Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-27 / 48. szám
Zalaimi Zragntond MINDENEKRŐL SZÁMOT ADOK Madách Mindenekről számot adok — Megüzenem én a feleségemnek, gondját viselje a két gyermekemnek, sem tüzérnek, sem huszárnak ne adja, mert abból lesz Magyarországnak rabja. A szomorú véget ért Csali Pista, nagyobbik rosszat cserélve föl kisebbel, inkább a betyárkodást választotta, mint a hajdani kegyetlenül kemény katonaéletet. Hosszú időn keresztül ennek emlékeit is híven őrizgette a nép, siratva bennük önmagát és fiainak kiszolgáltatottságát. Ennek mértékét meginditóan példázza az a történet, amely szerint falumban egyszer régen-régen a kocsmaudvaron javában állt a bál. „Hát osztán égyszér csak gyün égy katona is, béát a táncosok közé a tánckor. Osztán a zapja is ottan vét a katonának, az is emént mégníznyi a táncot. Hát mikor abbahatta a táncot a katona, odament, asszonygya a katonának: — Ki fija maga, öcsém uram ? — Hát én bizony a Sipos Jánosé vagyok. — Hát akkor maga az én fijam, én még, aszonygya, a zapja vagyok! Tizénkét esztendeiig nem látta, hát nem ösmerte még a fiját Hát a katonákat úgy fogdosták akkor, kötélve fogták meg a szógá-Leányok ünneplőben. Jobbra a szerző anyai nagyanyja, balra a náluk magyar szót tanuló szlovák Zuzka (1917 körül). Az utolsó találkozás a frontra indulás előtt (1914). ZALABAI ZSIGMOND A nőszövetség olvasómozgalmának egyik kötelező olvasmánya az 1984/85-ös évben — mint már előző számunkban is jeleztük — Zalabai Zsigmond Mindenekről számot adok című, nemrég megjelent könyve. Az itt között részlettel ajánljuk az érdekes és értékes művet — mely könyvesboltjainkban kapható — az olvasókörök és minden olvasónk figyelmébe. A századforduló évtizedeiben az Alsó-I- poly mentén sok színes történet forgott közszájon az utolsó honti betyárokról. Amint az Alföldön megkezdték a bandák felszámolását, a betyárok felhúzódtak Nógrád és Hont erdős vidékeire, s meg-megfordultak az Ipoly mentén is. A leghíresebbek Illik Laci, Virág Miska, Kutyás Miska, a magamagát rózsasándorozó Macskabajusz Sándor és Sisa Pista voltak. Falum egykori tanítójának jóvoltából, aki az idősebbektől hallott történeteket 1936-ban följegyezte, maradt ránk néhány érdekes történet a mára többnyire teljesen elfeledett honti betyárokról. Illik Lacit, akinek kedvenc tartózkodási helye a szetei határban álló Litasi csárda volt. Bájtén, a Szurdok-völgyben fogták el. Vajda László csendbiztos koldusnak öltözve ment be egy csárdába, pénzköteget húzott elő a zsebéből s feltűnően számolgatni kezdte. Illik Laci követte a csárdából távozó koldust-csendbiztost a Szurdokba — bele a pandúrok karjaiba. Virág Miska, Kutyás Miska, Macskabajusz Sándor három jó cimborák voltak. Rendszerint együtt tartózkodtak; együtt is jutottak pandúrkézre. Esztergom felé kísérték őket, amikor fogvatartóik a Dunához érve pihenőt engedélyeztek nekik. Erre a három betyár lerántotta lábáról a csizmát, bilincsestül persze, aztán neki a Dunának! Bottal üthették a nyomukat. Kutyás Miskát később újfent elfogták, de az ipolysági fegyházból megint csak megszökött; a kisgyarmati juhakol padlására vette be magát. Üldözői kiverték onnan; menekülés közben Pásztón, az Ipoly-parti cigányházaknál lőtték agyon a csendőrök. A honti betyárok betyárjáról, Sisa Pistáról nemcsak a népi emlékezet tud; alakját a századforduló ipolysági újságai isföl-fölidézték. Sisa Pista (eredeti nevén Benkó István) állítólag Ipolyszalkán született 1847-ben. Hatéves korában kegyetlenül leverte egy pandúrkáplár. Akit aztán húszéves legénnyé érve Sisa Pista — nem is lett volna Sisa, ha nem így tesz —, afféle igazságosztó Lúdas Matyiként kézbe kapott egy szép napon. Ez a nap a pandúr számára ugyancsak gyászos véget ért: a legény agyonütött őt. Ettől kezdve Sisa három vármegye. Hont, Nógrád és Pest erdőségeinek lett legendás hírű futóbetyárja. Mesélik róla, ösvény szélén üldögélt az erdőben, amikor arra tévedt egy szegény leány. — Hová mégy? — kérdi tőle Sisa. — Vásárra. — Aztán nem félsz a betyároktól? — Nem én, a szegényeket azok nem bántják. — Hát Sisa Pistától? — Attól sem, az is