Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-07 / 6. szám
CSALÁDI KOR Sok különös nászajándékról hallottam már, de alighanem egyik sem vehetné fel a versenyt azzal, amit legkedvesebb barátnőm kapott: szülei az esküvői vacsoráján jelentették be (amolyan „pót-nászajándéknak" szánva) — elválnak. Az elképedt, értetlenül-döbbenten bámuló násznépnek magyarázatként hozzátették: eddig csak Kati kedvéért maradtak együtt, hiszen mindenütt csak azt olvasták, azt hallották, a gyerek egészséges fejlődéséhez családra, családi légkörre van szükség. De hát most, ugye, hogy a lányuk férjhez ment... A menyasszony először sápadtan hallgatott, aztán hisztérikus nevetésre fakadt, majd zokogva kirohant az étteremből. A vendégek között csak kevesen voltunk, akik tudtuk: Kati azért ment fétjhez alig tizenhét évesen, hogy szülei •van a család intézménye? Nézz körül a világban! Ha tudsz mutatni tíz boldog családot, szólj! Megnézem őket magamnak. ■ „Társadalmunkban él egy ideális kép a családról — írja egyik tanulmányában Cseh-Szombathy László szociológus —, amely szerint a család jellemzője a tagjai közti áldozatkész szeretet, egyetértés, nagyfokú együttműködés; olyan harmónia, amely semmilyen más társadalmi csoportban, közösségben nem valósítható meg. Mindenki tudja, hogy ez a kép csak a családok egy részére jellemző és azokban sem mindig: hogy a szeretet mellett sok családban gyűlölködés is tapasztalható; hogy az áldozatkészséget gyakran kíméletlen önzés váltja fel; hogy egymás meg nem értésének sokszor láthaTARTOZIK ÉS KÖVETEL — vita — „A társadalom kristálya: a család" örök torzsalkodása, veszekedése elől meneküljön. Abban reménykedett, hogy a maga választotta életmódot talán könnyebben viseli majd, mint a „családi fészek” naponta robbanó légkörét. Az emlékezetes esküvő után alig telt el két év. és Kati engem hívott tanúnak — a válóperéhez. — Huszonnégy hónap elég volt ahhoz, hogy belássam; ebből a kapcsolatból sosem lesz jó házasság, kár erőltetnem — mondta nekem is, a válóperes bírónak is. Azóta egyedül él. Azaz . . . tók a jelei, s hogy sok család mindennapi életét inkább jellemzi diszharmónia, mint harmónia.” Emberi együttélés elképzelhetetlen konfliktusok nélkül. Viszont aki képes mások megértésére, aki emberi kapcsolataiban segítőkész és aki nem elvont boldogságot kerget, hanem tudja: a hétköznapok sokasága zökkenőkkel buktatókkal, kompromisszumokkal terhes — az képes lesz megtalálni a házasság, a családi élet örömét is. És ha a gyermekek ezt az „együtt-egymásért” KURUCZ S. felvétele (nőio) állandó partnere van. de házasságkötésről nem esik szó köztük. — Minek a papír? — kérdez vissza, ha a távolabbi terveiről faggatom. — Hidd el. a házasság, a család elavult intézmény. Meglátod, megérjük még, hogy ugyanúgy történelmi fogalomként emlegetik majd. mint a hűbérviszonyt vagy a céheket. — De hát. Nem hagy szóhoz jutni. — Tényleg nem veszed észre, hogy válságban modellt látják, akkor számukra is ez lesz a természetes — felnőttkorukban. ■ Régi kedves ismerősöm zavartan szakítja félbe a késő délutánba nyúló beszélgetést. — Te jó ég. így elrohant az idő?! Nekem hatkor családi megbeszélésen kellene lennem ... Megint elkések. — Mi az, hogy családi megbeszélés? Talán „birtokügyeket” intéztek, vagy mi a szösz? — Ne