Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-11-06 / 45. szám

BORISZ VASZIUEV

Liza Bricskina életének eddigi tizenkilenc évében mindig a másnapot várta. Minden reggel felcsillant előtte valamilyen káprázatos boldogság előérzete; de anyja nehezen felszakadó köhögése ezt a találkozást a boldogsággal azonnal másnapra halasztotta. Nem ölte meg, nem húzta át végleg — csak elhalasztotta.

— Anyád meg fog halni — mondogatta keményen az apja.

Öt éven át minden áldott nap ezek voltak az első szavai. Liza ilyenkor kiment az udvarra, hogy enni adjon a malacoknak, a juhoknak meg a kiszolgált öreg katonalónak. Azután megmosdatta, tisztába öltöztette, és kanalanként megetette az anyját. Mindennap megfőzte az ebédet, kitakaritott, körüljárta apja területét, és kenyérért szaladt a közeli szövetkezeti boltba. Barátnői már régen befejezték az iskolát: volt, aki továbbtanult, volt, aki férjhez ment, míg Liza egyre csak etetett, mosott, csutakolt, és megint etetett. És várta a másnapot.

Ez a másnap sohasem kötődött anyja halálához. Bár alig emlékezett rá, hogy milyen volt anyja egészségesen. Liza annyira telítve volt élettel, hogy egyszerűen nem maradt a lelkében hely a halál képzete számára.

A halállal szemben, amelyre apja oly unalmas szigorúsággal emlékeztette, az élet reális és érzékelhető fogalomnak tűnt, amely ott rejtőzött valahol a ragyogó holnapban, és bár egyelőre kívül rekedt e magányos erdő határain, Liza mégis biztosan tudta, hogy ez az élet létezik, neki rendeltetett, és elmulasztania éppoly lehetetlen, mint a másnapot nem kivárnia. A várakozáshoz pedig Liza nagyon értett.

Tizennégy éves korától kezdte tanulni ezt a nagy női művészetet. Mikor anyja betegsége miatt kimaradt az iskolából, először a visszatérését várta az osztályba, aztán — a találkozásokat barátnőivel, aztán — a ritka szabad estéket a klub melletti kis téren, aztán...

Aztán egyszer csak úgy alakult, hogy nem volt mit várnia. Barátnői vagy továbbtanultak, vagy dolgoztak, és számára távoli, saját életüket élték, amelyet ö már nem tudott érzékelni. A fiúk, akikkel azelőtt olyan könnyen és egyszerűen lehetett lökdösődni és nevetgélni a klubban előadás előtt, most idegenekké és gunyorosakká váltak.

Liza egyre jobban elvadult, hallgatag lett, messzire elkerülte a vidám társaságokat, és végül már a klubba sem járt többé.

így tűnt el a gyerekkora és vele együtt régi barátai is. Újak pedig nem akadtak, mert a mogorva erdészeken kívül senki nem nyitotta rájuk a petróleumlámpa világította ház ajtaját. Lizát pedig keserűség és rémület töltötte el, mivel nem tudta, hogy mi következik majd a gyermekkora után. Ilyen zavaros és szomorú hangulatban múlt el a hosszú tél. Egy tavaszi napon pedig apja a szekéren egy vadászt hozott hozzájuk vendégségbe.

— Nálunk szeretne lakni — mondta a lányának. — De hát hol? Anyád haldoklik odabent.

— Egy szénapadlás csak akad talán ?

— Hideg az még ilyenkor — mondta Liza félénken.

— Akkor kaphatnék egy subát?...

Apja és a vendég sokáig iszogattak a

konyhában. Anyja erőlködve hörgött a deszkafal mögött. Liza a pincébe szaladt

— Várjon egy kicsit.

Felment a rozoga lépcsőn tapogatózva széthányta a szénát és odatette a párnát a fejrészhez.

Már régen lemehetett volna, hogy felküldje a vendéget, de feszülten hallgatózva csak egyre mászlfiált a sötétben, a puha tavalyi szénán, felrázta és szétterítette, hogy minél kényelmesebb legyen. Soha életében nem vallotta volna be magának, hogy azt várja, megreccsenjen a lépcső a férfi léptei alatt...

