Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-27 / 48. szám
Az erdőbe kiválasztják azt a fát Amelyre a juhászlegényt akasztják. Fújja a szél fekete göndör haját Mért szerette Szedrény báró Mariskát A főutcán végigmenni nem merek, Mert azt mondják, fekete gyászt viselek. Fekete gyász, hófehér a zsebkendőm. Juhászlegény volt az első szeretőm. Betyárok, katonák, juhászok után vegyük szemügyre az Ipoly menti néphiedelmek, történetek egy újabb figuráját: a kanászt. Alakját — akárcsak a garabonciásét — varázserővel övezte a néphit. Fennamaradtak ennek nyomai szülőfalumban is. Hogy s mint, úgy esett — mesélik —, egyszer legények keresték föl a falu kanászát: „Kismalac kéne, Jáncsi bál" Jancsi bácsi erre — mint Zsuzsánna néném magnóra mondta volt — „megrázta a szűr ujját, hát kilenc kismalac ugrott ki belőle”. Tőle tudtam meg azt is, hogy lánykorában, a század első évtizedében, a táncmulatságoknak a dudások voltak a főszereplői. „Elméntek a táncra (nem vöt ám akkor muzsika semmi), osztán nékiátak dudányi a dudákon." Valaha réges-rógen élt közöttük egy csodatevő muzsikás. Elment ez a kanász is a bálba, melyet a kocsmaudvaron tartottak akkoriban, „osztán azt mondta a dudának — csak fölakasztotta a szögre —, hogy most má csak dudájjon. És akkor a még dudát reggelig améggyig akarta, a többiek még táncótak." Ha nem is ilyen, de bizonnyal sokat tudó, szépen szóló dudája lehetett Ipolypásztó kanászának, Csuvara Mihálynak, az 1910-es nevezetes honti kanászhangverseny győztesének is. Cifraszűre ujját csak megrázta, s máris hullottak belőle — ha nem is a kismalacok — a szebbnél szebb dudanóták. Nem kisebb zenetudósnak, mint Bartók Bélának a fülébe, kottafüzetébe, fonográfjába. 1910 nyáron Hont vármegye vezetői kiállítás megrendezésére készülődtek, amely bemutatná a megye ipari és mezőgazdasági életét. Tervbe vették a parasztság használati tárgyainak bemutatását is. A kiállítás néprajzi részlegének elkészítését szakemberre, Györffy István budapesti etnográfusra, a Néprajzi Múzeum munkatársára bízták. Anyagot gyűjtendő, Györffy 1910 augusztusában és szeptemberében bejárta Hontnak minden zegét-zugát. Terepjárás közben öszszeismerkedett Ipolykeszi kanászával, aki tülkön is, dudán is gyönyörűen játszott. Györffyben ekkor villant föl az ötlet: le kell hozni Hontba a kor legnagyobb népzenegyűjtőjét, Bartók Bélát I Ám ha már leutazik Pestről, jól volna, ha minél több tülköstöl, dudástól gyűjthetne. De hogyan? Úgy, hogy Szokoly Alajos, a megye levéltárosa hirdetést tett közzé a Honti Lapokban: „A Nemzeti Múzeum ősfoglalkozási osztálya egyik kiküldöttje, Györffy István dr. és Bartók Béla zeneakadémiai tanár közbenjöttével e hó (vagyis 1910. november — Z. Zs.) 13-án vasárnap délelőtt 10 órakor a vármegyeház udvarán vagy a vásártéren a vármegye kanászainak, dudásainak és furulyásainak részvételével kanásztülök-versenyt és azon külön dudaversenyt rendez (trombita kizárásával), melynek első díja 10 korona, második dija 5 korona, harmadik és negyedik dija 3 korona. Azonkívül a díjakat nem nyert egyének fejenként 1 korona ellátási díjban részesülnek." Szokoly Alajosé tehát az érdem, hogy Hont kanászsága egy sem azelőtt, sem azóta nem volt sajátságos rendezvényre, duda- és tülökhangversenyre verődött össze. Vonzhatta a „honti igriceket" a pályadíjak tisztes összege (egy korona a századelőn egynapi napszámbérrel ért föl!), no meg a becsvágy, hogy megmutassák, a két pesti tudósnak: konyítanak ám Hontban is a muzsikához! SOÓKY LÁSZLÓ ÁSA TÁSOK i A kisfiút megverték, aztán becsukták az erdőbe. Ott voltak a rossz fák, meg a rossz források, meg a gonosz alattomosok. Járkált föl-alá, tenyerében zörögtek arca kék foltjai. Egyszercsak odaállt elé a Szomorú Vézna Farkas. Én vagyok a Toportyán, mondta, a falkából kivert, merthogy nyüszítettem a némaság órájában. A Fa mögül előlé/oett Doktor Bácsi, egy kicsit öregen, egy kicsit penészesen. Arra sétált éppen, mint egy magányos múmia a verőfényben. Odahajolt a Farkashoz: köll egy inyekcijó? A Farkas kicsit zokogva leharapta Doktor Bácsi fejét. Aha, mondta Doktor Bácsi feje, már belül, imhol a táj-burok része, ott esznek fejeket únos-úntalan. Megyek, mondta a Szomorú Farkas, és egy lövéstől orra bukott Most majd jönnek a döglegyek, gondolta a kisfiú, a templomból jönnek orgonás rajzással, S már harangoztak is, igaz némán, csengett-bongott a táj, LIPCSEY GYÖRGY: Múzsa (fa) s a redőkbőt, akár a történelem, előrajzottak az aggastyán vak pillék. Ha most lenne egy lámpás, gondolták, ütödnénk burának, mint a pinty! így csak a sasok útját keresztezték, mely arra vezetett. Ó, hát itt a menekülés lehetőségtelensége, gondolta a kisfiú, ám lekiáltott egy sasmadár, aki egy kicsit griff volt: Mi is a táj része vagyunk. És este lett és reggel, és egyre setétebb, s a kisfiú szárnyat bontott, mint a halott madarak. Útjára elkísérték a denevérek: csapongtak, akár a tűzbe hulló könyvek. S lángoltak is, vad, negatív lángolással, mindenszentekkori gyertyafény-kupolában. Végül nem történt semmi: a bika, mely vörös volt, meg kék, meg fekete, s hét sebből vérzett, húsevő virággá lett a táj szívében, s magányossá, mint a leányanyák a folyóparton. Gyökerein mokány hősi halottak hintáztak. s néha bágyadtan mondták: ujjé. Kilátástalan ez a harc, szólt a kisfiú, ekkor már a kövön ült, és álmodott. Azt álmodta: vesztesen tér meg az ütközetből, mögötte bandukol Fejnélküli Doktor Bácsi, Szomorú Toportyán, Aggastyán Pille, a Bika s egy nagy sárkánycsapat. A tájban harangok zúgtak, s a kései áldozatok feltárták en-sírjaikat. Nőttön nőtt a némaság, s a kisfiú, mint a szomorú bohóc a földhányás előtt, meghajolt. A kivégzőosztag puskájára támaszkodva énekelt.