gúnyolódj! — húzza fel sértődötten a szemöldökét. — Mi öten vagyunk testvérek, és ha valami történik a családban, akár jó, akár rossz, akkor értesítjük egymást. A bajokra meg közösen keresünk megoldást... De ezt te nem értheted, hiszen egyke vagy! — És a húgom?! — Igaz. De ti ketten minden külön szervezés nélkül találkozhattok, öt embernek nem olyan egyszerű! — ÉS most baj van? — Annak azért nem mondhatnám. Édesanyánk kórházban volt. most hazaengedték, azt kell megbeszélnünk, ki mikor-miként tudna gondoskodni róla, mert még sokáig nem maradhat egyedül. — Szerencsés család — mondom félhangosan, őszinte csodálkozással, ő azonban ezt megint gúnynak véli. S bár újra meg újra az óráját lesi, hosszabb magyarázkodásba kezd, hogy ők öten olyan családi légkörben nőttek fel, ahol természetes volt az összetartás. — Mit gondolsz, a te gyerekeid is így éreznek majd? — Remélem. Valami ilyesmit próbálok átplántálni beléjük. Talán sikerül... De most már tényleg mennem kell! ■ Napjainkban mind többen már csak hallomásból, az öregek elbeszéléséből ismerik-ismerhetik a nagycsaládok életét. A statisztikai adatok szerint már két gyerek sem jut egy családra, így nem csoda, ha különcnek számít az a szülő, aki négy, öt. netán még több gyermeket vállal. Jól emlékszem. Mariska nénit, nagyanyám szomszédját is csodabogárnak tartották a falubeliek, mert nyolc gyereket szült az ötvenes-hatvanas években, amikor ez már igazán nem volt „divat”. Gyerekkorom óta kedves emlékként őrzöm azokat a nyáresti nótázásokat. meg karácsonyi kalácsszeléseket, amikben amolyan szünidei vendéggyerekként Mariska néniéknél részem lehetett. Még a vasárnapi ebédnek is megmagyarázhatatlan, különleges varázsa volt. Tizennégyen ülték körül az asztalt: gyerekek, szülők és „öregszülők”, én meg mindig úgy igyekeztem, hogy „véletlenül” épp harangozáskor toppanjak be valami ürüggyel, mert tudtam, tizenötödik teríték is kerül az asztalra: Mariska néni kedves szóval maguk közé ültet: „gyere, jobb ízű a falat közösen!” Sokan faggatták: minek ennyi gyerek? Hiszen így a család rabszolgája, minden erejét elveszi a sok gond, tennivaló, ő csak mosolygott: „Más gyárba jár, én otthon dolgozom. Miért lenne ez rabszolgaság. Engem az anyám arra tanított: a gyerek a legjobban megtérülő bankbetét. Mi is sokan voltunk testvérek, akkoriban még együtt lakott a „nagycsalád”, apám testvérei, azok gyerekei, nagyapámék ... Huszonheten éltünk egy fedél alatt. Minden munkáskézre szükség volt.” ■ A szociológusok szerint elsősorban a középkorúak hangoztatják a család felbomlásának elkerülhetetlenségét, ők kongatják leghangosabban a házasság fölött a lélekharangot. A fiatalok igenis az élet természetes velejárójának tartják a házasságkötést — legalábbis a Szociológiai Intézet egyik legutóbbi felméréséből egyértelműen ez derül ki. És ezt igazolja az anyakönyvi hivatalokban, illetve a házasságkötő termekben sorba álló jegyespárok sokasága is. Ők — ha nem is tudják olyan pontosan meghatározni a jövőt, mint ahogy teszik azt a témával világméretekben foglalkozó szakemberek — érzik: minél modernebb lesz a világ, minél rohanóbb az élet, annál inkább csak a család nyújthatja számunkra azt az érzelmi biztonságot, ami az önmegvalósításhoz és a gyermekneveléshez oly nélkülözhetetlen. Wanatka Gabriella
