Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-21 / 51-52. szám

Laco Novomesky versei

30 percnyire a várostól

— részlet —

Most jut eszembe az, mit úgy szívembe véstem, s idézem azt a madridi napol, midőn „No pasaran" — kiáltottuk merészen a nagyvilágnak, és azoknak ott.

Azután itthon is. csak egy évvel utána

már a Birodalom falára, ablakára

irtuk fel ezt a szót. Elszállt e kor felettünk.

Bár minden kéz miránk támaszkodott, mégsem haltunk bele, és semmit sem feledtünk.

Talán ez a legfontosabb dolog.

Győzött bennünk a hit. És meg kell még jegyeznem.

azt hiszem, csakis így történhetett

nem sokkal azután, hogy akkora tömegben,

Urpin halmánál, a tüzek felett, midőn a villogó parázsból szállt a szikra, s távol, mégis közel, ránk tündökölt vakítva Moszkva szabad ege — azt képzeltük mi itt szerény tüzűnknél, hogy’ e fényjelek a mi dicső ügyünk első győzelmeit ünnepük a kigyúlt Kreml felett.

Ha ide jutottunk, isten nevében, egyből s nyomdokain e festőnek alkalmasint — tudod mit. jó Sanchóm ? Lépjünk ki a keretből, s lássuk, milyenek vásznán a képmásaink.

Tudom ugyan, hogy szívesen látnának, jobb ha véletlenül sem ismernek fel itt...

Nos, Sanchóm, a kereten, mint palánkon át. csak csendesen, halkitsd mint lépcsőn, a lépteid.

— Már itt is vagyunk. Fenség, de szívesen visszavonnám magam, önt meg a közös hibánkat is, bár rászolgált haragjára és átkaimra

az a koszos festő: világ csúfjára biz

jól kifigurázott minket. Ó. ha úgy elkaphatnám, nem állnám meg: odasóznék neki nagyon, magamért, önért. Fenség, s Rocinantéért, hogy aztán...

— Nyughass. Sancho, elég: jól tudom:

úr és szolga a plebejusi gúny okán szúr szemet a festő müvén leginkább neked

— Élce porig aláz minket, Fenség, kajánul együgyű senkik vagyunk; nevetségesek...

— Igazad van, Sanchóm, festőnk e vászna torzít, elsikkadt rajta a nemes dac. büszkeség;

de hogyha jól megnézem, meg ismét, akkor biz nem maró gúnyról — bánatról vall e kép.

A bánatról, mely mindig mélyreható részen hasítja ketté az érző szívét.

Csempészett

ceruzával

Fut a Vág, fut a habja, habra hullva, mégis egy helyben áll örökre kint, akárcsak hosszú perceink, mikkel itt maradtunk magunkra.

Nézzük bennük a tükrös tavi mélyből földerengő volt müvek romjait s a múló napok dolgait, mintha olvasnánk egy nyitott tenyérből.

Szánkból szavak pókhálószála véget nem érve árad árad egyre, és — hogy ne lephesse feledés — álmok éjébe rejtik el az évek.

Ring életünk, részekből rakva ősze.

a tétlen idő mérlegén,

míg a gyönge remény,

míg a gyönge remény,

mint szelíd galamb, suhant tova benne.

Hosszú perceink maradnak csupán itt unt csöndünkben, elfolyva, mint a mozdulatlan Vágón odakint a habok, hol a hegyek kékje látszik.

Rónay György fordítása

s bár te meg én vagyunk, Sanchóm. e képen, övé a bánat, és nem a miénk.

Az ö hite is megbotolt tán a felismerésben, útján a viszontagság csapdaként lapult; mint annyi mást, a látszat mérgezte hitében, s most vonszolja szivét meddőn és céltalanul;

rólam is ahogy terjed a hamis legenda, hogy heves dacom füst és képzelet, bolondos szóbeszéd csupán, s vele legfeljebb ha kongó szélmalmok ellen kelhetek,

bár én, becsületem és szívem hű szolgája, tettei siker szerint sosem latolgatok, de mivel kardom mindig telibe találja a célját. így hát eszelős Quijote vag)’ok.

Festőnk rájött, hogy rózsát a világnak a bolondnak vélt láz lobogása ád amilyen öt emészti. De kópésan mást láttat.

Quijote mögé rejtvén szánalmas bánatát.

Röviden: a saját szere telét féltette s féltett lángját takarta el velünk...

— Akkor meg mért nem magát, s mért minket festett

le?

— Becsül bennünket. Sancho Panza!

Gyere!

Megyünk.

Dudás Kálmán fordítása

s

z

ik

ra”

Ezeregyéjszaka

Hegyek fölötti hegy. hatalmas úr. fejére felhőkből kölött turbán csavarul.

Ha majd a félholdas éj lesz a táj basája, azt a fejet lemetszi görbe jatagánja.

S minden dolgok, akár fekete vérben, fúrödnek nutjd a végtelen sötétben.

Károlyi Amy fordítása

1950-es motívum

Mint minden többi bűnös, mint minden büntelen, támolyogsz háromszázszor napon át, éjeken.

Mint akit vasra vertek, vonszolod lábaid, öt lépés el a faltól, öt lépés a falig.

Gondolatfoszlányokbán lassan agyadba hull e szép. fájó világ, elháríthatallanul,

babonás kábulatban botolsz, hordván e súlyt, vétkek közt. mikről nem tudsz, miknek árnyéka sújt.

Mocskosak, mint a láp, e feneketlen napok, vádolnak, s neked még most csak Nem a válaszod.

szádon e Nem virágzik, mint sír felett virág, bár ott lent is, mint benned, pusztulás férge rág.

Elvesztett önmagodban, a távol mélyeken másokba vetett hittel súgod: Nem. s újra Nem.

Ó. a hited magadban, e hatalmas rugó szétroncsol, újraéleszt, s már minden újra jó.

de majd egy éjen úgy súg: tévedés nincsen itt. kikben valaha hittél, s kik benned úgy hiszik:

az árulások közt is voltál régi-magad

így van? Nem? Mindegy! Hidd így te is, meg ne

tagadd.

Akkor bunkóval vágott melledre hirtelen az élet fáradtsága s a halálfélelem.

A szétszaggatott évek hulladéka borít, gyötör, hogy hordozd fel-felbukó emlékeid.

És tekinteted utat sehol, sehol se lát, csupán a sebző, fagyba-görcsösült sáron át.

Napod hullván, milyen vágy feszit: ordítva fenn hirdetni életedről, hogy nem volt dísztelen,

hogy adni tudtál bármit, kínok közt jóllehet.. .

Lám. önkezeddel égetsz homlokodra jegyet

véredből, porrá tört kék erekből, mindazért, amiben bízva bíztál, miben reményed élt.

S míg szemeiden harmat, mint sóhaj üvegen, egyszerű, csöndes szóval szólsz a vádra: Igen.

Cyprián Majemík egyik Don Quijotéja

Bede Anna fordítása