Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-01 / 45. szám
A kocsmáros a zsebéből kenyeret tördelt, mellé diót ropogtatott. Rityének nagyot kordult a gyomra, erre keserűen elnevették magukat. — Az éhsig rittyentgetyi egymást! — Az, Rezső bácsi, az. —Jaj, tanító úr, be jó vóna egy darab frissibe sült kenyír vígé. — Andris fiam, ne emlegesd, me efalom ha nincs is. mint a éhes gyerekek! — Hát még a kalács! — toldta meg a tanító. — De még a foghajmás lepiny a sör mellé, júj be jó vóna! Ritye szájában összefutott a nyál, két kezét a magasba emelte. — Isten, vessé ide a lapátodró egy darab kenyeret! A kártyások kezében megállt a lap egy pillanatra. — Ejnye no, ne vonyíjjá. Rezső, a kutyaugatás nem hallaccik a mennyországba! A kocsmáros gyorsan a fiókba süllyesztette a kenyeret, nehogy Ritye kinézze a szájából. A tanító a falnak dőlt, a kis sípot a szájához emelte. Ritye rázendített: A Havasok gerincét, havas orkán szántja! Szeginy magyar baka sorsát csak az isten láttya! De amikó könnye csordó, Magyarország felé fordó, a két szeme lángó: ides hazám, nyugoggy, ámoggy, ámodd meg a boldogságot, Megvíd ez a tábor! Nagy csönd lett. Elsőnek a tanító ocsúdott fel: — Ezt már nem lehet, Rezső bácsi, mink má csak ne tekingessünk arrafelé, mert bajt hozunk magunkra. Kisvártatva Gergő után csapódott a kocsmaajtó. — Gyere, gyerek, me Andris is szakáit nyöveszt itt a pádon, mint az én felesígem otthon! Gergő csak feléjük bólintott. — Csak gyere, gyere, igyá meg egy pofa sert. — Nem illek vele, Rezső bácsi. — Igaz is, hány óra lehet? — Má setítegyik. — Hínnye, be eszalatt az idő! — Gyere, Andris, Matilka türelmetlen, meg itt a etetisi idő. — Ne mennyé még, főhajtunk egyet, de az utósót. Vili, hozd az utósót l Hínnye, gyerek, be kinyőtté az isten markábó, pegyig azt rebesgettík, hogy még se maradó. — De akatt neki őrzőangyala, há maratt! — Ez má döfi, ha jány vónik, ény is beánik itet őröznyi! Gergő lehajtotta a fejét. — No, no, csak ne szígyenlősköggyé. Szigyenlős kódosnak hama üres marad a tarisznyája, úgy ám! — nagyot nevette^ — Má csaknem? — Hallod, szíp őrzőangyalre bukkantá? — Hát, megjárja. — Be szíp vót az annya is, a krucifikszát! — Meg most is az! — Az, szó se róla, de a jánkája csudáre kivát. Ha én ilyen szíp szál gyerek vótam vóna, nem is a Zsófi kérőt vóna, de nem ám! Hínnye, de megmellesztem. csak mennyek haza! A kocsmáros eléjük tette a korsókat. — No emepk meg! Andris a zsebében kotorászott. — Csak hadd, Andris, ezt én kértem. Jövő héten karózok Fenyőnyí, abbó kitejik! Ritye le nem vette a szemét Gergőről. — Mit nyíz annyire, Rezső bácsi? — Mikó még kicsiny vótá és anyád a rezgös süsübe rázott a muzsikán, az én Istványomre formáztá. — Csak nem? — De má elhattak a vonásaid, engem meg a gyerekeim. Az annya keservit! Hínnye, de edöngetem azt a vín csoroszlyát, de edöngetem! — Má nem kő, Rezső bácsi. — Mé nem, mi, ki parancsó nekem? — Má nem fogja, má nem ... Meghót. — Meghót? — Meg. — Hugyan mert meghónyi, mi? — pattant fel Ritye öltéből, karjaival nagyokat suhintva. — Csak kapja magát, nos itthágy? Isten, te szakállas vín zsidó! Te, te, igazságtalan Pilátus, hallod?! Vagy ezt nem hallod?! A kártyások is felálltak, mert Ritye az