Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-06 / 45. szám
zsebében, és végül dohányzacskójából gyűrött cédulát vett elő: — Nesze. „Neked tanulnod kell Liza. Az erdőben teljesen elvadulsz. Augusztusban gyere a városba, elhelyezlek a technikumban és a diákotthonban." A végén aláírás, cím. És semmi egyéb — még egy üdvözlő szó sem. Egy hónappal később Liza anyja meghalt. Eddig is mogorva apja most teljesen elvadult, vedelte az italt, de Liza éppúgy várta a másnapot, mint azelőtt, csak még jobban bezárta az ajtót éjjelre apja cimborái elől. Mostantól kezdve az a másnap szorosan az augusztushoz kötődött, és miközben a falon túli gajdolást hallgatta, Liza ezredszer is elolvasta a rongyossá gyűrött cédulát. Aztán kitört a háború, és a város helyett a védelmi munkálatokhoz került. Egész nyáron lövészárkokat és tankcsapdákat ásott, melyeket a németek gondosan kikerültek. többször bekerítették, de mindanynyiszor sikerült kikecmeregnie, és azután újra ásott, egyre messzebb kerülve kelet felé. Késő ősszel valahol a Valdáj fennsíkon túl járt már, ahol csatlakozott egy légvédelmi egységhez, és ezért futott most a 171 -es számú vasúti kitérőállomás felé ... Vaszkov azonnal megtetszett neki: még amikor ott állt felsorakozott alakzatuk előtt, álmos szemével zavartan pislogva. Megtetszett férfias szűkszavúsága, paraszti megfontoltsága, és az a sajátos, férfias józanság, amelyet minden nő a nyugodt családi tűzhely biztosítékának tart. De úgy alakult, hogy a parancsnokot mindnyájan kigúnyolták: ezt tartották a megfelelő hangnemnek. Liza nem vett részt ebben a gúnyolódásban, de amikor a mindentudó Kirjanova nevetve közölte, hogy a törzsőrmester nem tudott ellenállni a háziasszony pompás bájainak, Liza hirtelen felcsattant: — Ez nem igaz!... — Beleszerettél! — kiáltott fel diadalmasan Kirjanova. — Beleesett a mi Bricskinánk, lányok! Beleesett a derék törzsőrmesterbe! — Szegény Liza! — sóhajtott nagyot Gurvics. Ekkor mind lármázni, nevetni kezdtek, Liza pedig sírva fakadt, és beszaladt az erdőbe. Ott sírdogált egy fatönkön, amikor Rita Oszjanyina rátalált. — No, miért sírsz, te kis buta? Egyszerűbben kell élni. Egyszerűbben, érted? De Liza olyan elfogódott volt, a törzsőrmester életét pedig annyira betöltötte a szolgálat, hogy még a tekintetük sem találkozott soha. ha nincs ez az alkalom. És ezért repült Liza az erdőn át, mintha szárnya lett volna. — Majd azután énekelünk veled, Lizavéta — mondotta a törzsőrmester. — Előbb teljesítjük a harcparancsot, aztán énekelünk ... Liza a férfi szavaira gondolt és mosolygott, de közben szégyenkezett is amiatt a hatalmas, zavaros érzés miatt, amely egyre-másra hatalmába kerítette, és lángba borította fiatal arcát. Miközben rágondolt, elrohant a megjelölt fenyő mellett, amikor pedig a mocsárnál eszébe jutottak a dorongok, már nem akart visszamenni. Itt is akadt elég szél kidöntötte fa, így gyorsan kiválasztott magának egy megfelelő hoszszú ágat. Mielőtt belemászott volna a sűrű, szétomló ragacsba, lélegzetét visszafojtva fülelt, majd nagy buzgalommal levette a szoknyáját, odakötötte a bot végéhez, gondosan eligazította zubbonyát a derékszíj alatt, feljebb húzta kék kincstári alsóját, és csak ezután lépett bele a mocsárba. Most senki sem ment előtte, hogy utat törjön az iszapban. A folyékony, ragadós sár a combjához tapadt, utánahúzódott, és Liza csak nagy üggyel-bajjal, fulladozva és imbolyogva haladt előre. Lépésről lépésre, elmerevedve a jeges víztől, miközben le nem vette szemét a két kis fenyőről a szigeten. De nem az iszap, nem a hideg, nem is a talpa alatt lélegző, eleven talaj volt a legszömyűbb számára. A legszörnyűbbnek a magányt érezte, a túlvilági, halálos csendet a barnás mocsár felett. Szinte állati félelem fogta el, és ez a félelem nemhogy eltűnt volna, hanem minden lépéssel csak egyre nőtt. Liza elesetten és szánalmasan remegett, félt körülnézni, vagy akár hangosan lélegezni, félt minden felesleges mozdulattól. Alig emlékezett rá, hogyan jutott ki a kis szigetre. Térden csúszva egyszerre beleütközött a rothadó fűbe, és sírva fakadt. Sokáig szipogott, könnyeit szétmázolta széles arcán, és a hideg, a magány és az undorító félelem szörnyű remegéssel töltötte el. Azután talpra ugrott, de még patakzottak a könnyei. Szipogva körüljárta a kis szigetet, eltervezte, hogyan fog tovább menni, majd anélkül, hogy kipihente volna magát, és erőt gyűjtött volna, újra belemászott a lápba. Eleinte sekély részen haladt, ettől megnyugodott, sőt felvidult. Csak az utolsó szakasz volt hátra, és ez bármennyire is nehéznek