Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-11-08 / 46. szám

Szigeti László

FALUKRONIKA '83

Vízzel — víz nélkül I.

Felső-Bodrogköz falvaiból mindig sokan mentek el. Évszázadokon keresztül a mocsárból, lápból terjedő pestis és malária vitte ezerszám a föld testébe az embereket, majd a megélhetés hiánya vándorol - tatta őket az óceánon is túlra, vagy éppenséggel azok a történelmi széljárások sodorták őket Galícián át a Balkánig, a Pótól a Donig, amelyeknek mindenkor háború a neve. Lehetetlenség megállapítani, hogy már a honfoglalás korában lakott, irodalmunkban Anonymustól Vörösmartyig, Petőfitől Mécs Lászlóig megénekelt tájegységből a történelem folyamán hány százezer ember kényszerült el, s a vándorlásnak ma sincs vége. Pólyánt (Porany) például az utóbbi tíz évben több mint kétszáz ember hagyta el. Az 1980-as népszámlálás szerint csupán 569 ember lakja a falut.

Szinte a második világháború végéig elzártság jellemezte Pólyánt. Az iparosodás s vele a polgáriasodás az egy kilométernyire keletre fekvő „amerikás falut", Leleszt (Leles) érte el hamarabb. Leleszről már a századfordulón sokan Amerikába mentek munka után. Pólyán parasztfalu, a szó nemes — termelői kultúrát éltető — értelmében. Az összevetést nemcsak a földrajzi közelség, az írásos emlékek is kínálják. Az első írásos följegyzés 1214-ből Pólyán, majd Poylen, Polány, később Lelesz-Pólyánként rögzíti a falu nevét. 1907-től Bodrogmezönek hívják, 1918-ban pedig Pofany lesz a hivatalos neve. Persze, a faluban mindenki a Pólyán elnevezést használja, mert a lakosok 97 %-a magyar nemzetiségű. Az ősi település a Puszta- Csemő dűlőn, a dombon álló református templom közelében volt, s bizonyára a víz kényszerítette nyugatról északi irányba a falut, amely a XV. században a földesúri joggal bíró leleszi prépostság birtokai közé tartozott. Mert a terjeszkedést, a településhálózatok létrejöttét Bodrogközben mindenkor a víz határozta meg. A Latorca— Bodrog képezte nagyívű kanyarulatban mint gyöngyfüzérek sorjáznak Bodrogköz legészakibb részének falvai. Az itt élő és gazdálkodó emberek a vizek közvetlen hatása alatt éltek és élnek, mert a természeti tényezők — az 1960-ban befejeződött Latorca-töltés munkálatai, a belvízlevezetö csatornák és a szomotori (Somotor) főcsatorna elkészülte után — még ma is érvényes település- és terméskultúrát, gazdasági fejlődést formáló erők. Dolgot adnak, de munkát is gátolnak, nagy velük a küzdelem. És e küzdelembe ma nem mindenki kapcsolódik, mert nem is kapcsolódhat be. Másutt kell megélhetést keresnie.

2.

Pólyánnak öt utcája közül a falut átszelő Fö utca a leghosszabb, amely Lelesz felől az 1802-ben épült katolikus templom mögött érkezik, és Szolnocska (Solnicka) irányába, a református templomtól jobbra hagyja el a falut. Az 1824-ben elkészült templomtól balra a szövetkezet telepébe torkolló Alvég utcán, a Falu másik végén, a Felvégen pedig, Leleszről jövet balra kanyarodva a Hukó major négy portájához vezető Hukói úton járhatunk. A két Soroska nevű utcácska közül az egyik a falu közepéről a Kazma-tóhoz, illetve a déli Kertaljához, a másik néhány felvégi portához és az északi Kertaljához vezet. Innen alig ugrásnyira hömpölyög a Latorca, melynek túlsó partjától nem messzire, az Ung-vidék peremén szürke füstfelhöiket okádják a vajáni (Vojany) hőerőmű kéményei. Mind az öt utca aszfaltozott, bár az alvégi áldatlan állapotban van. Amikor kitudódik, hogy riportügyben járok itt, népgyűlés kerekedik. Mindenki mindent egyszerre akar fölpanaszolni. A házán külső vakolást végző Gönczi Árpád a malterkeverést is abbahagyja.

— Szárazságkor minden csupa por, esőkor meg, akár a halastó. Ha ablakot nyitunk, sáros lesz a függöny! — Ágcsemyöbe, a vasúthoz jár dolgozni. Állításának igazolására a szemközti szomszédot, Simon Gézát hívja, aki szintén a vasútnál dolgozik, s óvodás korú kisfiával, Zsolttal érkezik.

— Régi terv, hogy a focipálya mögött, a telepről, utat vágnak a szolnocskai úthoz — mondja —, de a több tonnás gépek ma is az ablakaink alatt járnak.

— A falugyűléseken azt mondják, sem erre, sem arra az útra nincs pénz — szól

ismét Gönczi Árpád. — De meddig lehet az a magyarázat, hogy nincs pénz? Miért nincs?

