Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-20 / 47. szám
rek, barátok beszélgetéseinek, a közös játékoknak — ezekre majd visszatérünk — állandó forrása lehet a színházi élmény. Ha a most következő, tizenegy-tizennégy éves kor előtt szükségletté és szokássá válik a színház a gyerek és a család számára, ezután már nem fognak lemondani róla. A kamaszkor kellemetlen, szülőt és gyereket egyaránt próbára tevő korszakában talán jobb, ha a gyerek többnyire a barátaival jár színházba. A ritka lehetőségek egyike ez, amikor a szülő felnőttszámba veheti, felnőttként kezelheti és ezzel boldoggá teheti erre vágyó gyermekét. Akár az iskola választja a megnézendő müvet, akár a baráti társaság, az esemény a gyerek saját ügye lesz, egyedül, szülök nélkül. A nézőtéren egyenrangú társnak, a közügyekben részt vevő állampolgárnak érzi magát. Más okból is fontos az azonos korúakkal közös színházlátogatás. Ne csak diszkóba, táncolni, lötyögni járjanak együtt! A nagyobb, mélyebb élmény érdeklődő, jó ítéletű társaságot nevel, ugyanakkor a kamasz önállóságával, véleményével, jólöltözöttségével is tüntethet barátai előtt. Sajnos, a jelenlegi színházi gyakorlatban nemegyszer modortalanságával is tüntet, éppen ezért újból és újból tanácsoljuk: készítsék elő, szoktassák színházi viselkedéshez a szülök már jóval kamaszkora előtt, és ne hagyják abba a beszélgetéseket ilyenkor sem. „Mit néztek meg?" „Mit hallottál a darab felől?" „Hányán mentek?" „Beszéltetek az osztályban róla?" — nagyjából ezek a kérdések hangozhatnak el, amikor a szinházjegyrevalót kérik a kamaszok. Megesik, hogy nem válaszolnak, de mi mindenesetre adjunk pénzt nekik üdítő italra, ruhatárra, ezzel is növelve a társadalmi lény öntudatát. Hazaérkezés után el ne mulasszunk részt kérni az élményből: tetszett-e, miről szólt, volt-e valami különösen jó, említésre méltó, volt-e valami zűrzavar, megnézzem-e én is? — és így tovább. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok a gyereknek a jólértesültség örömét is nyújtják. A fenti tanács nem azt jelenti, hogy a család a gyerek kamaszkorától kezdve sose mehet együtt szinházba; de nagyon válogassuk meg az alkalmat, legyen az a gyerek számára különösen érdekes és fontos előadás. Akármilyen „muszáj-együttlét" csak rontja a kamasz korú gyerek kapcsolatát a családdal. Ha azonban az együttesen szerzett élmény az ö számára is jelentős, ünnepi, akkor még elvágyódó, „felnőttgyülölő" rossz perceiben is erősen és megnyugtatóan hat rá. A kamaszgyereknek — amikor hajlandó átadni magát az élménynek — egyedülálló tapasztalatot nyújt a színház. Bizonytalan morális közérzettel, a „milyen is legyek, csak olyan ne, mint ők" zűrzavarával küszködve, a kamasz mintát, modellt keres magának, és erre nincs jobb hely a színháznál. A modell kettős: a darabban ábrázolt érdekes, küzdő, a köznapitól elütő személyiségek és az őket megelevenítő szép, csinos, jó mozgású, a hétköznapi ismerősöktől ugyancsak erősen különböző színészek. Nem is csoda, ha a kettőt néha összetévesztik és a minta helyett kissé beleszeretnek a színészbe vagy színésznőbe. Ne tűnjön feleslegesnek, ha hangsúlyozzuk: bár a követendő minta keresése, kiválasztása leginkább ebben a korban válik fontossá a gyerek számára, a szülőknek nemcsak ekkor kell szem előtt tartani, hogy a szülői szokások, viselkedésük egész életre szóló mintaként hatnak a gyerekre! Minél kisebb korától szemléli, tapasztalja a „jót", annál inkább igaz ez. és ezt a modellt még kamaszkorában is becsben tartja. A jó előadás az ilyen korú gyerek számára elsősorban az emberismeret, a szerelem és a humor iskolája. A kamasz, de még az ifjú ember is, majd tizenhét-tizenkilenc évesen, képes a leglehetetlenebb összefüggésekből is kihámozni a nekivalót. Nem szereti a tanácsokat, de lesi a valóságot, és úgy vár minden igaz szót, mint egy-egy kinyilatkoztatást. Az