Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-11-20 / 47. szám

ászkálok a Nyírja domb legtetején, a mélyszántásra váró kukoricaföldről az aszfaltúton robogó teherautó rendszámát fürkészem. Magyarországi. Az országút itt országhatár. Hasonlóan jelentős vonal, ha úgy tetszik, határkő lehetett az őstermelők, a földhöz mint magántulajdonhoz ragaszkodók életében a szövetkezesítés. Az akkori családfenntartóknak és -alapítóknak kegyetlen valóság, kényszerhelyzet vagy éppenséggel várva várt igazságszolgáltatás, a mai harmincasoknak és a náluk fiatalabbaknak hézagosán ismert történelem. Tankönyvek száraz gazdaságtörténeti adata, hírből hallott piarasztságtörténet, talmi csemege, amelyből mára eltűntek a lényegi igazságok ízeit tartalmazó részecskék. A földszag, a parasztszag, a nem és az igen idegek őrölte csípős fűszerei. S szertefoszlott a fájdalom és félelem is, amikor ötvenkettő tavaszán harminckét pompás tehenet hajtottak ki a faluból Csécs (Cecejovce) irányába, ahol már megalapították a szövetkezetét. A község négy kommunistája, Szitás Ferenc, Damko Gyula, Takács Béla és Szmercsics János látszólag hiába agitáltak, az alsólánci (Nizny Lanec) gazdáknak nem támadt kedvük a társuláshoz. Ezért-e vagy sem, de felső parancsra vették el tőlük a csordányi jószágot. Aki ismeri a magyar agrárproletariátus legnagyobb íróját, az tudhatja, feleségével folytatott utolsó párbeszédében Veres Péter össze akarta számolni, hogy gyermekei, unokái, azaz a család, mennyi tehenet tart, s bár nem ért a végére, mert újra és újra megtámadta a sötétség, végső szándéka magáért beszélő tanúságtétel arról, mit jelentett a gazda életében a tehén.

Az alsólánci családokban ma is sokat jelent. S bár már nem velük moccan ki álmából a falu, hiszen az embereket a Vasműbe és egyéb üzemekbe szállító hajnali autóbuszok hamarabb törik meg a lomha csendet, mint a közel negyven magántulajdonban levő fejőstehén és növendék üsző patazaja, az igazi gazdának azonban még ma is összeszűkül a szemhéja az örömtől, amikor az állat kifordul a kapun, és besorakozik a csordába. Nyáron fél hétkor, késő őszön hét körül kezdődik a hajtás. A tulajdonosok állatonként ötszáz korona legelőpénzt fizetnek a szövetkezetnek, a csordásnak pedig együttesen havi kétezer-nyolcszázat. És nem mondják, hogy nem éri meg, mert az állat fontos. Pénzt hoz a házhoz, és a gazdaembernek biztosítja azt a rangot, amelynek mindenkori ismérve, hogy a reá hagyományozódott termelési kultúrában élve eszményi felelősség-, helyzet- és feladatismerő. És ehhez a ranghoz az is hozzátartozik, hogy mindenhez hozzászól, ami mindenkire tartozik. Többek között ahhoz, legyen-e a faluban kocsma vagy sem. Mert bár az alsólánci ember tudja, hogy ködös reggeleken gyógyszerrel is fölér a pálinka, mégsem szalad a kocsmába. Szó is volt a helyi nemzeti bizottságon a kocsma sorsáról, mégsem zárták be, forgalma azonban nem nagy. Pedig ezen a tájon, a Flemád és a Bódva között fekvő Csereháton több olyan falu van, ahol már reggel sietnek fölhajtani a féldecit. Ez a falu ebben is különbözik. Meg például abban, hogy a környező falvakhoz képest későn alakult meg itt a szövetkezet. Az úgynevezett Szövetkezetét Alapító Bizottságot, amit a többség csak prípravny vybornak nevezett, a már említett négy kommunistával augusztus 20-án hozták létre, 1952-ben. A reggeli csöndben mélyen hallgat a ház, ahová a bizottság behívta a gazdákat, s igyekezett őket meggyőzni, miért lesz jó, ha közösen gazdálkodnak.

