkenjen, elsősorban a készruhaipar kellene, hogy tegyen mielőbb valamit. Hiszen a panaszok zömét olyan hiányosságok váltják ki, melyek kiküszöbölése nem a divatimádók, hanem a nők széles rétegeit szolgálná. A készruhaipar illetékesei ugyan megértéssel nyugtázzák a nem éppen manöken alkatú panaszosok kéréseit, évek óta tesznek ígéreteket arra, hogy a jövőben majd rájuk is gondolnak a gyártási tervek kidolgozásakor, de közben technológiai és gyártási nehézségekre hivatkoznak. És így nőnemű teltkarcsú embertársaink a készruhaipar divatbemutatóin, a divatlapokban továbbra is sóvárogva szemlélhetik a nádszálkisasszonyok számára készülő szebbnél-szebb divatos ruhákat. Mert már reménykedni sem mernek abban, hogy ezekből a modellekből készruhaboltjaink a jövőben akár egyet is kínálni fognak számukra. Röviden megállapítják, a készruhaiparra nem számíthatnak. Mi hát a megoldás? Sokan a „csináld magad" mozgalmat választják. Kényszerből, vagy azért, mert kellemes alkotó- és hasznos szabadidőfoglalkozás? Erre a kérdésre egy dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) és egy bősi (Gabcíkovo) varrótanfolyamon kerestük a választ. A helyszín megválasztása nem játszik különösebb szerepet, hiszen az országszerte szaporodó hasonló tanfolyamok, az irántuk egyre növekvő érdeklődés már önmagában sejtetni engedi, hogy a varrást elsajátítani igyekvő nőket egy és ugyanazon okok bírták rá elhatározásukra akár Kassán (Kosice), akár Dunaszerdahelyen. A dunaszerdahelyi művelődési központ egyik termében most is mint minden szerdán, fél öt körül húszon-, harminc- és negyven-egynéhány év körüli asszonyok gyülekeznek. Végh Mártától, a tanfolyam vezetőjétől engedélyt kérünk arra, hogy néhány percre megzavarjuk őket munkájukban. A
