Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-06 / 37. szám
Először hóesésben jártam erre. Most meg ez a rengeteg liliom. Utcán, ablakok alatt, virágoskertekben, de még a veteményes agyások között és a gyümölcsösökben is, nagy tálkákban mindenütt szelíden hajladozó fehérség. Nem szabadulhatok a hatásuk alól, bármerre vetem is tekintetem, próbálom akár becsukni a szemem. Pedig a liliomok mögött, a szobák hűvösében, nem mindig fehér életek folynak. Vagy talán a liliomok itt felejtett maradványok csupán? Emlékei egy letűnt világnak? S az utolsó csipkés fökötös, esténként takarosán, tisztán a templomdombra felsietö öregasszonnyal együtt elszáradnak a liliomok tövei is? — Mi vagyunk itt az utolsók. — Öregaszszonyok mosnak, vödrökkel cipekednek a forrásnál a falu közepén. Egy két mondat után megered a nyelvük, nem szemérmesek, nem is szerénykednek. Szerepeltek már ök színpadon, énekeltek a rádióban. Engem is kinálgatnak a forrás vizével: — Kóstolja csak, jó! Hát még ha nem volna a vascső, meg a betonozás, s szabadon törne elő a víz, mint régen, a kő alól! — írtak már Lédecröl sokfélét! Jártak már itt újságírók meg mindenféle pantallós emberek. De hát azok a régit kérdezik, amiről már csak mi tudunk, öregek. Mi meghalunk, s velünk eltűnik a régi Lédec is. — A fiatalok! Mmd vidékivel házasodik s az mind más nyelvű. Itt maradnak a faluban vagy elköltöznek. Nyitrára, Aranyosn arótra Még Csehországban is vannak. Azok már nekünk elvesztek. A Zoboralja szegény vidék volt. Gyengék a földek, szűk a határ. Csak az erdő sok meg a kullancs. No meg ha esik eleget, hát van gomba is. karácsonyestére „savanyúnak" előírás. Lédec plusz tizenharmadikként tartozik a táji, nyelvi és kulturális egységbe, ami azt jelenti, hogy bele is tartozik, meg ki is lóg belőle. Néhány jelenség egészen elüt a zo-' boraljitól, a Gimesen, Zsérén, Kolontan szokásostól. Például a viselet. A lédeci viselet a szomszédos szlovák kosztolányival egyforma, és feltűnően más, mint a tájegys.-g többi magyar falujában. A patak a falu közepén valamikor határvo nal volt. Egyik partja Nyitra megyéhez tartozott, a másik már Barshoz. Az utcanevek, Nyitra sor, Barsi sor, még ma is őrzik a valamikori megosztottság emlékét Sőt a falu neve is: Barslédec volt egy időben Ez már mind a múlté. A múlté a nagy szegénység is, amely a vándorbotot annyi szór belenyomta az itteni nép kezébe Az emlékezet által befogható időben először 1905-ben, a nagy filoxéra-pusztítás után. A kilencvenes évek végére, a múlt szazadban, csak egy-két gazdának maradt meg a szolé je. Nagy csapás volt ez a falura hiszen bortermelésből éltek addig. Szekéren, lepe csételt hordókban szállították az édes nedűt Selmecbányára, Pöstyénbe, Nyitrára a bor kereskedőkhöz. A századfordulós evek em bért próbáló idejére megváltásként jött 1905, a Baranya (csak Így mondják errefele)*, a summásélet. Áprilistól ősz végéig i szazad első évtizedeiben csaknem kiürült a falu (nmz) Sokan családostól, három-négy gyerekkel mentek a főhercegi birtokokra. Herceglakra, Lipovicára, Izabellára. Sok lédecinek szülőhelye e majorok valamelyike. Másoknak zsenge gyermekkoruk színterei, míg csak iskolába nem kerültek, évente megtették szüleikkel e költözőmadarakéhoz hasonló vándorlást. Tízéves leánykák dajkának szegődtek a költözők kisgyermekei mellé, itt kóstolták az első, munkával keresett kenyér ízét. Ki nem törölhető emlékek ezek. Keserűek sokszor, de mégiscsak az önállóbb, gazdagabb élet lehetőségeit hozták, a lehetőséget ház-, földvásárlásra, a kiszakadásra a közösen gazdálkodó nagycsalád kötelékeiből. Aztán véget ért ez is, huszonkettőben a határmódosításokkal. Utána jött a földreform, huszonnégyben, ami persze nem volt jobb a Baranyánál, mert a gyenge föld csak gyenge föld marad, mégha a Lindel báróéból vagy a Forgách gróféból osztják is. S megmaradt mellette Burgenland, majd Morvaország, a zempléni és a mátyusföldi nagygazdák birtokain való idénymunka. Pontot tett mindezek végére a szövetkezetesítés ötvennyolcban. Egy időre csak, persze. Mert lassan kiderült, hogy mégsem fér el benne az egész falu, s az igények is változtak közben. Újra vándorol a lédeci ember, ki naponta, ki hetente. Lédec lakosainak a száma a legutóbbi népszámláláskor 1045 volt. Ebből 721 (69 %) vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A lélekszám mintegy tíz éve stagnál. 15—19 gyermek születik évente, ugyanennyi az elhalálozások száma. Sokan elköltöznek a faluból, de sok fiatal család itt telepedik le, olyanok is, ahol az egyik házastárs nem lédeci. Sok az idős ember a faluban. Összesen 300 nyugdijat kézbesít havonta a posta. És beszédes adat, különösen a később elmondandók hátterében a 32 öreglegény. akik harmincéves korukat meghaladva sem találtak rá életük társára. Munkalehetőséget a faluban helyben egyedül a szövetkezet kínál, amelyre sokat panaszkodnak Lédecen. Hat falu, Lédec, Gímes. Néver, Kosztolány, Szelezin és Velcsis gazdálkodik közösen, óriási, mintegy ötezer hektáros mezőgazdasági területen. Még sincsenek nagy eredmények. Talán éppen ezért. Mert a sokféle érdek sok ellentétet szül. Kicsiny az összefogás a szövetkezetben — Így látják Lédecröl. Meg azt látják, hogy az ö falujuk mintha háttérbe kerülne a juttatások osztogatásánál. Lédecen például nem épített a szövetkezet családi házakat, míg a többi faluban mindben. Pedig innét is vannak jócskán szövetkezeti tagok, az állattelepen, amely Lédecen van, nagyrészt a helybeliek dolgoznak. Nem segítette a szövetkezet a falu vízhálózatának a kiépítését sem, bár a nemzeti bizottság kérte a közreműködését. Nincs is vízvezeték Lédecen (amint nincs gáz se), bár az ásott és fúrt kutak rosszak. KOCSIS ARANKA EMLÉKEI EGY LETŰNT