csak a gazdagokat bántja. Sisának tetszett a talpraesetten válaszoigató, bátor leány. Pénzt adott neki, hozna egy rend alsóruhát a részére, vásárból viszszajövet majd átadja. A leány megtette; hálából a betyár tíz forinttal jutalmazta őt. Más alkalommal egy gazdag leány vonult nagy büszkén az erdei úton. A betyár vele is szóba elegyedett; ám a leány ócsárolta, akasztófavirágnak nevezte öt. Sisának hozzá is volt kérése: hozna neki két doboz gombostűt a vásárból. A gazdag leány, mivel visszafelé is az erdőn át vezetett az útja, félt nem teljesíteni a kérést. Pökhendiségéért, a betyárok ócsárlásáért azonban meglakolt; a kétdoboznyi gombostűt Sisa a leány talpába szurkodta. Igazságosztó hajlamairól nemcsak ez a mese szólt valaha, hanem egy dal is: Sisa Pista hires legény, nem valami pipogya. Jó a szíve és nem gonosz, csak a sorsa mostoha.--------------------(részlet)--------------------Rézfokosa istencsapás, két szemének a sugara az égbéli villámlás. A betyármondát megőrző adatközlő — bizonyítván, hogy a népi elmékezetben sajátos módon vegyül valóság és mese — úgy tudja, hogy Sisa Pista sorsa egy akol padlásán ért szomorú véget. Az utánainduló pandúrt, mihelyst annak feje a létrán felbukkant, lelőte. Üldözői erre cselhez folyamodtak: sapkákat tűztek föl szuronyra, Sisa Pista azokra lőtte ki golyóit. Az utolsót pedig, fölismerve, hogy kutyaszorítóba került, önmagába eresztette. A Honti Lapok egy cikkéből viszont az derül ki, hogy a híres futóbetyár élete másként alakult. Keresztapját, aki öt elárulta, megölte. Valóban túlvilágra küldött egy csendőrt is, aki elfogni próbálta öt. Öngyilkos azonban nem lett. Pandúrkézre került, és lllaván ült huszonkét (másik cikk szerint huszonöt) kemény évet. Ezalatt volt ideje megjámborulni. Szabadulás után — betyárból lesz a jó pandúr alapon — vadőrnek csapott fel. Nagyoroszi, Bernece, Drégely környékén járta a börzsönyi erdőket, melyknek legendás ifjúkora jóvoltából messze földön a leghíresebb ismerője volt. Az alábbi népdal főhőse ugyancsak Pista. De nem Sisa, hanem Csali: Esik eső, szép csendesen csepereg. Csali Pista a csárdában feszeleg. Csaplárosné, bort hozzon az asztalra, legszebb lányát állítsa ki strázsára! — Édesanyám, én a strázsát nem állom, mert jönnek a kakastollas zsandárok. Csali Pista ezt nem vette tréfára, felvágódott bársony tova hátára. Felvágódott bársony lova hátára, elvágtatott a rovnói oldalba. Lova lába megbotlott egy gyökérbe. Csali Pistát ott fogták el fektébe! kot, és úgy vittík el katonának. Oszt tizénkét esztendeiig, fijam, katonának lénnyi — úszik át adatközlő néném hangja méltatlankodásba —, hát az égy örök élet vöt! Aki ebújhatott, hát az mégménekőt, oszt aki meg nem, vagy széginyebb vót, vagy mi, hát asztat evittík. Tizénkét esztendeiig katonának lénnyi, osztán mé? Semmit se kapott, csak azt a ruhát, ami akkor rajta vót, abba gyühetett haza. Hát tizenkét esztendeiig nem látta még a szüleit, a gyerekeit, hát hunné fájt vóna; még húgyan ismerte vóna a zapja még?!" A századfordulón — pár évtized 'telt el csupán az úrbéresség megszüntetése óta — elevenen éltek, fölsajogtak még a jobbágykor emlékei, a kiszolgáltatottság keserű élményei, hol „igaz törtónetek"-ben csapódva le (mint azt a föntiekben láttuk), hol pedig balladában, amely az osztálykorlátok áthágását követő úri „igazságszolgáltatás” elrettentő példáját tartotta fenn a kor kisemberének tudatában: Éjfél után egyet ütött az óra, Mégis olyan szépen szól a furulya. Furulyaszó felhallszik a kastélyba, Ébren vagy-e, Szedrény báró Mariska. Nyitva van a hálószoba ablaka. Szép Mariska úgy kacsingat ki rajta. Föl-fölsóhajt, azt gondolja magába, Mért is tettem Szedrény báró leánya. Minek lettem Szedrény báró leánya. Mért nem inkább juhászlegény babája ? Báró lánya juhászáénak nem való. Gyenge lábát felkarcolja a tarló. Szedrény báró ha felül a lovára. Úgy vágtat ki a szedrényi határba. Megkérdi a legöregebb juhászát Nem látta-e Szedrény báró Mariskát — Nem láttam én, báró uram, ha mondom. Három napja a bojtárom se látom. Véle ment el a nagyságos kisasszony. Elbúcsúztak a szedrényi határtól. (nő i4)