Kisebb szóváltásoktól eltekintve szépen meglehettek, pedig már nemigen tudnak újat mondani egymásnak, amikor gyermekeik, unokáik otthonteremtési törekvései és a megélhetés szóba kerül. Vagyogatnak, mint a magukra maradt öregek, akiknek nagyobbik gyermeke városba, kisebbik csak néhány telekkel odébb, de ugyanolyan távolba került. E létszükséglet kialakította távolság az öregekben nemcsak azt a felismerést szülte, hogy a nyugdíjjal nemcsak a pénz, de az erő is kevesebb, hanem azt is, hogy az élet beteljesülése puszta illúzió. Szitás Ferenc és Kádár Borbála 1932-ben ülték menyegzőjüket, de reményekkel teli egybekelésük ötvenedik évfordulóját nem avatták faluszintű eseménnyé. Szolid családi körben emlékeztek, mint akikbe beleszorult a csend.

— Ha engem megfogtak volna az átkok, már egy darab sem lenne belőlem — mondja rezgő hanglejtéssel Szitás Ferenc, az egykori Szövetkezetét Alapító Bizottság tagja, s állítását nyomban indokolja. — Talán öt embernek se tetszett eleinte.

— Jó volt az úgy, ahogy volt — veti közbe Borbála asszony, aki egy pillanatra sem veszi le uráról s rólam a szemét.

Az ura bólint, hogy érti: úgy vannak most, mint a szőlőben, amikor érés alá kell igazítani a sorokat. A gazt ilyenkor el kell tüntetni, s nem dicsekedni vele.

— Hangácsinál meg Szitás Józseféknél helyeztük el az állatokat. Az összeszedett lovakat, teheneket, szekereket azért kellett a tehetősebb gazdákhoz vinni, mert ott volt hely — mondja Szitás Ferenc, aki a kezdet kezdetén biciklin, majd ló vontatta talyigán járt be az akkori járási székhelyre, Szepsibe (Moldava n. B.) parancsokért. — A legnagyobb gond az állatok elhelyezése volt, mert csak papíron volt szövetkezet, de se istálló, se gazdasági udvar, iroda se. Eleinte az államtól kapta a tagság a bért, a vetőmagot is, de később ezt visszafizettük. A gazdák gépeit is kisajátítottuk, volt is belőle csetepaté, de később minden elkobzott vagy megszerzett dologért pénzt adtunk.

— Mi egyből beálltunk — mondja Borbála asszony, s mosolyogva az asztalra könyököl. — Már akkor is nagyon fájt a Iában, és végre megszabadultam a földtől. Huszonnégy holdtól. Hol volt akkor ilyen világ, amikor egyedül gazdálkodott az ember? A magángazdának annyi volt az adóssága, hogy attól fájt a feje.

— Az emberek eleinte idegenkedve fogadták a gépeket is. Közben akadt, akinek nem tetszett a vezető, valakinek meg az nem tetszett, hogy keveset keres, és volt olyan

is...

— Ez így van ma is — szól az asszony, és szorosabbra köti a kendőjét. — Nem ment itt olyan rosszul sohasem.

Szitásné Kádár Borbála 1914-ben született, s mert bokája csontszerkezete hiányos, csupán tíz évet dolgozhatott a szövetkezetben, száznyolcvan koronával rokkantságba helyezték. Nyugdíjra tehát nem jogosult, s bár azóta többször növelték a rokkantsági segély összegét, jelenleg is csak háromszáznegyven koronát hoz neki a postás. 1909- ben született férje 1970-töl nyugdíjas, s mint a szövetkezet első elnöke, alapító tagja, hétszáz, majd kilencszáz korona nyugdíjat kapott. Jelenleg ezerszázat.

Mindketten kikísérnek. Az előszobából az utcára lépünk, vagyis amolyan kerítés nélküli udvarra. Szóba kerülnek ismét a gyerekek, Imre és Ferenc, akik nem léptek szüleik nyomdokaiba, legfeljebb álmukban kísérti őket a földművelés szelleme. Hátul, az istállóban most felbőghetne a tehénke, horkanthatna a hízó, kárálhatna az a néhány tyúkocska, amelyről vagyonkaként szóltak odabent. De csend van. Amúgy pedig békesség a több mint százéves, 1957-ben felújított

vályogház környékén. Bámuló csendélet a talyigás elnökkel és élete párjával.

