Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-25 / 5. szám
be az egyetemet, amikor a hitleri fasiszta csapatok Leningrad felé közeledtek. Nem csomagolt, hogy visszatérjen Örményországba. ahol viszonylag nyugodtabb körülmények között. a hátországban kezdhette volna el orvosi pályafutását. Maradt. Tudta, a front közelében nagyobb szükség van orvosi tudására, mint másutt az országban. Még ma is megremeg a hangja, ha erre emlékezik. Ott élt a pusztulásra szánt városban, ahol ezrével haltak meg az emberek, gyilkolta őket az ellenség, a hideg, az éhség. Átélni ezt a kilencszáz napot — amíg Leningrád népe az ellenség gyűrűjében, teljesen elzárva a külvilágtól az utolsó csepp véréig védte a várost — annyi az embernek, mint ezerszeresen átélni saját halálát. Az éhségtől elerőtlenedett városlakók egymás után estek Élni és emlékezni A LENINGRÁDI BLOKÁD ÉVFORDULÓJÁN össze az utcán, munkahelyükön. fűtetlen lakásukban. Az éhség ellen nem volt orvosság. A várost csak a Ladoga-tavon és légi úton tudta táplálni a „Nagy Föld”, a háborúval viaskodó haza. A fogyó élelmet nem volt honnan pótolni. S a tartalékok? Lehetetlen volt elegendő élelmet tartalékolni enynyi időn át három és fél millió embernek. Álmából még ma is gyakran felriad. A sziréna hangja hallatán pedig görcsbe rándul a gyomra. Néha akkor is úgy érezte, nem bírja tovább. De a küzdelmet feladni nem lehetett, s az az elszántság, az a hősies bátorság, a győzelem tudata, amely a leningrádiakat életben tartotta, neki is támasz volt. Csak az hal meg, aki elhagyja magát — biztatták egymást, ha úgy érezték, nincs tovább. Az emberek dolgoztak amíg jártányi erejük volt. Csak Tekintete nyugodt, kiegyensúlyozott. Mozdulata határozott, kemény. Hangja lágy, simogató. A sok szenvedést, gyötrelmet átélt emberek jellemző vonásai olvashatók le arcáról. Vérévé vált a gyors, határozott döntés, segítségnyújtás. Pedig az az időszak, amely ezt véste tudatába, már régen mögötte van. Negyven éve él békében. És mégis! E négy évtized alatt kevés nap telt el anélkül, hogy valami ne emlékeztette volna a gyötrelmes kilencszáz napra. Az asztalra tett kenyér, a házak előtti park. a zúzmarás ablak, a melegen öltözött gyereksereg — mindmind ellentéteket felvillantó tükör a múlt és jelen között. Lalajan Ruzanna Lebonovna orvosnő szinte semmiben sem különbözik asszonytársaitól. Olyan örmény asszony, mint a többiek, két gyermek anyja, négy unoka nagymamája. Csak az emlékei mások. Fiatalságának azon évei. amelyekre azt szoktuk mondani: a legszebbek. Az a húszon túli néhány év, amikor az ember számára még minden olyan elérhető, amikor a tenniakarásnak nincs határa. Ő is ilyen volt. Abban az időben fejezte a városuk védelmére gondollak, arra, hogy ellássák a harcoló csapatokat fegyverrel, lőszerrel. Nővérét a szomszédos kórteremben műtét közben érte bombaszilánk. Már nem lehetett megmenteni. A fájdalom fokozhatatlan volt. Ruzanna könnyei elapadtak. Az ő pártigazolványát a zsebében ütötte keresztül golyó. Ma Leningrád múzeumában őrzik e különös emléket. A leningrádi blokádba zárt emberek kitartását, hősi helytállását. a hazaszeretet a békeharc legtisztább példájaként tartja számon a történelem. Lehel a halál, az éhség szorításában is emberként élni! Mert tudtak nevetni, ha valami mulatságosat hallottak, elsiratták hozzátartozóikat, örültek az arcvonalból érkező leveleknek, megosztották egymással az utolsó falatnyi fagyos kenyeret, újságot olvastak, rádiót hallgattak, a térképen figyelték és bejelölték a front vonalát, vitatkoztak. töprengtek, szerettek és féltették az övéiket, és gyűlölték az ellenséget. Az életüket a halál mezsgyéjén sem töltötték másképpen, mint ahogyan az emberhez méltó. A blokád utolsó hónapjaiban már ő is más volt, mint azelőtt. Az a gyötrelem, amelyet az ellenség előrenyomulása okozott valamennyiüknek, az ellenséggel szembeni gyűlölet, a pillanatonként fenyegető halál. az irtózatos elcsigázottság — mindaz, ami a vele együtt dolgozó és küszködő bajtársakat töprengőbbé, és hallgatagabbá tette, őt arra kényszerítette, hogy fiatalságával, optimizmusával reményt öntsön, bizakodást ébresszen az emberekben. Hitt a győzelemben. És nagyon szerette volna megérni. Amikor január tizennyolcadikáról tizenkilencedikére virradóan a rádió bejelentette a város felszabadulását, úgy érezte másodszor született meg. Negyven év telt el azóta. Békés, építő évek. Hogy ez számára mit jelent, arra nincsenek szavak. Ezt csupán csak az tudja megérteni^aki legalább töredékét átélte annak, amit ö. A mellére tűzött minden kitüntetésről egy-egy könyvre valót mesélhetne. Aki túlélte baj társai százainak, az emberek ezreinek halálát, ezerszeres intenzitással kell élnie és emlékeznie, hogy a békében születettek se felejtsenek. H. ZSEBIK SAROLTA