emberismeret, a szerelem, a humor dolgaiban a család amúgy is nehezen igazítja el. és kell-e jobb tanácsadó, mint Shakespeare, Schiller, Örkény vagy Bulgakov? MEZEI ÉVA OKOSAN SZERESD AZ ERKEZOT avagy mire kell Katinak a minizongora? Kati már néhány hónapja a népzeneinépköltészeti gyűjteményeket böngészi, s vett egy minizongorát is. Nem fért a fejembe, honnan ez a hirtelen jött érdeklődés, miért kérte kölcsön Gágyor József gyűjtéseit, a Megy a gyűrű vándorútráX meg a Szól a rigó kiskorábarA, Forrai Katalin Jár a baba, jáqéX, a Kodály Zoltán nyomában és a Rozmaringkoszorú című gyűjteményeket — hiszen eddig jobbára inkább csak a modern zene érdekelte. — Tudod, egy éve vagyunk házasok — mondta —, s mostanra értek be a feltételek arra, hogy felelősséggel, felkészülten vállalhassuk a gyermeket. Vagyis hát, gyermeket várok. Olvastam (mert tudod, szívesen forgatom a tudományos-ismeretterjesztő folyóiratokat, könyveket is), hogy a magzat már az anyaméhben érzékeli a különféle hangokat. A tyúkanyó is ezért kotyog a tojásoknak, mondják. Hát most én is kotyogok: úgy tervezem, hogy mire megszületik a baba, rengeteg altatódalt, öltöztető, tapsoltató, ültetgető, lovagoltató, állítgató, jártató — ki tudná mindet felsorolni is? — mondókát tanulok meg, hogy legyen mivel fogadnom az érkezőt. Ehhez kellenek a könyvek: a legszebb, legérdekesebb mondókákat olvasgatom, mondogatom belőlük, míg meg nem tanulom. A szép, érthető beszédre is ügyelek. Nagyon figyelek a kiejtésemre, hogy ne legyen selypegö, el ne harapjam a szóvégeket, tisztán ejtsem a hangokat. Mert a tudós nyelvészek azt is bebizonyították már, hogy a gyermek az őt körülvevő hangtengerböl úgy „szűri ki" anyanyelvét — vagyis minél többet beszélünk hozzá, beszélünk neki, annál gyorsabban és biztosabban érti meg és teszi magáévá, azaz tanulja meg (mert anyanyelvűnket is tanuljuk, s ez nem kis kaland a hangok, jelek világába!) azt a hangokból kibontakozó rendszert, amelylyel később majd a tárgyak, mesék, fogalmak, tudományok birodalmába indul... Nézd, itt ez a könyv: Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes Gyermeklélektana. A gyerekek érzelmeiről, kötődéseiről, gondolatairól, játékairól szól. Csuda izgalmas. Arról is szó van benne, hogy a gyermek egészséges fejlődése szempontjából milyen fontos az ingerekben gazdag környezet már a születés pillanatától fogva. A baba még nem lát, de már hall: hangunk melegségéből, dallamából kiérzi a szeretetet, a biztonságot. S ezt nagyon fontosnak érzem. Érzelmi biztonságot adni gyermekemnek — még így kimondva is milyen szép! Ha megszületik, nagyon fontos lesz számunkra ... — De mi a csudának mindehhez a minizongora? — értetlenkedtem. — Várj csak, fölolvasok neked egy részletet a Nyelvédesanyánkbói — kapott le Kati egy könyvet a polcról. — Kodály Zoltán írja: „Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez. mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, egyszóval zenéje." Ugye, milyen szép? Bár én tudnék majd ilyen láttatóan magyarázni gyermekemnek ... — merengett el Kati. — Tudod — mondta aztán —, az anyanyelv már önmagában is költészet. Úgy érzem, ősi altatóink, mondókáink és beszélt nyelvünk ritmusa azonos. A nyelvelsajátítás pedig éppen a ritmusra, a zenére alapoz. Megfigyelések szerint a csecsemő először a nyelv „leghangzósabb hangjaival", a magánhangzókkal, azaz zenével „beszél". Tehát a gyermeknél nyelv és zene. Hiszem, amit már sokan leírtak: szerencsés az a gyermek, amelyik anyanyelvét úgy tanulhatja, ahogy eleinte maga is beszéli: énekelve. Ezért tanulom a szöveggel együtt a dallamot is, ha van. Sok szép altatót, játékdalt találtam. Persze, sokat ismertem is, hiszen gyermekkoromban anyám sokat énekelt nekem. Csak hát, az emlékezetem, ugye, nem elég arra, hogy a nap minden órájára, minden eseményére legyen dal a tarsolyomban. Az utóbbi időben sokat nyaggatom