Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-27 / 40. szám
Biztosan sok lány cserélne vele, mert Zsiga szép és jól megtermett legény, de afféle mulya: ahová lökik, ott marad. Sehogy sem illenek egymáshoz. Ők nem, de a földek igen, azok egymásba ölelkezhetnek, egymáshoz simulhatnak, az ekevasa nem fog barázdát hasítani a húsukba. A föld egyben marad, és ez a fö. Bözsi leke össze lehet hasongatva, fel lehet dúlva, ki törődik vele? Talán csak Gáspár. Szegények, de megjárták! — Nyizd, minő jó a madaraknakl — hallotta Bözsi hangját. A gondtalan madár, akkor még röpködött... Ha jövőre házajön a Gáspár, keresheti... Magában zúgolódott, megrohanták a kérdések, miért kell ennek így lennie, miért? Az ö kötelét is markolja már az anyja! A Farkas-porta képe tolakodott elé az új pajta, a szép piros cserepével, büszkén, dölyfösen, tetején töméntelen varjúval. Bözsi anyja gereblyével áll a nagy pajta ajtójában, kötényzsebe tele korai szekfűkörtével... Gyorsan letérdelt, zsebkendőjét a térde alá tette, és hadarva imádkozott. — őrága, jó istenkém, ne engedd az igazságtalanságot, ne tűrd az erőszakot, a szennyet, a tisztátalanságot, amit más reánk vet! Ha mindenható vagy, mutasd meg hatalmadat, segíts rajtam és a rászorultakon, vedd meg a te elhagyatott nyájadat, miként a jó pásztor az ő juhait. Igazságos Jézusom, pusztítsd el a gonoszt, hogy ne tudjon uralkodni ezen a földön! Vegyél oltalmad alá mind engem, mind azokat, akik nem érdemlik azt, hogy bűnhődjenek, ne engedd, hogy mások bűneiért az ártatlanok szenvedjenek, ne engedd! Szeretet nélkül élni, a bűn meg maga a gonosz, és ahol a gonosz tanyát ver, az már maga a pokol! Uram teremtőm, te annak idején megfeszítetted magad, hogy azzal megváltsd az emberiséget, de azok nem tanultak, az irigység, kapzsiság epéjéből a védtelenek száját keserítik! Kérlek, hallgasd meg könyörgésemet: ne engedd, ne engedd, ha mindenható vagy tipord el a gonoszokat, akik a mások nyomorúságán kapaszkodnak egyre magasabbra, öleld magadhoz a szegényeket, az éhezőket, az árvákat, add meg nekik a mindennapi kenyerüket, szórd szét közöttük a reménységet, hiszen előtted mind egyformák vagyunk. Pusztítsd el a dögkeselyűket, kígyókat, tépd ki a nyelvüket, hogy ne fröcskölhessék szét mérgüket, adj egyenlőséget a földön! Ha zörgetünk megnyittassék, ha kérünk adassák! Könyörgésébe foglalta Bözsit, Annus gyerekeit és hosszan könyörgött még Gergőért, de az ének megzavarta. Úgy állt fel, mint aki álmodott, térde egészen elgémberedett. Fázott a lába a csizmában. Úgy érezte, hogy lázas. Nem bánta volna, ha már vége a misének. Az éneklésnek pedig csak nem akart vége szakadni, az orgona meg úgy sírt, mint a tűzhelybe szorult szél. Szegény Böske, vajon mire gondolhat most, talán Gáspárra? Az oktalan állat kiválaszthatja párját, de az embernek ehhez nincs joga. Miért is, miért is? Ilus megfogta a karját és megszólította. — Nyizd csak! — Mit? — Hát a Bözsit, a fal mellé húzógyik! Krisztusom, tántorog, csak má a falná vóna! Nyizd hugyan nekitámaszkodott! — Lehet, hogy sok a szoknya, vagy a pruszlik szorítja. És valóban. Bözsi