Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-13 / 46. szám
Unokáink „Viera Dolejsová a nevem. 1918-ban születtem Prágában. Nyolcéves voltam, amikor a szüleim, további ötszázhúsz cseh kommunistával együtt útnak indultak, hogy segítsenek építeni a fiatal szovjet köztársaságot, így jutottuk el Szaratovba. Nem a gyermekkoromról akarok most szólni — bár az is érdekes, hiszen a szüleim korán meghaltak, én pedig előbb nevelőotthonba, majd nevelőszülőkhöz kerültem —, hanem arról, hogyan éltem át az 1. csehszlovák hadtest tagjaként a felszabadulást. A háború idején a kazahsztáni Dzsambul városában dolgoztam egy cukorgyárban. Amikor a rádiófelhívásból megtudtam, hogy Buzulukban meg akarják alakítani a csehszlovák hadtestet, mondtam a többi lánynak, jelentkezzünk mi is. Úgy is lett. Teljes katonai kiképzésben részesültünk, amely éppoly szigorú volt, mint a férfiaké, elvégeztük az ápolónői tanfolyamot, majd kértük, hogy helyezzenek át bennünket a frontra. Először Valujkába mentünk vonattal. Csakhogy a mi úticélunk Szokolov volt, 350 km-rel odébb, a vonatok meg nem mentek tovább, mert nem voltak sínek, szét volt dúlva az ország ... Elindultunk hát gyalog, mind a harmincnyolc lány meg a katonák ... Borzasztó hideg volt. Állandóan mozogtunk, de még így is sok társunknak lefagyott keze-lába, orra, füle, azután meg a harcok és a sok sebesült... Szokolovba érve kaptunk fegyvert, de nem vehettük hasznát, mert a sebesültek ápolása minden időnket elvette. Enni sem volt mit. Tizenöt emberre jutott egy konzerv meg egy kis bab és zsír a helybeliektől. Rendszeresen kaptunk két deci vodkát, ami egy kicsit felmelegített, s elűzte az ember szorongásait. Bár félelemre sem maradt időnk... 222 volt a vaslapocskám száma a fronton. Ez kísért végig Kijeven, Vaszilkovon, Bjela Cerkven, Növo-Chaperszken, ezzel léptem át Duklát. Novochaperszk... Itt ismerkedtem meg 1943 végén Stefannal. Annak a szlovák hadtestnek volt a katonája, amelyet a németek a szovjetek ellen küldtek, csakhogy a legtöbbjük átállt a mi oldalunkra. Stefanék V E R S E N Y E Z Z E írja meg személyes élményeit küldje be fényképeit a barátsággyürűért Felszabadulásunk 40. évfordulója tiszteletére hirdetjük meg versenyünket, hogy J'elelevemisük a negyven és előtti eseményeket, a Vörös Hadsereg küzdelmeit, a szovjet nép áldozatos harcát, a Jasizmu ellen harcoló hazai elvtársak illegális tevékenységét; részleteket mulatunk be korabeli történelmi, irodalmi, film- és képzőművészeti alkotásokból. Tizenkét fordulós versenyünkben, kronologikus naptár szerint az 1944—45-ös év eseményeit követjük majd nyomon. Olvasóink megtudhatják, mi történt ebben az időszakban a katonai hadviselésben, a diplomáciában, és azt bizonyítandó, hogy a háború idején sem hallgatnak a múzsák, részleteket közlünk majd ez idő tájt született elbeszélésekből, regényekből, versekből — lényirodalommal kiegészítve, amit korabeli archivfelvételekkel illusztrálunk. A müvek jélismerése. a kérdések megválaszolása lesz a versenyzők Jéladata. Úgy gondoljuk, élményt jelent már az is. ha kutatnak emlékezetükben, könyvtárukban, valamely adat, valamely név után. ha emellett elkalmttk nyílik arra is. hogy játékos formában újabb ismereteket gyűjtsenek — szívesen vesznek részt vetélkedőnkben. A verseny résztvevői a negyven év előtti események szemtanúival, résztvevőivel is megismerkedhetnek lapunk hasábjain. Ehhez azonban olvasóink segítségét is kérjük olyan formában, hogy a kérdéscsoportokra kéthetenként beküldendő válaszukon kívül, írják meg személyes élményeiket a felszabadítási harcok egy-egv résztvevőjével, írják a szovjet emberekhez fűződő baráti kapcsolatuk történetét. Mindez majd bekerül „Unokáink emlékkönyvébe”, melybe örömmel fogadjuk a felszabadulás évében készület fényképeket, az akkor íródott leveleket is. Lapunk következő, 47. számában találják meg az első kérdéseket, melyekre a választ levelezőlapon, a kérdéscsoportot jelölő szelvénnyel együtt postafordultával küldjék be szerkesztőségünk címére: 812 03 Bratislava, Martanovicova 20. A versenyünkbe bekapcsolódókat, mint emlékezetes, azonos nevet viselő vetélkedőnkben. most is barátsággyűrűvel jutalmazzuk. A verseny végén pedig a minden kérdésre helyes választ beküldő olvasók között kisorsoljuk a födíjakat. Kérjük, hívják jel rá ismerőseik, munkatársaik figyelmét is, hogy minél többen versenyezzenek a barátsággyürűért! M gr* megkérdezzük az idősebb em-I Cl bereket, mi volt a leghőbben áhított vágyuk 1944 elején, kivétel nélkül ezt válaszolják: „hogy legyen vége a háborúnak". S bár a háború befejezésére még várni kellett, az 1944-es év végre meghozta a várva várt fordulatot: a szovjet hadsereg ellentámadásba lendült! Áttörte a leningrádi blokádot, kiszorította az ellenséget Ukrajna, Karélia, Fehéroroszország és Moldávia területéről, majd megkezdte Délkelet- és Közép-Európa országai felszabadítására irányuló hadműveletét. A keleti fronton végbemenő, rengeteg emberáldo zatot követelő, de győzedelmes előrenyomulás hatására fokozódott az amerikai és nyugat-európai szövetségesek harci tevékenysége, valamint a megszállt országok ellenállási mozgalma is. 1944 tavaszán a szovjet—német arcvonalon 6 millió 354 ezer szovjet katona állt szemben a németekkel és szövetségeseikkel, akiknek összlétszáma 4 millió 906 ezer volt. Míg a harckocsik és a rohamlövegek terén egyenlőnek mutatkoztak az erők, az aknavetők, de főleg a harci repülőgépek megoszlása nagy szovjet fölényt mutatott. Az utóbbiakból 10 ezer 200 volt az egyik oldalon, 3 073 a másikon. A Vörös Hadsereg sikeres előrenyomulása és a sorozatos német vereségek azonban csak tovább fokozták Hitlerék fanatizmusát. Június 6-a 10-e között a nyugati Újra csehszlovák földön — 1944. október 6. Duklaihágó