ígérkezett, utána már a szilárd, fűvel és fákkal bontott anyaföld következett. Liza már arra gondolt, hol fog megmosdani, eszébe jutott az összes pocsolya meg vízfolyás, és azt latolgatta, érdemes-e a ruháját kiöblíteni, vagy bírja-e ki a kitérőállomásig. Hiszen odáig már semmiség az egész, az utat az összes kanyarral együtt jól ismerte, és bátran számíthatott arra, hogy egy-másfél óra alatt eljut övéihez. Most nehezebben haladt, az iszap a térdéig ért, de minden lépéssel közelebb jött a túlsó part, és Liza már a hasadékait is tisztán látta annak a fatönknek, amelyről a törzsőrmester akkor a mocsárba ugrott. Nevetni kellett ügyetlen mozdulatán, alig bírt a lábán megállni. Ismét Vaszkovra gondolt, és még el is mosolyodon. Énekelni fognak, okvetlenül énekelni fognak, amint a parancsnok teljesítette a harcparancsot, és visszatér a kitérőállomásra. Akkor majd ravasznak kell lennie, cselhez kell folyamodnia, hogy kicsalja a férfit este az erdőbe. Ott pedig ... Ott pedig majd meglátjuk, ki az erősebb: Ő vagy a szállásadónő, akinek az az egyetlen előnye vele szemben, hogy egy fedél alatt lakik a törzsőrmesterrel... Hirtelen hatalmas, barnás buborék puffadt előtte nagy dörrenéssel. Olyan váratlanul Történt, olyan gyofsen és annyifa közel hozzá, hogy Lizának még kiáltani sem volt ideje, csak ösztönösen arrébb lépett. Mindössze egy lépést tett oldalra, de lába rögtön elvesztette támaszát, és valahol az ingovány sűrűjében lebegett, míg az iszap puha satuként szorította a combját. Már hosszú ideje felgyülemlő rémülete most egyszerre felszínre tört, és éles fájdalommal markolta össze a szivét. Amíg azon igyekezett, hogy mindenáron megtartsa magát, és sikerüljön kivergödnie az ösvényre, teljes súlyával a botra dőlt. A száraz ág nagyot reccsent, és Liza arccal elörebukott a hideg, folyékony iszapba. Talajt nem érzett sehol. Lábát lassan, rettenetesen lassan húzta lefelé a mélység. Velemir Hlebnyikov A szabadság elé Majd eljön a pőre szabadság, virágba borít sziveket. Követve szilaj hadimarsát, tegezzük a tiszta eget. Lépünk, szigorúan, dübörögve, pajzs kondul az öklök alatt. A nép legyen úr ma örökre, hatalmas, végre szabad! Most, lányok, nyíljon az ablak, zengjen hadakról az ének, szövetségéről a Napnak, országlásáról a népnek! 1917. április 12. Rab Zsuzsa fordítása karja össze-vissza kalimpált, és Liza kifulladva vonaglott a folyékony sárban. Az ösvény pedig ott volt valahol egészen mellette : egy lépésre, féllépésnyire tőle, de ezt a fél lépést már nem tudta megtenni. — Segítség!... Segítség!... Segítség! ... Magányos, dermesztő kiáltása még sokéig visszhangzott a rozsdaszínü mocsár felett. Felszállt a fenyők csúcsára, leereszkedett az égererdö fiatal lombjára, hörgésbe fulladt, majd utolsó erejével ismét a felhőtlen májusi ég felé száilt. Liza még sokáig látta ezt a gyönyörű, felhőtlen égboltot, és még mindig reménykedett. A fák ágai felett pedig lassan előbukkant a nap, sugarai a mocsárra estek, és Liza utoljára látta a meleg, elviselhetetlenül vakító fényt, amely olyan volt, mint a másnap ígérete. Az utolsó pillanatig hitt abban, hogy ez a másnap az övé is lesz ... E. GÁBOR ÉVA fordítása Eduard Bagrickij A barna kenyér A barna kenyér meg a hii feleség ránk égeti szürke ragálya színét... E kort csupa kö. csupa lópata verte, mindig üröm árja ömölt a vizekbe, s a víz keserű ize marja a szánkat, a kardot elejtjük, a tollat utáljuk, dolgunk se tehetjük, a hírt ki nem álljuk; lombmódra belepjük vörheny-szinü fánkat. . . A szél is, a tél is a földre seperhet — s vajon kinek útja, hová odafektet? Vajon ki tapossa le rötszinü testünk? Felzúdul-e kürtösök ifjú hada, feltámad-e csillagok új rohama? — Vörheny-szinü fák puhasága, leestünk, s otthontalan ősz fagya messzire kerget, az éjbe seperget, az éjbe seperget! Ért csillagok árama, földre kavargunk. ránk dobban a kürtösök ifjú hada, félénk Jut a csillagok új rohama, és új lobogók repesése mirajtunk. — A széllel, a téllel irány: a nyomukba, gyerünk a nyomukba, hágjunk a nyomukba, vergődve lapályon, sodródva a tájon, felhőbe takart hegvü szurony után, barlangba futó patadobaj után. erdőn riadó csatakürtök után! Teliér Gyula fordítása Leonyid Martinov Nyom S te majd? Hogyha belépsz egy szürke Vagy kék. Vagy bármely épületbe S meredek lépcsőkön Lakásba jutsz, tündökletesbe, S billentyűk zöngésére hallgatsz Vagy kérdésekre válaszolgatsz. Te — mondd csak — Milyen nyomot hagysz? Olyat, Hogy padlót mossanak S utánad fölsóhajtanak, A vagy olyat, Mit mások lelke hallgatag Évekig féltve tartogat ? Illyés Gyula fordítása (nő 15) 1