Rézsút Szitás Ferencékével áll a szövetkezet első könyvelőjének, Szitás Józsefnek a portája, amelyen az 1968-ban megözvegyült feleséget, Szitásné Hajdú Jolánt faggatnám a kezdet nehézségeiről, de nehezen áll kötélnek, pedig látom, szemérmes, paraszti tartózkodása megóvná minden túlzástól. Miközben érdemtelenségét hangsúlyozza, értelmes szeme azt csillantja: sok mindennel tisztában van.

— A férjem tizenöt évig volt könyvelő, ezért nyugodt lelkiismerettel állíthatom, nem ment itt olyan rosszul sohasem. Évközben munkaegység volt, év végén fizettek hozzá pénzben, terményben, takarmányban. — Hangjából tárgyilagosság, nyugodt szemlélet, a beszámolás hitelessége árad. S míg tesz-vesz az udvarban, kisebb-nagyobb szünetekkel emlékezik a hőskorra.

— Ebbe az istállóba harminc fejőstehén került, míg föl nem épültek a telepen az istállók. Amott terményt tároltak, hátul az udvarban szénasop volt. Az irodák nyári konyhákban voltak, s bizony volt néhány összekoccanásunk, hogy a gyűlésekről későn járt haza szegény uram, de ez már azzal járt. — Történeteket sorol, a múltba kalandoz, és általánosít, majd József és Sándor fiáról, két vejéröl, öt unokájáról mesél higgadtan. — A gyerekek a kassai magyar ipariban végeztek, a nagyobbik gépészetin, a kisebbik elektron technikán. Belőle mérnök lett. Mindketten a Vasműben dolgoznak. Jómagam egy korszerű istállóban százhatvan anyasertést gondozok, átlagban havi két és félezerért. Ezerötszáz korona nyugdíjat remélek, s gondolom, az uram után is kapok egy fél nyugdíjat. Segítettem neki könyvelni, halála után pedig a szövetkezetnek, de fel kellett vele hagynom, nem tudok szlovákul. Azokról az évekről keveset mondhatok. Dolgozni kellett akkor is, most is, hogy az ember méltó maradhasson becsületéhez. Úgy kell élni, hogy legalább környezetünkben érezzük magunkat biztonságban, jól, otthon. Sokan úgy vannak, hiába építik föl az emeletes házat, a fiatalok nem maradnak, mert nincs munkahely. Sándor fiam például el nem menne innen, inkább naponta utazik.

Amikor arról kérdezem, milyen bonyodalmakkal járt a szövetkezet megalapítása, milyen ellentétek feszültek családok, barátok, kis- és nagygazdák közé az új gazdasági forma létrehozásával, lényegretörő egyszerűséggel válaszol.

— A földecskében az életet láttuk, ahogy azt az előttünk élőktől eltanultuk. Emberileg tehát érthető volt a tartózkodás. De azért nem volt ebben a faluban különösebben nagy bonyodalom.

itás Imre láthatóan illemtudó ember, éspedig a nép illemtana alapján. S mert a kérkedés nem tulajdonságjegye, szerénységében van valami parancsolóan férfias. Szavaiban a kétkeziek természetessége cseng. Ha elfogult, csak a földdel szemben, mint akinek logikáját, életérzését a földszerelem tartja szabadságos béklyóban.

— Nagyon nehezen indult, s lényegében ott mozdult valami, hogy beidézték Hangácsi Istvánt, Szitás Jánost és Szitás Bertalant, akiknek átlagban mintegy huszonöt hektár földjük volt, ezért kuláknak számítottak, s mint kulákok, agyon voltak ütve a beszolgáltatással, szóval beidézték, és megszorongatták őket. Akkor aztán ott Hangácsi, tőle tudom, megmondta a magáét: ők már rég megalakították volna a szövetkezetét, ha nem lennének kuláknak nyilvánítva, de igy

