Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-10-04 / 41. szám

ÚTKERESŐ Kell hogy tudd mi éltet (Béres Attila: Kell a szó) FIGYELJ! — Tessék mondani, itt van a ma­­nekentelvétel? — Itt nálunk nincs... — Talán itt a másik szerkesztő­ségben ? — Igen, ők hirdették. — És mit tetszik szólni, én megfe­lelnék ? — Úgy tudom, fényképek alapján válogatnak. Mert ha csinos valaki, még nem jelenti, hogy fotogenikus is. És a méretek... a feltételek között az is szerepelt?... — Hát... a fiúm azt mondja, jó az alakom. A lányok szerint kicsit kövér vagyok. És most még a kör­möm is?!... _ ? — Tetszik tudni, „brigádon" vol­tunk. Vagyis a többiek még ott van­nak. Krumplit szedni. Egy hétig én is... de belázasodtam, és anyukát kérdeztem telefonon, mit csináljak, és anyuka azt mondta, majd itthon kapok orvosi igazolást. — Hát ha beteg vagy, miért nem fekszel? — Ja, kaptam gyógyszert, szedem is... De a lázam már lement, köz­ben olvastam az újságban, hogy itt kellenek manekenek, s gondoltam, bejövök, mert a suliban most úgy sincs komoly tanítás, tetszik tudni, gimibe járok. Harmadikba. De most nem nézek ki valami jól, mert a „brigádon"elfáradtam, és a körmöm is letört — Nem is látszik, ahhoz képest eléggé hosszú és lila... Otthon nem szoktál mosogatni? —- Tányérokat gumikesztyűben. — Hát akkor mivel töltőd az idő­det? — Szeretek tévézni, zenét hallga­tok, azt irtóra szeretem, magnóról, tetszik tudni, meg olvasok is. És moziba is járok a fiúmmal. — Mosni, takarítani segítesz? — Porszívózni szoktam, meg ha anyu mondja, letörlöm a port — Bevásárolni nem jársz? — Kifliért, tejért meg a cukrászdá­ba. — Főzni szoktál? — Otthon nem. Anyu azt mondja, csak tanuljak, még főzhetek, ha férj­hez megyek, eleget A „brigádon" főztünk gulyást. Irtó muris volt De tönkreteszi a kezet a hagyma meg a krumpli. A suliban meg tanultunk palacsintát sütni. Azt szeretném csi­nálni otthon is, de csak ha a szüleim elmennek, akkor a lányokkal pala­csinta-partit rendezünk. De tessék mondani, a hajam talán megfelelne ? — Ki kell hogy ábrándítsalak, ez alkalmi manekenkedés nem „hivatá­sos". — De én úgy szeretnék újságban szerepelni... — Arra nem gondoltál, hogy volna más módja is. Például, ha annyira kiválóan tanulnál, ha verset monda­nál, ha valamit különlegesen jól csi­nálnál, ha úgy dolgoznál, vagy mondjuk, ha te sütnéd a legjobb palacsintát?... — Ahhoz igen sokat kéne fára­dozni. És sokáig. Addigra olyan öreg lennék...?! — De milyen karcsú lennél. — Erre nem is gondoltam. Talán megpróbálom. Följegyezte: he CD LU Q Gyermekkoromat a gömöri Iványiban töltöttem, ahol a falu zárkózott közössége úgy tanított meg a természet szeretetére, a paraszti világ becsülésé­re, hogy közben megismertette velem a befelé fordulás szépségeit és gyötrelmeit. Később, tor­naijai diákkoromban, de főként a főiskolán, ahol matematika-rajz szakon szereztem tanári okleve­let, még közelebb került hozzám a föld, a falukö­zösség, annak tárgyi világa. Talán mert fizikailag eltávolodtam tőle, s nagyon hiányzott. Hogy grafi­kai munkáimban elsősorban a vidéki élet tárgyi és lelki világát igyekszem bemutatni, annak másik indítéka az lehet, hogy főiskolás koromban, a hetvenes évek közepén ért minket a néprajzkuta­tás reneszánsza, s néprajzi kultúránk értékei na­gyon sok embert magukkal ragadtak. Engem is. Kötelességemnek éreztem egy olyan grafikai jel­képvilág kialakítását, amellyel mindig az egyszerű, vidéki ember állapotait és tulajdonságait, helyét a világban fogalmazom meg. Feleségemmel Nyitrán ismerkedtem meg. A főiskolán született szerelem hozott ide, Királyhel­­mecre, ahol tulajdonképpen nem ideköltözésem A TICCE évében, 1976-ban, hanem a katonai szolgálat letelte után, 1977-ben kezdtem meghonosodni. Átvehettem a helyi művészeti népiskola képzőmű­vészeti szakosztályát, nagy, valóban nagy tervek­kel. Azt hittem, az akkor mintegy 370 éves Ló­­rántffy-kastélyban vannak műtermek, állványok, minden, ami kell. Ám semmi sem volt, még diák sem, ezért gömöri honfitársammal, a zenét tanító Stubendek Pistával együtt, aki azóta Jókai szülő­városába költözött, először egy osztályban tanítot­tunk. Az meg kimondottan lényegünket átható felelősségérzettel töltött el bennünket, hogy olyan épületben tanítunk, amelyről írásos emlék először 1610-ben tesz említést, s amelyhez olyan nevek kötődnek, mint II. Mátyás király, II. Rákóczi Ferenc Hrapka Tibor vagy Thököly Imre és Wesselényi Ferenc szabad­felvétele sághösök. Már harmadik éve itt dolgoztam, ami­kor rádöbbentem, még mindig nem tudom, mi van az egyik földszinti vasajtó mögött. Aztán levertem a lakatot, s egy boltíves teremre bukkantam. Most ebben a helyiségben foglalkozom a