asztaloknak esett, fel akarta forgatni őket. — Ejnye má. Rezső, hiszeny te akartad. hát nem azt ordítottad nekije, hogy agyonrittyented, most meg má baj?! — De így-e, se szó. se beszíd? Kituszkolták a kapuig, vele mentek, és közben csitították. Míg hazaért — megfeledkezve kopaszságáról —, a kalapját százszor is a földhöz vágta. A kis egyesben a kiterített felesége fogadta. Az asztalon egy szál gyertya pislákolt, mellette pár korona feküdt. Az öregasszonyok csendesen imádkoztak. A két öreg szüle sírdogált. Nem szóltak hozzá, ö sem szólt senkihez, kifordult, bevánszorgott a rozoga fáskamrába, és magára húzta az ajtót. Másnap a megmaradt pár koronán deszkát vett. Siralmas látvány volt, amint a városból húzta haza. Ha elfáradt, ráült, beteg tüdeje sípolt. Úgy nézett ki, mintha nem is a feleségének, de saját magának lenne rá szüksége. Füttyös Gyuri bácsi eszkábált belőle végső fekvőhelyet szegény Zsófi számára, aki harmadnapra már a temetőben a kerítést őrizte meg az akácfát a gyermekei mellett. Kevesen állták körül a koporsót, csak egypár öregasszony. A tavaszi szélben fázósan összeverődtek. Ritye csak állt, vizenyős szemét körül-körülhordozta. Szívébe markolt a fájdalom, a sok röhögös cimbora most elmaradt, pedig még üres volt a határ. Akinek egy tarisznyával többje van, az már nem barát. Az esküvői ruhába szorította bele magát. Pókhasa kikandikált a szűk kabát alól, ormótlan csizmaszára elnyelte a belé tűrt ócska nadrágot, kalapját a füléig húzta. Szegény, úgy nézett ki, mint a madárijesztö. Hangtalanul sírt. Könnyei oldalt csurogtak le a füle mellett a nyakába. Talán nem is a feleségét siratta, hanem az ő nyomorúságos életét, s két szép fiát és az igazságtalanságot. A tanító szép barna hangja felelgetett a papnak a kántorral. Hálásan sandított felé, valami emberi, nemcsak úgy megszokásból. Rityétől a két öreg elhúzódott, gondolván, nekik ettől a gödörtől fogva semmi közük hozzá, pedig gyámolításra szorultak volna. A lélekharang belejajgatott a délutánba, Ritye megremegett. Akkor jajgatott így, mikor a fiát temette, vagy húsz évvel ezelőtt, igaz, azóta nem is volt temetésen. De akkor még fiatal volt, most öreg, éhes és tehetetlen. A tegnap ivott kecsketej túl van árkon-bokron. Rosszullét környékezi, megtántorodik, valaki belékarol. Andris tovább énekel, mintha mi sem történt volna, de Ritye lába megrogygyan, Gergő kap utána. Úgy állt közöttük, mint a fáradt vándor a hegyek között. Juliska a temetés alatt sem tudott másra gondolni csak Gergőre. Jóleső érzés töltötte el, hogy a szerencsétlen mellé álltak. Őt is bántotta, hogy kevesen jöttek el a temetésre, de erről csakhamar megfeledkezett. A magas akácfát nézte, aminek tetején a tavasz hírnöke énekelt, a kis gilicemadár, az új életet jelentve, míg törzsénél a halál aratta le egy keservekkel teli élet termését. Igen, a keserűség és öröm hogy megférnek egymás mellett! Kicsit szégyellte magát, hogy itt, a halál kapujában ő az új életet szövi. Nem mert Gergőre nézni. Keze egy keresztbe kapaszkodott. Lehunyta szemét, és gondolatban végigsimogatta a kedves arcát, keze beleremegett. Miért van az, hogy itt a sírok között mindig egymásra találnak, az előttük álló élet öröme jár az eszében ? Most