Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-04 / 49. szám

Moszkvától Riga 993 kilométer, gyorsvonattal az út tizenöt és fél óra. Rengeteg idő. Igaz, az éjszaka arra való, hogy pihenjen az ember — a kényelmes hálófülke ezt lehetővé is teszi —, de vajon lehet-e aludni, ha a szomszéd ágyon egy olyan asszony mesél, akinek minden szava élő történelem?...

Tulajdonképpen kétszeres szerencsém volt, pedig amikor felszálltunk a vonatba, gondolni sem mertem rá, hogy ilyen jól alakulnak a dolgok. S akkor kitüntetésekkel a mellén belépett a fülkénkbe Tatjana Alekszejevna Burova.

Először azért volt szerencsém, hogy amikor Rigába érkeztünk, a város felszabadításának 40. évfordulóját ünnepelték éppen. Tehát nem hétköznap, nem akármilyen ünnep, hanem kerek évforduló! A Szovjetunió minden köztársaságából jöttek a veteránok, akik részt vettek Riga felszabadításában. A mi vonatunkon is egy ilyen húsztagú küldöttség utazott Moszkvából. Idős, megtört emberek, akik negyven évvel ezelőtt fiatalon szálltak szembe a német fasisztákkal, hogy akár életük árán is felszabadítsák Lettország fővárosát, Rigát. Most hogyan is maradhatnának ki a kerek évforduló ünnepléséből ?

Tatjana Alekszejevna Burova későn kapta kézhez a meghívót. A Moszkva—Riga vonal egyetlen éjszakai járatára minden hely elkelt. Fájó szívvel mondott le az útról, de kikísérte bajtársait a vonathoz. S ök meggyőzték: utazzék velük. Majd meghúzódik közöttük, és hátba akad valahol egy szabad hely is ... Akadt. Éppen a mi fülkénkben. És ez volt az én második szerencsém.

Egész éjjel beszélgettünk. Mint amikor gátat nyitnak meg, úgy áradt belőle a szó. Az emlékek magukkal ragadták, olyan tisztán, hűen vázolta fel a negyven évvel ezelőtti eseményeket, hogy szinte én is ott éreztem magam mellette a harcmezőn, a sebesültek között.

Huszonhét éves volt, amikor 1941. október 13-án jelentkezett önkéntesnek. Már nem bírta tovább otthon. Férje a fronton volt, testvérei szintén. Úgy érezte, neki is mennie kell. A remény is hajtotta: hátha ott kint a fronton találkozik férjével... “

Az egészségügyi csoportba került. Azt a sok szenvedést, horzalmat, amit ott látott és átélt, ma már szavakba sem tudja foglalni. Hogy életben maradt, az csak a véletlenen múlott. Testvérei nem tértek vissza. A férjével sem találkozott többé.

Már csaknem három évig volt a fronton, amikor Riga felé közeledtek. A városban folyt a harc, a németek erősen tartották magukat. A tét élet vagy halál volt.

— Rigában szeretnék találkozni Anna Latisszal. Ezt az asszonyt negyven éven át nem tudtam elfelejteni — tör föl a sóhaj belőle. — A város felé közeledtünk, amikor golyózápor közepette, a tankok között futott felénk. Integetett, álljunk meg. Zokogva kért, ne menjünk tovább ezen az úton. A németek aláaknázták. A halálba rohannánk.. . Megmutat egy másik utat a város felé. Higgyünk neki. Egyetlen vágya, hogy felszabadítsuk a várost. Akkor talán még viszontláthatja két fiát, akiket a fasiszták a szeme láttára vertek félholtra, a férjét, akit a németek hurcoltak el. Úgy sírt az az asszony, majd megszakadt a szíve. Azóta nagyon sokat gondoltam rá. Vajon életben maradt-e? Szeretném megkérni a város elöljáróit, segítsenek megkeresni. Jó lenne vele találkozni .. .

Rigát nehéz harcok árán szabadították fel. Sok bajtárs elesett, a' civil lakosság is megtizedelődött. Végül mégis szabad lett. 1944. október 13. piros betűvel került a városi történelembe. A katonák tovább vonultak. Tatjana Alekszejevna Burova is. Számára a háború 1945. február 23-án ért véget.

Moszkvába visszakerülve a közgazdasági egyetemre kezdett járni. A jogi karra, ahol félbe maradtak a tanulmányai nem mehetett vissza. A háborúban tönkrement a hallása, Így nehezen érvényesült volna jogászként. Közgazdász lett. Ma már nyugdíjas, de a társadalmi munkából kiveszi a részét. Húsz éve foglalkozik Moszkva város kijevi kerületének ifjúságával. Két éve magas kitüntetést is kapott ezért. A fiatalokkal már hétszer végigjárta azt az utat, amelyet harc közben tett meg Riga felé. A várost is megmutatta nekik. Azokkal az élményekkel gazdagítva a városnézést, amelyeket a felszabadító harcban szerzett.

— Ha akarja, magát is végigkísérem a városon! — fordult felém lelkesen a gondolattól. — Holnap délben lesz az ünnepi felvonulás, ahol minden köztársaság veteránjai megkoszorúzzák a Lenin-emlékmüvet. Ezt ne felejtse el megnézni. Utána ünnepi közgyűlésen veszünk részt az operaházban. Majd dolgozókkal, iskolásokkal találkozunk. De eközben szívesen megmutatnánk magának néhány helyet, melyet föltétien látnia kell, hogy megértse beszélgetésünk lényegét.

Megköszöntem készségét, és örömmel fogadtam el ajánlatát. Mert ki lehetne jobb kalauzom ebben a városban, mint Tatjana Alekszejevna Burova?... Megkönnyebbülten aludtunk el. Őt az átélt emlékek, engem a kíváncsisággal vegyes várakozás ringatott álomba.

A rigai vasútállomás peronján rengetegen tolongtak. Út török, Komszomol-tagok, egyenruhába öltözött veteránok, virágcsokrot szorongató nénikék. Apró sikolyok, hangos örömkiáltások vegyültek a fúvószenével. Igazi ünnepi fogadtatás. Riga felszabadítóinak szólt.

Az ünnepi felvonulást a korszerű, huszonnyolc emeletes Latvija szálló ablakából néztük végig. Órák hosszú során át vonult a tömeg, s nem akadt egy lélek sem, aki legalább egy szál virágot ne tett volna Lenin szobra elé. Az sem zavart