Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-10-11 / 42. szám

Ki olvassa a vezércikket?

— Ti, újságírók mind hazudtok — mondja bizalmaskodó ugratással az emberek kétharmada. Akár vicc, akár nem, akár jószándékú ugratás, akár egy eléggé általános véleményt hordozó őszinte megjegyzés, bizony nem esik jól hallani. Pedig nincs nap, hogy az olvasók között, üzemben, szövetkezetben járva ne találkozna vele az újságíró. Az az újságíró, akinek az a dolga, hogy a szép szó erejével tegye, amit a többi ember — az öt ugrató kétharmad is —, munkálkodjék az ország, a társadalom építésén.

Túl messzire nem érdemes visszanézni a történelemben, hogy hogyan is kezdődött az újságírói munka, hivatás lebecsülése. Tán még a regösök idejében. Számomra tipikusnak tűnik például egy Molnár Ferenc vígjátékban tett kijelentés, miszerint a császári család tagjai nem szívesen mártóznak meg abban a gyógyvízben, amelyben polgári elemek, sőt szerkesztők is fürödnek ... Persze, a szenzációból élő, azt szimatoló újságírótól való viszolygás érthető. Talán még a polgári társadalomból maradt ránk az alapelvként megjegyezni ajánlott tanítás: nem az a szenzáció, ha egy kutya megharapja az újságírót, hanem ha az újságíró harapja meg a kutyát...

Hivatásunk újraértelmezését a felszabadulás után kezdték el a szocialista társadalom építésére kiadott, az első kommunista csehszlovák sajtó hagyományait továbbbvivő újságok, lapok. Munkáslevelezőkböl toborzott, tehetséges, jótollú emberek voltak a szocialista újságírók első nemzedéke. S melléjük lassan felzárkóztak a képpzettebbek is, akik e munka elméletét tanulták először, nem a gyakorlatát.

Tizenöt évvel ezelőtt csaknem tragédiába torkollott, hogy a pártvezetés széthúzása és gyengesége folytán magukhoz ragadták a hatalmat a jobboldali és szocialistaellenes erők, amelyek az ideológiailag gyenge vagy felkészületlen újságírók révén tág teret kaptak a sajtóban és a rádióban is, s ezzel nem kis szerepet játszottak az ország lakosságának félrevezetésében, a válság fokozásában. Az 1970 decemberében összehívott plenáris ülésén a CSKP KB jóváhagyta a XIII. kongresszus óta a pártban és a társadalomban kialakult válság tanulságait, amelyek alapján elkezdődhetett a társadalom konszolidálása, köztük a szerkesztőségek megtisztítása is a jobboldali és szocialistaeilenes egyénektől.

Azóta több határozat, a XIV., a XV. és a XVI. pártkongresszus méltatta és méltányolta az újságírók feliadatait, munkáját a szocialista társadalom megszilárdításában, egyúttal mind igényesebb és

elkötelezettebb munkát követelve tőlük is, éppúgy, mint az ország minden dolgozójától.

Ez az időszak, az elmúlt tizenöt év, bizony az újságíró számára sem volt könnyű. Itt volt mindjárt a bevezetőben idézett szemlélet. Amíg mindenki számára világos és természetes volt, hogy a politikai és a gazdasági életből eltávolították a szocialistaellenes elemeket, addig korántsem volt ez mindenki számára nyilvánvaló a sajtóval kapcsolatban, amelynek szavahihetősége iránt a válság időszakában megingott a bizalom. S itt volt a másik szemlélet is, azoké az olvasóké, akik szívesebben vették a 68-as időszakban alkalmazott, szenzációra alapozott újságírói módszereket, mint a konszolidáció időszakának — az adott feladatokból eredő, nem könnyű érdekességekre, hanem a munkára alapozott, azzal foglalkozó — témáit.

Talán ekkor született az a kaján kérdés, hogy — mégis, mit gondoltok, ki olvassa el a vezércikket ?... — S aszerint, melyik újságról, lapról volt szó, hozzáfűzték még, hogy a napilapokból a „hátsó" oldalakat, az apró híreket, sportot olvassák, a képes hetilapoknak pedig a szórakoztató rovatait, „amiben nincs politika". Nos, ez az olvasni nem akarás ideig-óráig tartotta magát, s tükröződött a sajtóvásárlási kedvben is. Azután pedig, amikor a megtévesztett, s tévedésüket lassabban felismerő emberek is rájöttek, hogy nem jelszó, hanem tény, hogy teljes mértékben mindannyiunk munkájának a függvénye, hogyan fogunk élni, bizony ök is elolvastak már mindent az újságban. Számtalan, éppen a vezércikkekre reagáló levél, személyes találkozásokon elmondott vélemény alapján állítom ezt, miközben egyre inkább a számonkérés hangsúlyát érzem még azokban is, akik megkérdőjelezik szavahihetőségünket. Azt, hogy az igazat várják tőlünk, az őszinteséget. A bizonyítást minden leírt szóban minden riportban, jegyzetben. Közben, persze szórakozni is akarnak, „jóízűen" olvasni, ahogyan csak a jól megírt dolgokat lehet. Hiszen ma már nem „középiskolás fokon" olvasóknak írunk. S itt jön az, amit egyszerűen csak úgy neveznék, a „munkánk neheze". Politikai elveinket megértő, s elfogadó olvasókhoz szólunk. Munkásemberekhez, szövetkezeti tagokhoz, falusi asszonyokhoz, de főiskolás lányokhoz is. Népművelőkhöz, pedagógusokhoz."