is úgy indult el, hogy itt biztosan találkoznak, és lám, milyen közel van hozzá! Hirtelen kinyitotta a szemét, mert Gergő keze az övéhez ért. Kevés ideig még álldogáltak a sírok előtt, majd átmentek a kis temetőárkon, ahol Gergő apja pihent. Egy bodzafa ágaskodott a keresztje mellett. — Istenem, mintha csak most lovagótunk vóna a térgyin! — Hát... — hajtotta le fejét Gergő —, szegíny apám, ha most látna, biztosan örőne! Juliska a nevet nézte. Eszébe jutott, amit Nene az anyja fejéhez vágott. Xétségek és kérdések gyötörték, mint oly sokszor. Most Gergő apja lenne az ö apja ... György anyja azért haragszik, mert rájött az ö anyja veszélyes játékára! Hogy mindkét Farkassal járatta a bolondját, végül két szék közül a pad alá esett! Most aztán nekik kell rettegni, fizetni, félni a bosszújuktól. A halottak békések, azoktól nem kell tartani, csak az élőktől... Mennyire szerette őket Gergő apja, még most is a fülében csengnek szavai: — No, mesztéllábosok. mélyítek őrzi melyiteket ? Ha pedig a jószággal mentek, utánuk kiáltott: — Gergő, vigyázzá magadre! Ilyenkor Juliska felelt: — Ne fíjenek, majd én rajta tartom a szemem. Ha pedig Juliska után kiáltottak, Gergő válaszolt: — Nene, majd én vigyázok rá! — No, kótyomfitty? Nincs semmi baj? — hallotta most is hangját Juliska, mert így hívta őt Gergő apja. Az utolsó gondolatoknál már a szája is formálta a szavakat, ekkor Gergő átvette kezéből a csokrot, és a vállánál fogva magához húzta. Juliska sírva fakadt. — No, no, ne fi, kótyomfitty, nem haragugyik, hogy nem vótá a temetísin. Úgy bámult Gergőre, mint aki rosszul hall. Ezt még soha nem mondta neki. — Most kírtem meg, hogy ne haragugygyon. Emlíkszö, hugyan szeretett minket? — Megkírted? — Meg, rosszó csinátam? — Nem, nem, dehogy... Ha nincs a háboró, szeginy apánk nem kérő ide. Most megint összenéztek. Milyen különös, hogy ilyen egyformán gondolkodnak. Kibújtak a kutyajáraton. Az erdőtől a szél friss rügyek illatát hozta. A kis árokban viz csörgedezett. Álljunk meg, Gergő, megmosom a kezem. Könyökével a kötényét lába közé szorította, sarat vett a markába, hogy a fenyő ragacsát lesúroija. — Hű, minő hideg! — Ki melegítette vóna meg? — Hát senki, nekem jó így is. Felhajtotta a felső szoknyáját, hogy az alsóban megtörülhesse a kezét, de Gergő a keze után nyúlt, és a kabátja alá húzta. — Majd itt megszárad, jó? Most nem mert ránézni. Tenyere alatt Gergő szíve dörömbölt, mint akkor a csűrben. Körülöttük nem volt senki, a nagy csendben csak a kis patak csörgedezett, de ez nem zavarta gondolataikat, melyek meszszire nyargaltak, hogy újból visszatérhessenek a valóságba. — Légyé a szeretőm! A kis kéz összerándult a mellén és lassan kisimult. — A szeretőd? — tagolta a szavakat. — Jaj, de bolond vágyó! — nézett Gergő arcába. Gergő szeme csodálatosan fénylett. nem vibráltak benne vad árnyak, sem erőszakos indulat, a féltés és gyöngédség remegett rajta. — Akkó a felesígem — súgta csöndesen. Juliska nem tudott hirtelen mit mondani. csak nézték egymást. — Elfelejtetted, hogy Jakab minket má esszeadott?! — Dehogy, dehogy felejtettem — mosolygott Gergő és megölelte. — Minő forró a arcád! — Hát — nyögte Juliska. — De mennyünk, még meglát valaki. fifolytatjuk)