nem tehetik. Aztán hát törölték ezt a rendelkezést, és 1952. augusztus 2-án az öreg Molnárhoz összehívták az embereket, és Bálint bátyám írta alá elsőnek a belépést. Hangácsi Pista bácsit agronómusnak választotta meg a tagság, Szitás Józsefet könyvelőnek, Szitás Ferencet elnöknek, mindháromnak ötven munkaegységet, engem meg csoportvezetőnek, negyven munkaegységet megszavazva. Hangácsi csak tíz munkaegységet kért, mert kikötötte, hogy a lovait nem adja le. Aztán évekig dolgozott agronómusként is, rpeg a szövetkezet kocsisaként a két lóval. Hát ilyen ember volt ő. Nagyon tisztelte a falu, s ha ő nem lép be, akkor a többiek is nehezen állnak kötélnek, hiszen a nem kulák gazdáknak nem kellett sokat beszolgáltatni, nekik megfelelt volna továbbra is az a

10—12 hold föld, ami biztos kenyeret, szalonnát, életet jelentett. A község nevében merem mondani, hogy munka dolgában egy akaraton voltunk, mert ha meglátták, hogy valaki kilopakodott hajnalban kaszálni, másnap már az egész falu hajnalban kaszált. Munkában egy húron pendülünk, de nem mondanám, hogy a szeretet terén is. Nemrégiben a szövetkezet mérnökei egy beszélgetésben értékelték az öt község egymáshoz való viszonyát. Mert azt ugye tudja, hogy 1973-ban egyesült itt öt falu, s a központ Buzita lett. Nos, a mérnökök szerint az öt falu közül a munkához való viszonyban Alsólánc lenne az első helyen, de embertársi összetartásban Komároc. Pedig széthúzásról szó sincs, s úgy látom, a fiatalok, már akik a faluban maradtak, sem húznak szét. Mégis. Azt viszont úgy látom, hogy mennél jobban csökken a szövetkezeti tagság életkora, annál jobban változik a munkaerkölcs. Hangácsi elnöksége idején, mert Szitás Ferenc, majd Szaszák Bálint után, aki 1956-ban és 57-ben vezetett, 1958-tól ő volt az elnök, nem történhetett volna meg sok olyan dolog, amit ma rossz látni. Hadd ne beszéljek ezekről. Nem tudom, csak gyanítom, mi ennek az oka, a gyógyítás azonban másra vár, de mielőbb el kell kezdeni, mert a föld nem tűri, sem a gazdaság, hogy ne felelősséggel bánjanak vele.

Mit szól ehhez Gazsi István, a Buzitai Május 1. Efsz tervezője, az alsólánci hnb titkára, akinek a falu közepén, közvetlenül a bolt és az Újsor mellett áll emeletes családi háza, amelyhez hasonló az utóbbi esztendőkben szép számmal épült itt.

— Nézze az öt falu — Buzita (Buzica), Komároc (Komarovce), Szeszta (Cestice), Reste (Resica) és Alsólánc — közös gazdaságának összevonása nem hozta meg még a várt eredményt. Egyes költségek, például a fuvarozás, drágább lett. Ennek ellenére az összevonásnak meg kellett történnie olyan objektív tények miatt is, mint a nagy gépek ésszerű kihasználása. Annak idején az alsólánci szövetkezet mintegy 550 hektáron gazdálkodott. Mi most 5 500 hektárért vagyunk felelősek, s az ötéves terv négyéves időszakából a gabona hozamtervét száz százalékra sikerült teljesíteni. Az állattenyésztésben vannak némi problémák, de mi is elérnénk hizóbikánként a napi egy kilogrammos súlygyarapodást, ha kapnánk elég abrakot. Mivel zavarok vannak az abrakellátásban, napi 65 dkg-os a súlygyarapodás. Jelenleg 2 800 szarvasmarhánk van, abból hétszáz Alsóláncon, ahol elsősorban a sertéstenyésztésre összpontosítunk, erős fajszaporító állománynyal. Az idősek intelmeit természetesen figyelembe vesszük, s bár helyenként nem alaptalan az aggodalmuk, úgy érzem, a tőlük átvett földekkel jól gazdálkodunk. Eredményeink bizonyítják. Hála és köszönet nekik, amit eddig megcsináltak.