A társadalmi fejlődés olyan szakaszában, amikor a tudományos-műszaki haladás a hatékonyabb termelés, az életszínvonal stabilitásának feltétele. Újítani kell, javítani az eddigi termelési és irányítási módszereken. Nagyobb személyi felelősséggel végezni minden munkát. Nemcsak az üzemekben, a hivatalokban is, minden intézményben és ágazatban. S minderről közérthetően és érdekesen Írni. Úgy, hogy igaz legyen, segítsen.

Nem akadálytalan ez a törekvésünk, hiszen a termelés és irányítás közép- és alapszintjén nem kevés helyen nehezen „mozdulnak", tehetetlenek vagy kényelmesek. Alapos elemzéssel kideríthetnénk, mi — vagy ki — a kerékkötője a haladásnak. De éppen itt még ma is megpróbálják megtagadni tőlünk az információkat, nem hajlandók őszintén

tájékoztatni bennünket, sőt még beengedni sem egy-egy „problémás" helyre. Gyanakvással, szinte ellenségesen fogadnak, mintha társadalmat veszélyeztető szándékkal kívánna írni róluk az újságíró. „Már egyszer megjártuk magukkal” mondják, s hosszadalmas firtatás után kiderül, hogy tizenöt évvel ezelőtt járták meg. A most riporterkedő újságírók többsége tizenöt évvel ezelőtt még iskolás volt. Szerkesztőségeinkben sok a fiatal, főiskoláról alig kikerült munkatárs. Ezért aztán természetesen tájékozottságuk argumentációs készségük inkább csak elmélettel felfegyverzett, és sokszor értetlenül vagy elkedvetlenedve térnek vissza egy-egy ilyen „fogadtatás" után a szerkesztőségbe. Újra meg újra elindulni, még egyszer (kétszer) bekopogtatni oda, ahonnan úgyszólván kidobtak, nos, ugye, nem könynyű?... Az idősebbek, tapasztaltabbak „nem hagyják magukat", s a kezdőket arra tanítják, „ha kidobnak az ajtón, menj vissza az ablakon". Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy írásban nyújtson be kérvényt a szerkesztőség nevében az újságíró az illetékes üzemhez, melyet meglátogatni szándékozik, s azután az igazgató eldönti, fogadja-e és mikor. (Előfordul, hogy a riportert „megtisztított" terep várja, az irodába hivatják az üzem vezetősége által kiválasztott brigád vezetőjét, mesterét, stb. A gépek mellé szinte ki sem mehet a kolléga, s az üzem megbízott embere jelenlétében válthat csak szót a munkásokkal. Hogy mit lehet a feszes, hivatalos találkozásokon megtudni akár az újítóról, akár a brigádvezetöről ? Játsszon a szóval, támaszkodjon a fantáziájára, vagy néhány statisztikai évkönyvből kivett adatra? A kezdő újságíró lelkiismeretességén múlik, megirja-e Így a kívánt témát, vagy keresi a másféle, az alaposabb megközelítés lehetőségeit.)

Kevés még a tapasztalt, „harcos” publicistánk, aki partnere a vállalat főmérnökének, igazgatójának, akit nem lehet néhány alapadattal elküldeni, akinek a kérdéseire nem lehet szabvány-választ adni, s az olvasó érzi — megérzi a különbséget. És igényli az avatott, a hozzáértőn, „izgalmasan" megirt témát. Ami a szocialista újságíró esetében nem az, hogy „megharap egy kutyát", hanem napjaink problémáját, akár az energia-takarékosság, akár a tudományos siker, akár az üzemfejlesztés körülményeit tárja fel.

Közhelynyi sokszor elmondom, ismétlem, nehéz ma újságírónak lenni, naponta kiérdemelni, kiverekedni a bizalmat: riportalanyét és olvasóét. Nem elég tehetséggel írni, ma az újságíró legyen közgazdász, szociológus, vegyész, építész, pedagógus és pszichológus, aszerint, kivel készít interjút, riportot. De legfőképpen legyen társadalmunkhoz, korunkhoz méltón bátor, aki nem fél leleplezni mindazt, ami előbbrejutásunkat gátolja: a kispolgárságot, a kényelmességet, a kibúvást a felelősség alól, az önzést, a bürokratizmust, a vaskalaposságot. Mert igenis, elolvassák a vezércikket az olvasók és az utolsó oldalak apró híreit is ... És ez már a következetes, társadalomért író újságíró érdeme is.

H. MÉSZÁROS ERZSEBET