anyát, no meg Péter nagymamáját és anyósomat is, hogy emlékeznek-e még erre meg amarra a mondókára, dalra — mosolyodon el Kati. — Aztán ök is örülnek az én örömömnek, ha előkerül valami régi, közös, felejtett emlék... — Úgy tudom, te zenét csak az alapiskolában tanultál. Hogyan minizongorázod hát le a dallamokat? — akadékoskodtam. — Eleinte bizony nehezen ment a dolog, de a végén csak sikerült! — nevetett Kati. — Az alapokat megtanították az iskolában, s nem is olyan nehéz eligazodni a hangjegyek közt. A többi meg akarat kérdése. A minizongorát meg majd gyermekem örökli, jó indulás lesz későbbi zenetanulásához. Én okosan akarom szeretni az érkezőt, s ezért mindent meg is teszek! HARASZTI MÁRIA Négyszemközt Kedves Társkereső Fiatalasszony! Remélem, magára ismer anélkül is, hogy jeligéjét közölném, de nem szeretném, ha ismerkedési esélyeit csökkentené a véleményem. Miről van szó? Mielőtt töprengeni kezdene, miért maradt ki szövegéből egy Ön által fontosnak tartott feltétel, sietek elmondani: én hagytam ki. Tudom, nem könnyű néhány mondatban úgy megfogalmazni önmagunkról a lényeges és jellemző adatokat, hogy rokonszenvet keltsen, de hiteles is legyen. Viszont úgy vélem, ha valaki már egy házasságon (csalódáson) túl próbálja újrakezdeni az életét, akkor ha tömören is, de tudnia kell felsorakoztatni azokat az elvárásokat, tulajdonságokat amelyeket, — ha már az ismerkedést ő kezdeményezi — a másik emberben, akivel közelebbi ismeretséget kíván kötni a leglényegesebbnek tart. Azt már megszoktuk, hogy éretlen fiatalok egy álomkép, egy filmszínész vagy egy könyvhős vonásaival keresnek barátot, ismeretséget (megadva a hajszínt, magasságot, a szem színét a kedvenc zeneszámot). De hát ez — korukkal jár. Mire betöltik a húszat, a legtöbbjük rájön, mennyire megtévesztő és félrevezető „színben", külsőségekben ragaszkodni a „zsánerükhöz". (Nem is szólva a lányok könnyen —- és elég gyakran — változó és változtatható hajszínéről.) Ön már elmúlt húszéves, gyermeke van, akit egyedül nevel. Tehát feltételezhető, hogy egy családszerető, józan, megbízható férfi ismeretségére vágyik. Az Ön hirdetési szövegében azonban semmi ilyen nem szerepelt csupán a kort a magasságot és azt kötötte ki, hogy akinek a levelét várja, az karcsú tegyen. Tehát nem baj, ha durva, ha szórja a pénzt ha hazug, ha részeges — csak karcsú legyen ?... A többi magányos, társra vágyó férfi viszont lehet gyöngéd, kedves, jó, szorgalmas, de ha két-három kilogrammal erősebb a „karcsúnál" — szóba sem jöhet?... Ugye, nem gondolta komolyan, csak nehéz volt megfogalmazni azt a háromsornyi szöveget? Sokan valami mást szeretnének írni, mint amit általában, hétről hétre olvasni lehet ezekben a jeligés „palackpostákban". A közhellyé koptatott feltételek, a „jól szituált", a „természetkedvelő", az „értelmiségi", a „családi házam van", a „kis testi hibával", a „józan életű férfi szolid nő ismeretségét keresi'.', a „gyermekét nevelő elvált asszony káros szenvedélytől mentes férfival levelezne" stb., bizony már alig-alig hívják fel a rovat böngészőinek figyelmét Nincs bennük semmi személyes, egyéni... Néhány évvel ezelőtt kértük Olvasóinkat, írjanak kissé többet önmagukról, körülményeikről, feltételeikről, hogy tisztább képet nyerjen róluk az, aki apróhirdetésükre válaszol. Ugyanekkor felhívtuk a tizenéves unatkozó fiatalok figyelmét, hogy ismerkedési szándékukkal az ifjúsági lapok hasonló rovatához forduljanak. Mi a felnőtt komoly családi és egyéb okból egyedül maradt — gyermekeiket társ nélkül nevelő — nők és férfiak s az idősebb emberek leveleit részesítjük előnyben, nekik próbálunk segíteni, hogy ha élettársra nem is, legalább levelezőpartnerre, jó ismerősre, barátra találjanak lapunk segítségével. Ha úgy gondolja, kedves Fiatalasszony, fogalmazza újra Ön is kurtán-furcsán megírt hirdetése szövegét, hátha szerencséje lesz!