De a lépcső nem reccsent meg, és Liza lement.

Liza úgy-ahogy rendet csinált a konyhában, és kisurrant az udvarra. Sokáig járkált a csűr körül, hallgatta a vendég lélegzését és köhécselését, a körmét rágta, majd halkan kinyitotta az ajtót, és gyorsan mielőtt meggondolhatta volna, felmászott a szénapadlásra.

— Ki az? — kérdezte halkan a férfi.

— Én vagyok — mondta Liza. — Megigazítanám a fekhelyét...

— Nem kell — szakította az félbe. — Menj aludni.

Liza nem szólt semmit, csak szorosan ült mellette a padlás fülledt sötétjében. A férfi hallotta visszafojtott lélegzését.

— Mi az, unatkozol?

— Igen, — válaszolta a lányaiig hallhatóan.

— Ostobaságot még unalomból sem érdemes csinálni.

Lizának úgy tűnt, hogy a férfi mosolyog. Megharagudott, gyűlölte öt is meg saját magát, de csak ült tovább. Nem tudta, miért üldögél, mint ahogy nem tudta azt sem, miért jött ide. Eddigi életében szinte sohasem sirt, mert mindig egyedül volt, és megszokta a magányt, de most mindennél jobban kívánta, hogy megsajnálják. Hogy becézgessék, megsimogassák a fejét vigasztalják, és — ezt magának sem merte bevallani — esetleg meg is csókolják. De nem mondhatta meg, hogy utoljára anyja csókolta meg öt évvel ezelőtt, és ezt a csókot most azért kívánja, hogy záloga legyen annak a gyönyörű másnapnak, amelynek kedvéért él a földön.

— Menj aludni — mondta a férfi. — Fáradt vagyok, korán kell kelnem.

És ásított. Hosszan, egykedvűen, hangosan. Liza ajkába harapott, nekiindult a lépcsőnek, jól be is ütötte a térdét, majd teljes erővel becsapta az ajtót, és kirohant az udvarra.

Reggel hallotta, amint apja befogta a jó öreg Dimókot, a vendég elbúcsúzott anyjától, majd a kapu nyikorgását is hallotta. Közben pedig csak feküdt, alvást színlelve, és lezárt szemhéja alól peregtek a könnyek.

Délben apja becsipve érkezett haza. Sapkájából nagy kékes, durva szemű cukordarabokat szórt ki. amelyek hangos koppanással estek az asztalra. Elragadtatva mondta:

— Nagykutya ez a mi vendégünkl Cukrot utaltatott ki nekünk, nézzétek. Már egy éve egy szemet se láttunk a boltunkban. Most pedig három egész kilót kaptunk!...

Azután elhallgatott. Sokáig kutatott a

káposztáért, rántottét sütött és — figyelt.

Jobbára apja beszélt. Pohárszám öntötte magába a vodkát, kézzel szedte ki a tálból a káposztát, borostás szájába tömte, és faiás közben megállás nélkül beszél:

— Várj csak, várj csak, kedves fiam. Az élet olyan, mint az erdő, ritkítani kell, tisztítani, érted ? Várj csak. Sok ott a korhadt fa, a beteg törzs, az aljnövényzet. így van?

— Tisztítani kell — hagyta helyben a vendég. — Nem ritkítani, hanem tisztítani. Gazra nincs szükség a földeken.

Liza csendben ült a sarokban. A vadász városi ember volt, fehér fogú és fiatal —

mindez zavarba hozta. Bár szakadatlanul nézte a férfit, mégis mindig idejében elkapta róla a tekintetét, nehogy pillantásuk találkozzék. Félt, hogy az megszólítja, és ő nem tud felelni, vagy butaságot válaszol.

— Meggondolatlan ember az apja.

— Vörös partizán — mondta a lány gyorsan.

— Ezt tudjuk — mosolygott a vendég, és felállt. — No, mutassa meg, hol alszom, Liza.

A szénapadláson olyan sötét volt, mint a pincében. Liza megállt a bejáratnál, gondolt egyet, és kivette a vendég kezéből a nehéz kincstári subát meg a gyűrött párnát.

Viera Gergetová: indulás előtt