Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-06 / 37. szám
o </) LU cc LU igaz, hogy aki másért szólal, életét szántja föl ekével, önmagát eteti meg sóval? (Pintér Lajos: Radnóti ólomarc előtt) „Elegem van az erkölcsi prédikációkból!" Hányszor gondolják magukban, és mondják ki ezt a mondatot gyakran hangosan, vitát kiváltva azok a fiatalok, akiket szüleik rokonaik, tanáraik különféle jó tanácsokkal látnak el, akiket „kioktatnak" arról, hogyan kellene élni, tanulni, dolgozni, viselkedni. De mi az, ami ellen tiltakoznak, berzenkednek, amiből annyira elegük volt már? A prédikáció vagy az erkölcs ? Alighanem mind a kettő. Az sem tetszik nekik, hogy unos-untalan elismétlik nekik, amit már sokszor hallottak, méghozzá „az igazság birtokosaitól", prédikációszeröen, de nemegyszer az sem, hogy a prédikációnak erkölcsi tartalma van. Azt hogy a fiatalok nem szeretik, ha „prédikálnak" nekik, könnyű megérteni. De mi bajuk van az erkölccsel? Talán erkölcstelenek a mai fiatalok? Ha az idősebb generáció tagjaitól néhány jelenség helytelen általánosítása alapján hallani is ilyen véleményt. aligha kétséges, nem erről van szó. Az erkölcsi prédikációkban részesülőknek nem azért van elegük az erkölcsből, mert erkölcstelenek. Elítélő magatartásuk mögött más okok rejlenek. Sokan úgy vélik, teljesen felesleges elismételni az erkölcsi elveket mivel azokkal — legalábbis hétköznapi alakjukban — úgyis mindenki tisztában van. (Például azzal, hogy nem jó dolog elkésni, nem helyes mindent magunk után hagyni, hogy a szülő vesződjék vele; rossz a tanulást „elhanyagolni" stb.j Eléggé elterjedt vélemény, hogy az erkölcshöz mindenki ért, elvileg mindenki tudja, mi a jó és mi a mssz, de sajnos, gyakran „ismerjük a jót és csináljuk a rosszat"... Egy másik ok, hogy az erkölcsi prédikációkat hallgatók gyakran úgy érzik: más az ő világuk, és más azoké, akik szemrehányásokban részesítik őket Hiába beszélnek mindketten egy nyelven, nem érthetik meg egymást, mások az elképzeléseik, más szerez nekik örömet és okoz bánatot — más az erkölcsi felfogásuk. Igen ám, de ez a két ok ellent is mond egymásnak. Az első azt tartalmazza, hogy az erkölcsöt mindenki ismeri, és — megközelítően — egyetértés mutatkozik abban is, hogy mi helyes erkölcsileg és mi nem. Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos. A valóságban ugyanis az emberek erkölcshöz való viszonyát mindkét vonás jellemzi, az is, hogy sok mindenben egyetértenek, de az is, hogy lényegesen, alapvető kérdésekben el is tér a véleményük... Bármennyire hétköznapi dolognak látszik az erkölcs, a valóságban ezernyi buktatója van. Ezek közé tartozik az a kérdés is, hogy kinek van igaza: az erkölcsi prédikációt osztogatóknak vagy szenvedő alanyaiknak (esetleg — részben —. mindkettőjüknek). De dilemmát okozhat az erkölcs az azonos korosztályhoz tartozó emberek számára is; az élet számos helyzetet produkál, amelyeknél nehéz eldönteni, hogy melyik a követendő magatartás. (Földesi Tamás: Erkölcsről mindenkinek) (D 'UU Q NAGY LÁSZLÓ felvétele 1945-ben született az észak-palesztinai Szafad városkában. Hároméves kora óta Damaszkuszban él. 1965-ben a Szíriái Televízió segédrendezöje. Röviddel ezután Egyiptomba megy tanulni, ottani tanulmányai befejeztével pedig az NDK-ban képezi tovább magát. Hazatérte után a Szíriái Televízió rendezője egészen 1979-ig. Akkor a Palesztin Felszabaditási Szervezet pénzbeli támogatásával létrejön a Palesztin Televízió és Salim Mousa lesz az első rendezők egyike. Ennyit tudok róla Prágában tartózkodásunk harmadik napján. A kertvendéglö egyik árnyékos sarkában ülünk, ö a kávéját kortyolgatja, én pedig a jeges narancslét iszogatva az összképet figyelem, s benne őt. Két nappal ezelőtt találkoztunk először a palesztin versenyfilm, a Felicia Langer (izraeli zsidó ügyvédnő, aki gyakran vállalja a palesztin politikai foglyok védelmét) arab és héber nyelven is megje-SALIM - MOUSA lent könyvéből készült „Biumí ainí" — „Saját szememmel" — vetítésén. Én az előszobában ácsorogtam és izgatottan vártam azt az embert, aki — ha sikerül a kísérlet — majd felfigyel „hattából" varrott palesztin blúzomra, amelynek aznap este a lakmuszpapír szerepet szántam. Azután megjelent egy Omar Sharif tekintetű, barna kordbársony zakót viselő férfi, hórihorgas, kékdzsekis társa kíséretében, s egyetlen pillantásuk elég volt, hogy meggyőzzön: a kísérlet sikerült. A két várakozással teli vendég nem lehet más, csakis a rendező, Salim Mousa és annak munkatársa, Riad AI Zabi. Tegnap azután újra láttam őket. Többször is, de csak rövid időre: Mégis feltűnt hogy nem illenek a fesztivál összképébe, de az első pillanatokban még magam sem tudtam, hogy miért. Azután