— Az Alvég tavaszkor trágyahordástól büdös, nyáron gépektől poros, ősszel esőktől, a ráhordott földtől sáros, télen meg locsi-pocsi — állítja a hetvenéves Simon Ernő, miközben nyugtatja a feleségét és elevenkedő Zsolt unokáját. És egyre több ember jön a portákról, akik főként a szövetkezettel és a helyi nemzeti bizottsággal való viszonyukat taglalják, ám fény derül arra is, hogy az egyik portán három, a másikon egy, több portán pedig két kisgyerek van, vagyis: az Alvég ilyen tekintetben jóval termékenyebb a Felvégnél. Persze, harag sem emiatt, sem az aszfaltút miatt nincs köztük, hiszen a közös gond — az ittmaradás esélyei — egybekovácsolja a falu népét.

— Mi is bemegyünk Helmecre — mondja Simon Géza. — A feleségem ápolónő, nekem se lesz messzebb Csemyő, és ami döntő, mert itt nem adnak építkezési engedélyt, ott kapunk szövetkezeti lakást. A papáék maradnak.

Belémhasít a gyanú: e rögtönzött népgyűlés előtt Mészáros Etáék portáján időztem, ahol a csirkét kopasztó nénike riadt szemét kérdéseim nyomán elöntötte a könny. „írjon azokról, akik dolgoznak", hajtogatta, s miközben serényen dolgozott, akárcsak a tornác közepén a fekete ruhás nénike, elmondta, amputálták a lábát, s hogy a házban valamennyien betegek. Aztán csak kergetett, menjek már, mert „azokról kell írni, akik dolgoznak". Tehetetlenségemben a tornáchoz ragadtam, mire elemi erővel kitört belőle, hagyjam őt békén, hiszen a fia is csak hazajáró, Csemyön (Cierna n. T.) dolgozik, ott is lakik. Sírása nem árulta el, mi az igazi fájdalom: a betegség, vagy az, ha az ember mellől a muszáj a legközelebb állókat is elsodorja. Gyanítom: mindkettő.

3.

— Elég baj, hogy szétszóródtak a gyerekek — állapítja meg a nyolcvanöt éves Rudo Imre, aki a református templom tövében, az Alvég első házának udvarán indul vissza az időben. — Pedig a Felvégen a kőműves Laci fiammal építettünk egy házat, de eladta. Azt mondta, könnyebb lesz a gyerekeket taníttatni, ha felköltöznek Kassára. Azóta az unokák is felnőttek, s az egyik, pedig fehér köpenyben dolgozik, hazajött volna, ha nem adjuk el a házat. A lányom Leleszen él, Zoli Csemyön van, homonnai unokám a hadseregnél, egy másik is tisztnek tanul. Ők már mind szlovákul beszélnek, ritkán járnak haza. Pedig én is másképp indultam. Ott voltam a pártalapításnál is. De régen volt! A felszabadulás után az akkori titkár azt mondta, a falu öt régi kommunistáját befogadja Magyarország, menjünk át. Azt mondtam, itt születtem, itt leszek magyar. Aztán 1951-ben megalakítottuk a szövetkezetét, de időközben voltam tanácselnök, titkár, a pártszervezetben is volt funkcióm, de minek soroljam?

A hátsó udvaron hajlott hátú felesége késsel faragja a tuskóról a kukoricaszemet. A tyúkok körbetáncolják a tőkét, de nem törődik velük. Velünk sem. Etetés után a szőlővel befuttatott tornáchoz ballag, krumplit hámozni. 1924-től felesége Rudo Imrének, aki a kamra előtt, a deszkákból összetákolt fészer alatt fűzi tovább a szót.

— Ezt a házat nagyapám építette, százharminc éve. Két szoba, konyhával. Villanyt az ötvenes években kaptunk, vízvezeték nincs. A víz az most is nagy gond errefelé. Pár éve a falak is repedeznek, mert nagy gépek járnak erre, de a biztosító nem fizet. Az ügynöke azt mondta, olyan házat kell csinálni, hogy ne repedezzenek a falak. A feleségem 285, én 1215 koronát kapok, ebből éldegélünk, bár semmit sem ér már az életünk, mindig betegek vagyunk. Disznót sem tartunk, csak tyúkot, kacsát, mert kicsi a kert, nincs hova krumplit ültetni. A szövetkezetét szedhetnék össze, mert nem megyen neki. Ha annak idején keményebben rámennek a szövetkezet vezetői, már vízvezetéke is lenne a falunak.

Az öreg pártharcos nem kísér ki a kapóig, megáll az udvar közepén, onnan figyeli, merre indulóié. A szövetkezet telepe felé, vagy a Fö utca irányába? A Fő utcát választom, s mert az egyik füves udvaron hajat nyírnak, beköszönök.

— Hogy mit csinálunk? Segítünk a másikon! Ő a haverom! — mondja büszkén Varga Sándor, s kézi nyírójával a végső

J924-től felesége Rudo Imrének.. .

@