Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-12-04 / 49. szám
1. Órákon át vonult a tömeg a Leninszobor előtt 2. Csodálatos az ősz az „Ősz városában" 3. A rigai divatház (a képen) termékei híresek külföldön is 4. Esik az eső, de a piac így is zsúfolt 5. Rigában a séta, a nézelődés is élmény 6. Sötét hullámokat verve zúg a tenger, csak a sirályok pihennek békésen vizében A szerző felvételei senkit, hogy szinte negyedóránként változott az idő, a zuhogó eső a tűző napsütéssel. A tisztelgés hangulata kísért el minket a Salaspils mementójához, a hitlerista megszállás éveiben létesült koncentrációs tábor helyén emelt megrázó erejű emlékműhöz. Megdöntött betonhasáb — jelképes táborkapu fogadja a látogatót. Rajta lett nyelvű felirat: „E kapun túl sóhajt a föld." Sóhajtunk mi is, mert az emberből önkéntelenül is feltör a fájdalom. Ezen a helyen százezrek pusztultak el lassú kínhalállal. A betonhasáb belsejében a koncentrációs tábor deszkafalát idéző nyers deszkalépcsök vezetnek fölfelé. Ha viszszanézünk, rideg beton, sötét űr tátong mögöttünk. A tábormúzeum megannyi dokumentuma a náci barbárság végtelen kegyetlenségéről tanúskodik. A kinti fal márványába vésett 1078 vonal: a foglyok „naptára", ennyi napot töltöttek itt. A tábormúzeum előtt, a mai Disz téren minden év júliusában gyászünnepségen emlékeznek meg Salaspils áldozatairól. A koszorúkkal és virágokkal borított gránitfalnál betonlapok, s már messziről hallani a tompa gépi szívdobogást, mely éjjel-nappal szüntelenül lüktet, emlékeztetve az itt kioltott életekre. Beljebb, a sima pázsit közepén a három szoborkompozíció, a „Megalázottak", a „Törhetetlenek", az „Anyák". A hajdani gyermekbarakk helyén a sima betonfal ákombákom rajzai hű másai a tábor homokjában talált gyermekrajzoknak. A salaspilsi emlékműkomplexumot 1967-ben avatták fel, alkotóit lenin-díjjal jutalmazták. Azóta évente százezrek jönnek el ide, megemlékezni az itt elpusztult nemcsak lett, hanem sok-sok nemzetiségű — köztük szlovák és magyar — foglyokról. omott hangulatban térünk vissza a városba, melyben híre sincs már a szenvedésnek. Ellenkezőleg: ünnepel, örvend a város apraja-nagyja, az utcák zsúfoltak, az üzletek forgalmasak, zajlik a nagyvárosi élet. Mert Riga nagyváros, a Balti-tenger második legfontosabb szovjet kikötője, a Szovjetunió tizenötödik legnagyobb települése, több mint nyolcszázezer lakossal. A lettek becéző szavával mondva: az „ősz városa". Bizonyára azért, mert így ősszel, amikor a parkok, zöldövezetek ezernyi színben pompáznak, valóban csodálatosan összies hangulatot áraszt. A Daugava-folyó úgy osztja a várost két részre, mint Bratislavát vagy Budapestet a Duna, Prágát a Moldva. A bal part hagyományos iparnegyed. Az igazi látnivaló, az óváros, a jobb parton helyezkedik el. Rigában sétálva valóságos stílustörténeti tanulmányt végezhetünk. Találunk itt román és gótikus építkezést, reneszánszot és barokkot, klasszicista épületet egészen századunk modern irányzatáig. Tatjana Alekszejevna Burova minden épületről külön regényt mesél. Én csak a Junija teret említem, ahová este jutottunk el. Amikor a Dóm felé tartva megpillantottuk, Vera Minaevával, a Szovjetszkaja Zsenscsina munkatársával egyszerre kiáltottunk fel: mint a prágai Óváros tér! A Dóm, amely 1211 -ben épült, a felejthetetlen orgonaverseny színhelye, ezen az estén is Wiegtelt hallgatókkal. A felszabadulás évfordulójára rendezett koncert maradandó élményt jelentett számunkra. A mai Lettországról a népgazdaságát bemutató kiállítás nyújt legjobb képet. Tatjana Alekszejevna Burova szerint sem szabad kihagyni. 1957-től évente tíz hónapig tart nyitva, a maradék két hónapban újra cserélik, időszerűvé teszik. Aki végigjárja a korszerű pavilont, és figyemesen meghallgatja a tengernyi információt, az valóban tájékozottan távozik innen. A kiállítás meggyőz arról, hogy Lettország ma iparilag az egyik legfejlettebb köztársasága a Szovjetuniónak, több mint száz országgal áll üzleti kapcsolatban. A villamosvagonjai. mikrobuszai elismerésre tettek szert külföldön is, a Szovjetunióban gyártott mopedek közül minden második, a rádiók közül pedig minden negyedik Rigában készült. Kísérőnk dicsekedve újságolja, hogy az „Elta" telefonkészülék a bmói kiállításon díjat nyert, a porcelángyár termékei pedig a plovdivi nemzetközi kiállításon kaptak aranyérmet. Élelmiszeriparuk 50 féle tejterméket gyárt, 20 féle gyümölcsös bébiételt kínál. A híres Laima csokoládégyár évi 13,5 ezer tonna csokoládéja a jó minőség miatt kevésnek bizonyul. A textilapir a népművészeten alapul; túlsúlyban vannak a barna, szürke, sárga és zöld színek, amelyek az ország színeire, a földre, erdőre, tengerre, homokra emlékeztetnek. Meg kell nézni még a borostyánrészleget is, büszkeségük egyikét. A világon található 360 féle borostyán közül 40 Lettországból származik. Jól fejlett a szolgáltatási hálózat; több mint 700 féle szolgáltatást nyújtanak a lakosságnak. Az országban 66 komplex szolgáltatóház van, ebből 57 vidéken. Egy lakos évente 48 rubelt ad ki a szolgáltatásokra, amivel a Szovjetunióban az első helyre kerültek. A Lett Szovjet Szocialista Köztársaság a cári Oroszországnak is az egyik legiparosítottabb vidéke volt, a Baltiku, műhelyének nevezték. Mai gazdasági, kulturális színvonala is magas. A felszabadulás utáni 40 évben olyan munka- és életfeltételeket teremtettek itt, melyek jogos büszkességgel tölthetik el nemcsak az itt élőket, hanem azokat is, akik negyven évvel ezelőtt életük kockáztatásával harcoltak Riga és Lettország felszabadításáért. Ezt éreztem Tatjana Alekszejevna Burova minden szavából, akit visszahívtak az emlékek ide, az egykori harcok színhelyére, s aki most olyan büszkén és örömmel mutatta be nekem mindazt, amit a lett nép negyven év alatt saját kezével állított elő. (nŐ9) j