lecsúszott a fal mellett, de szerencsésen térdre. — Letérbítyőt. — Látom, tán a koszoró is szoríthattya a fejit. — Lehet, nekem még nem vót a fejemen ... Szent isten csak nem úgy van ? — Hagass, Ilus, nem kő mingyá rosszre gundónyi, meg minő butaság Így kiállítanyi valakit. — Jó mondod, még szemve is megverhetyik! ®- Itt az isten házába? — Mé, gundó csak a Luca székire, hogy azt is behozzák. — Hagass má! — súgta. — Mingyá vígé van, én meg tán megfáztam tennap a szecskavágásba, ráz a hideg. — Kár, pegyig György se meregetyi a szentit... — Hála istennek! — Hát Gergő? — Úgy van, biztosan úgy, van! — sugdosták. — Hagass, legalább a templomba! A mise végére Bözsi is felállt. A nyakak előre nyúltak, mindenki látni akarta. A szép kihímzett zsebkendőjét a száján tartotta. Az utolsók között haladt, de kívül már várta a mindenre éhes pletykálkodók hada. — Há ezé kő hamarjába esszecsapnyi?! Megint volt min rágódniuk, csűrték, csavarták a szóbeszédet a más kárára. Juliskát kíváncsian várta nene. — No mi vót? — Semmi. — Semmi, akkó jó, me anyád igencsak örőne, no nem? — Nem is hallottá semmit? — Nem. — Jobb is! Szegíny jánka, Zsiga tán nem is kerögette, me úgy hírlik, hogy Gáspár vót a szeretője. Juliska alig tudta a papírba tekerni a ruhákat. — Nene, ezt kitő hallottad? — Tudom is én. Tán anyád említette még öszve, hogy ez kőne csak Margitnak, egy nincstelen, hagy ütni meg a guta idő előtt. — Én még nem hallottam. — Akkó kitaláta. Tőle kitejik, pegyig de egyformák Margitva, mint a nyúlpiszok. Estefelé leküdték Juliskát a préssajttal. — Vigyé le egy égiszét, neki sehugyan se lehet a kedvibe jámyi. — Muszáj? — Csak mennyé, ha meg kezdeget, nem kő meghagatnyi! Lent a szoba már tele volt ismerősökkel. I Bözsit tárgyalták. Az apja a konyhában ücsörgött, kelletlenül intett a szoba felé. Juliska kitette az asztalra, amit hozott. Az apja csak a fejével irányította, hogy vigye a kamrába. Utána mellé ült. A szobából minden szó kihallatszott. — Ez még őszve vót, Vilma. — Dehogy, má tán két íve is, hogy kerögette. — De értetlen vágyó, a baj még őszön megtörtínlett, mit gundósz! — Jaj. Irény, de megvertik, uram teremtöm! — Ki monta? — Hát a Tekla, az megmonta a jányának, nos kiszivárgott. — No iszeny, majd kivagdossa iket az istálló faláhó! — Ava a boszorkányva kőne ebánnyi! — Ha az ura itthon vóna, de Így?! Hacsak a gyerek ki nem nyójtoztattya ?! — Pegyig a jánkámé igenycsak odavan. — Nehéz lenne nekije, me ha odekerő, többet rína, mint enne! — Ne fi, Vilma, majd én epattantom az epéjit, jóvá kérő szembe! — Ha így van, ne is hadd magad, ügyi a szíp bentvaló, azé megéri, no nem? És ha kitagaggya ? — Dehogy tagaggya! Ott dógoznyi kő! Zsiga meg olyan mint a Miklós, hogy van is, nincs is! — A hónapokot csak meg tuggya számónyi ?! — No ládd, a vakarikot! Csak olyan, mint a kutya űve, de a disznókodásre má van esze! — Szórót is érte! Az eső hirdetiskó még a tenplómba se vót, úgy agyonra verte Margit. — A gyerektö meg ő kapott. Tekla szerint, a gyerek a Bözsijéknek fogta a pártyát, az annya meg a jánkád mijatt is neki-nekitámatt, de eccer csak a lovak