rajzszakosztá­lyunkkal. Jelenleg 92 diákot tanítok, heti 27 órában, s mert sokan azt hiszik, hogy szakkört vezetek, szeretném elmondani, hogy ez rajziskola, mint ahogy a zeneiskola sem zeneszakkör. A komáromi Dunamenti Múzeumnak köszönhe­tem első önálló kiállításomat, amely 1978-ban volt. Azután sok helyütt kiállítottam, ennek ellené­re Királyhelmecen egyedül éreztem magam, mivel sehol a közelben nincs hivatásos képzőművész. Tulajdonképpen ennek is köszönhető, hogy 1979-ben a Bodrogközben élő magyar amatör képzőművészekkel megalakítottuk a TICCE klubot. Előtte, persze, nagyon jó, mondhatni életre szóló barátságot kötöttem Ferenc György fafaragóval, akivel autóba ültünk, és körbejártuk a vidéket, hogy ügyünkhöz embereket szerezzünk. Sikerült, s mert nem is ment olyan könnyen, hadd sorolom el az alapító tagokat. Kiss Károly grafikus, Sárogh István, Nagy Menyhért, Varga Mária, Erdélyi Béla és Czibák Mária festők, Binó István fafaragó, Galgóczi Tibor csontfaragó, a már említett Ferenc György és jómagam. Azóta persze vannak új tagjaink is, kiállításainkon ők is részt vesznek. Sikerült néhány igazán színvonalas tárlatot létre­hoznunk, amiből nemcsak nekünk, hanem az itt élőknek is, úgy érzem, örömük származott. Ilyen öröm volt az idei I. Bodrogközi Képzőmű­vészeti Tábor, amelyhez a Bodrogszerdahelyi Szlovák Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatója, az ugyancsak festő Timecko Ladislav biztosított he­lyet az iskola épületében. A nyári közös munka ötlete tulajdonképpen már régen bennünk mun­kált, de igazi lökést az adott hozzá, hogy Vancák István, a bodrogszerdahelyi hnb elnöke egyszer azzal az ajánlattal jött, hogy restaurálnak városuk­ban egy kastélyt, amelyben állandó kiállítást sze­retne létrehozni az itt élő képzőművészek alkotá­saiból. Ha vállaljuk a szobor- és képajándékozást, ö elősegíti a tábor rendszeres működését. Hát hogyne álltunk volna rá! A szervezési munkában sokat segített még a királyhelmeci városi művelő­dési ház igazgatója. Lázár László, valamint a CSEMADOK városi szervezete. A tábor július 25-én nyílt, pontosan aznap, amikor a Csallóköz­ben, a nyárasdi képzőművészeti tábor, amit nem tartottunk a legszerencsésebbnek, mert az lett volna az igazán jó, ha onnan ide, innen meg oda költözhettek volna az emberek, magyarán: az egyik éppen záruló táborból a kapuját nyitó másik táborba, de ami késik, nem múlik. Reméljük, jövőre már koordináljuk a szervezést, és cserélhe­tünk néhány embert. Meg az is jó volna, ha valahol középütt, Gömörben megszületne az I. Gömöri Képzőművészeti Tábor, amelynek megszervezésé­hez elsősorban a rimaszombati Nagyferenc Kata­linnak és társainak van esélye. Az ö városából nekünk is volt vendégünk, de volt. aki Rozsnyóról érkezett, s szép számmal jöttek a határon túlról is. A rengeteg munkát, amelyet a táborban elvé­geztünk, Löffler Béla, Kassán élő érdemes művész értékelte ki az utolsó napon. Társa volt munkáink megítélésében Seres János miskolci festőművész, akinek egypár diákja ugyancsak megalkotott né­hány, az azóta saját magunk örömére rendezett kiállításon megtekinthető művet. Löffler Béla, akit akár a tábor szellemi mecénásának is nevezhe­tünk, nagyon pozitívan értékelte a munkáinkat, amit az is jelez, hogy örömében több alkotását felajánlotta a szervezőknek. Nagyon meglepőd­tünk az értékelésén, amikor azt mondta, „ebben a táborban van hat-hét olyan ember, akik nagyon egyedien dolgoznak, és ez nagyon nagy ígéret". A táborozás válogatott anyagát a november 7-én nyíló tárlaton szeretnénk bemutatni városunk kö­zönségének, s az is elképzelhető, hogy a közelebbi nagyobb városokban is bemutató teremhez ju­tunk. Persze, anngk örülnénk igazán, ha az egykori helmeci zsidó imaházban, amelyben most a bútor­üzlet raktározza árukészletét, létrehozhatnánk a Királyhelmeci Galériát. Az épület nemcsak vi­szonylag olcsón, szinte társadalmi munkában rendbehozható, s remek helye lenne a képzőmű­vészeti alkotásoknak, hanem az itteni zenét tanuló gyerekeknek, zenélő felnőtteknek és a városba érkező zenészeknek kiváló hangversenyteremként is szolgálhatna. Jómagam addig is, míg a Királyhelmeci Galéria nem nyílik meg, igyekszem sokat dolgozni, a TICCE képzőművészeti klub tagjai nevében pedig bátran mondom, továbbra is kalákában fogunk tenni és alkotni, hogy az a közösségi szellemi erő, amely bizonyára képeinkről is leolvasható, mások­nak is élményül, ösztönzésül szolgáljon. Elmondta: CSÓTÓ LÁSZLÓ Lejegyezte: SZIGETI LÁSZLÓ Az írásban előforduló helységnevek szlovák megfelelője: Ivanice, Safárikovo, Nitra, Kráfovsky Chlmec, Komárno, Streda oad Bodrogom, Topofniky, Rimavská Sobota, Roznava, Kosice.

Next

/
Thumbnails
Contents