rájöttem. A svédek hangosak, szimpatikus bohócok. A finnek csöndes óriások, reng a föld, amerre járnak. A németek a fesztivál legbuzgóbb és legszorgalmasabb vendégei, minden vetítésen ott vannak, székeiket elborítják a jegyzetfüzetek és a tollak. A spanyolok sikerük tudatában mindig jókedvűen érkeznek, már messziről integetnek mindenkinek, és nagyokat nevetnek saját jó huJobbról a harmadik Salim Mousa morukon. Mindenki körül zsong az élet . . . Csak a magyarok és a palesztinok olyan magányosak. Csöndben érkeznek és csöndben is mennek el. .. Salim Mousa komoly és kicsit mintha szomorú lenne... Mintha attól lartana, hogy ez a sok vidám ember nem érti meg, mit is akart ő mondani az izraeli börtönökben uralkodó viszonyokról, népe harcáról, az egész világnak, minden nemzetnek szóló békevágyáról... Nem is ő, inkább csak a keze játszik a kanállal, miközben beszél. Elmondja, hogy mielőtt forgatni kezdett, végigjárta az arab országokban létező valamennyi palesztin menekülttábort, és rengeteg olyan emberrel beszélt, akik a saját bőrükön tapasztalták, hogy a külvilág előtt hivatalosan annyiszor cáfolt hírek a foglyok kínzásáról, korántsem légből kapottak. A börtönökben minden megengedett: a „klasszikus" botozástól kezdve egészen a legkifinomultabb vilianyáramos módszerekig. Igaz. ezt nem az emberektől tudja, hanem a kegyetlen valóságot a maga teljességében visszaadó dokumentumfilmekből. Az emberek félnek beszélni. A nem létező falon is fület sejtenek. De nem csoda. Hisz egészségesen mentek el, és nyomorékká, munkaképtelenné válva, megőszülve térnek haza. Az egyiknek a keze hiányzik, a másiknak a lába, esetleg a fülét tépték le. a harmadik számára örök sötétségbe borult a világ... A filmen a Damaszkuszban székelő Palesztin Nemzeti Színház művészei keltették őket életre. Könnyen azonosultak a szereppel, hiszen saját megpróbáltatásaikat játszották el. Lelkesülten dolgoztak, mégsem ment könnyen a munka, mert a Palesztin Televíziónak nincs saját stúdiója, se műszaki felszerelése. Mindezt bérelik. A spanyol Sylvia Mundt libeg el mellettünk. Illatfelhőjének egy megkésett foszlánya az asztalunk fölé telepszik, s hirtelen olyan érzésem támad, mintha virágzó narancsliget kellős közepén ülnénk. De Salim Mousa visszakényszerit a valóságba. A nyugodt külső mögött mintha egy tűzhányó működne ... Most ö kérdez, szinte szorongva faggat: mi a véleményem a filmről. S miközben bennem is kérdések kavarognak — miért nem közvetít a Palesztin TV Libanonba és Jordániába, ahol annyi palesztin él és nézi naponta a jordán, libanoni, egyiptomi, szír és kuvaiti televíziók adását; hogyan próbálják összeegyeztetni a politikai mondandót a művészi kifejezésmóddal; van-e lehetőségük a konfliktusokra is rámutatni és sugallni azok megoldásának valamelyik formáját; és egyáltalán mi a művészek feladata egy olyan bonyolult válság színterén és időszakában, mint amilyen ma a Közel-Kelet —, őt egyetlen dolog érdekli. Az én „európai", „békebeli" véleményem. Mert igaz ugyan, hogy a Palesztin TV együttműködik az NDK televíziójával — egy palesztin rendező forgat ott filmet a háborúról — és a magyarral is — Chrudinák Alajos nevére felcsillan Salim Mousa szeme és miközben buzgón bólogat, hogy ismeri, végre nevetni is látom —, a jövő hónapban kezdik meg magyar rendezővel palesztin forgatókönyv alapján és palesztin színészek szereplésével egy menekülttáborban élő gyerekekről szóló tévéfilm forgatását, a kereső ember sosem biztos abban, hogy jó-e amit csinál! Szüksége van a vitára, mások meglátásaira. Ezért kiváncsi Salim Mousa is. Azok közé tartozik, akik mindig újabb és újabb módszereket keresnek. Sokszor fejjel a falnak ütközik, s mikor begyógyul a sebe, újra nekifut. A hivatalos együttműködésre való igény fellelkesfti, de a közönség véleményét szomjazza. Amikor elhangzanak a várva várt szavak, szakmai vitára éhezik. Várja az elismerést, ugyanakkor őszintén mondja, hogy nem azért dolgozik. S hogy miért? A népéért, a szabadságért, azért, hogy legyen vége a háborúnak, s hogy máshol se törjön ki újabb. A még meg nem születettek nagy pillanatáért, amikor kilépnek a Teremtés Csarnokából... És sorolja tovább. Azután csillapodni próbál. Felnéz. Mintha azt kérdezné: és té hiszed-e mindezt vagy csak frázisnak tartod? Tudom, sokszor elhangzottak már ezek a szavak, de miért a jelenségek nevét kellene megváltoztatni? Miért a nevek, miért nem a tartalom, az érzés, a szándék és a tett, amit magával von . .. A művész és minden alkotó ember dilemmája ez. Kapaszkodna a csillagokba, de a földhöz tapad a lába, nem bír elszakadni. És mégis boldog, pedig szenved. És mégis csinálja tovább — akárcsak Salim Mousa. LÁM PL ZSUZSANNA