lábáná kötött ki. — Be jó tette, uram teremtőm, be jó tette! — Hiszeny, jó hát! — Pegyig akáhugyan ugat is a jánkáre, a gyereké lesz, én'csak nem fogom úttyát ányi ?! — Ne is, ettő neked több eszed van, Julisi — Hogy az legyen amit ö akar? A mocskos pofáját meg majd betömöm! Kárörvendőn nevetgéltek, Juliska meg az apja mellett reszketett, futott volna, de az apja kinyögte. — Akarná ... Csak akarná ... — mondta és keserűen nevetett. — Julis! — visított valamelyik öregaszszony. — Hát a Ács gyerek? — Noiszeny, ki törögyik vele, de meg is üzentem neki, Rozi! — Ne hadd, ne hadd! — Nem is, ha nem akarja, hogy befojcsák valamelyik mocsolyába, jobb ha ekotrógyik! — Jaj, de jó kigundótad, jaj de jó! — Ne fi, én se ettem bolondgombát, úgy fognak táncónyi, ahugyan én akarom! Juliska kicsit megmarkolta apja karját, és csendesen elköszönt. Apja csak bólintott, nagy tenyereit egymásnak dörzsölve hozzányögte: — No, no. Juliska otthon teát főzött magának. — Csak nem fáztá meg? — kérdezte nene. — Nem tudom, má a templomba rázott a hideg. Pegyig má úgy lesz. me fáj még a hasam is. — Csak bújjá be az ágyba, itt tán más lesz ... Tedd, amit montam, de a teját forróan idd! Hamarább áteső rajta. A hárs illatával megtelt a szoba. — Be jó szagó. még ény is iszok! Nene a kamrából mézet hozott. — Ez lesz csak jó! Mikó én jánka vótam, vagy tizenhárom Íves, és még úgy megrímő-Item, hogy az égisz határt főforditottam! Juliska nem mert kérdezni semmit, csak a szeme rebbent. — Szüle leküdött új krumplijé, én még ahugyan erököttem a zsákvá, azt gundótam, - isten tuggya mi lett velem! Az öreg Szemirmetes anyja állított meg. behúzott a kukoricába, isten nyúgosztajja a szegint, az vigasztat meg. Kísőbb meg, nagyon szerencsétlen vótam, azt gundótam, nekem is lesz gyerekem, de nem lett.. . — Mé, nene? — kockáztatta meg a kérdést. — Ha én azt tunnám ... — Mé nem menté orvoshó? — Jaj, Juliskám! — fátyolosodon el a hangja. — Ahun az isten nem tud segitenyi, az ember még úgy se. és nem vótam én beteg máshugyan! Igasz, ki-kihagyott, hízagos vót, mint a létra foga, má még jánykoromba is... Juliska kérdőn nézett rá. — Ne fi, ez nem betegsíg, majd jelentkezik, ha akar, magátó, nálam ez vót. Bizony, sok helen megromó a házasság, má ahun gyerekhiány van, de Gyurim, az áldott jó ember vót, és most is az! — Az én apám is az, csak a mama .. . Hallgattak. — Az, nagyon kivét... — De mi ja oka? Nem szerette a apámot? Nene ránézett, és felemelte a vállait. — Ki tuggya? —Sehugyan se értem itet. — Azt senki nem értyi, tán még maga magát se. — Zsiga bácsival hugyan vót? Nene nem válaszolt. — Fisz megmondanyi ? — Á, nem, de mondd csak, ki látott beléjek? Meg szeretője vót, vagy három évig, de hogy mi törtínlett közöttök, annak csak az isten a megmondhatója. Ügyi az emberek sok mindent esszehordnak, az igazságot ebbő nehíz kibogoznyi! — Igaz, igaz, de akkó mé emlegette Ferencet ? Meg Györgyve is paktá, az meg anná jobban erőszakoskogyik! Nene sokáig hallgatott. — A föd, Juliskám, a föd, amit má a magájának tudott, a magájénak hitt, tán azt akarná visszakapamyi valahugyan! (folytatjuk)
