Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-18 / 4. szám
tett takarítani. Mire ő hazaért a munkából, Helena már takarított. Míg esténként a televíziót nézte. Helena törlőronggyal a kezében járkált a lakásban, és a port törölgette. Ha este nyolckor lefeküdt, éif»11' a furcsa neszezésre ébredt. Kinyitja a szemét látja, hogy Helena térdel és a padlót mossa. Sokáig törte a fejét, mit kellene tennie, hogy megakadályozza a lányt a szüntelen takarításban. Aztán eltömte a vízcsapot. Ettől kezdve Helénát mintha kicserélték volna. Több kilót fogyott, megsápadt. Egyszer, miközben az ágyon heverészve újságot olvasgatott, lopva benézett a konyhába, és mit lát! Helena nagyban főz. Nemcsak egyszerűen főz, hanem mintha valóságos kifőzdét rendezett volna be. Mire jó ez, gondolta, miért főz annyit? Két órán át tanulmányozta az újságot, két hosszú órán át művelődött. Mikor aztán félretette a lapot, Helena már fel volt öltözve. ..A hűtőszekrényben találsz levest, céklát, rántott szeletet, majonézes krumplit, párolt káposztát és makarónit. Ne edd hidegen az ételt, tudod, hogy úgy megárt" — mondta. Intett neki. és elment. Örökre. Nem soha, de soha nem volt szerencsém, mondja magában, miközben a tükör előtt áll és a ruháját igazgatja. Mindig csak a pénz meg az erő. A szíve megkeményedett. Úgy gondolta, a szerelem később is beköszönthet, s idősebb korában az ember úgy fogadja, mint az élet ajándékát, kárpótlást az elszenvedett megaláztatásokért. De ez már Terézia története, akivel tavasszal találkozott, amikor rendszerint ilyen gondolatok foglalkoztatták. A lány a fagylaltosbódénál álldogált, s nagyokat nyelt. Ő meg, se szó, se beszéd, vett neki egy fagylaltot. Aztán a folyóparton üldögéltek, virslit ettek, és sört ittak rá. Meghívta a lányt cirkuszba is, este pedig még sétáltak egyet. A hajóbárból panaszos cigányzene foszlányai értek hozzájuk. Szórakoztak, sokat ittak, és egyetlen táncot sem hagytak ki. Hajnali négykor indultak hazafelé. És egyszer csak, szinte érthetetlenül, az ő lakásának ajtaja előtt találták magukat. Igazán furcsa, gondolta, de most már ne baktasson ez a lány a város másik végére. Hűvös van. és csak egy átlátszó blúz van rajta. Aludjon nálam, hiszen nekem éppenséggel a gyékény is megfelel. S már nyitja is az ajtót: „Pusztán humánus indítékból mondom, kisasszony, hogy elalhat nálam, nehogy megfázzon odakinn.” A lány erre elszaladt. Azóta sem látta. Ül a nézőtéren, és a lágy, borostyános fényben úszó színpadot figyeli. Háta mögött női cipő koppan, forró combok szorítják az üléshez, s a szíve vad dobolásba kezd. Reménytelenül beteg vagyok, állapítja meg magában. amíg a lány izgatottan piheg mellette. Reménytelenül beteg vagyok. Tóth László fordítása Fájdalmas és súlyos veszteség érte a közelmúltban a cseh és a szlovák irodalmat: a kortárs cseh és a kortárs szlovák költészet két kiemelkedő alakja — Vilém Závada és Ján Smrek — távozott az élők sorából. Személyükben egyúttal a magyar irodalom két barátját-fordítóját is elveszítettük. Verseik közlésével életművük előtt tisztelgünk, emlékük előtt hajtunk fejet. JÁN SMREK • • Üzenet Fantomot űző kába loholásom életem örök rendje lett, jó hajlék meghitt csöndje ne is várjon, kóbor szívem nyugodni nem szeret. A jó biztonság puha étel, oly sokan híztok tőle boldogan. Rogyásig vagytok hő erénnyel, melyben mennybéli dics fogan. Bennem már magzat-létem első éjén bájital pezsgett fényesen. Ábrándok laknak szemem mélyén, s a szívem szilaj, szertelen. Jó lenne néhány művet befejeznem, de mindig újabb szándék ingerel, mohóság hőforrása zubog bennem, s csak holtom után hallgat el. Állócsillagra vágyik minden lélek, s hová teszed, ha egyszer fölragyog ? A dolgok elhagynak, formát és színt cserélnek, akár az évszakok. Vakon szaladok napjaim elébe, mintha madárszív hajtana: nem bújok el, hisz bárhol utolérne a nyugtalanság karmos angyala. IVIa itt időzöm — holnap hová érek ? Táncoló kérdőjelek izzanak. Ostorral verem magam: gyorsan éljek, mert létünk arasznyi, s egy év — egy pillanat. » Nincs rangom — ne kérdjétek, honnan jöttem. Mindig iránytű s kormány nélkül szálltam. Denevér vagyok — reggel elpihenek, idegen tető sötétlik fölöttem, — s este kitárom széles szárnyam. Mindenki, aki tölgyként áll a gáton, védje az élet fáját, ahogy őse védte. Én elváltam a földi törvényektől, ecsetem piros vérbe mártom, s légvárat rajzolok az égre. Veres János fordítása VILÉM ZÁVADA versei Az utolsó ítélet angyala Szomorúan rágod vádló az izzó zablát a szót az egy szót viharok kemény héját Azt a szót száj ki nem ejti ember embernek el ne mondja Az a szó maga reped fel S nem szájról szájra terjed A szél harsonája dörgi majd széjjel S földrengések nyelvében bőg fel S félregördül a súlyos sírkő Tőzsér Árpád fordítása És mégis Már olyan vagyok, akár a gyóntatószék, hozzám járnak gyónni mind az emberek. Magamra vállalom a világ összes bűnét, feloldozást róla adnom hogy lehet ? Már olyan vagyok, mint a kór-szobák, hol még egy kis sarok sincs üresen. Az emberiség minden kórja rág, minden beteg szeretne feküdni bennem. Már olyan vagyok, mint ótemetők kertje, halottak ezre bennem, csont csontra hull. A sírok hosszú lépcsőin megyek le, a hiúság vására ott vár már alul. Én is naponta százszor meghalok, bensőm fekete, mint a kiégett fa. Jajra, ravatalra mégse gondolok, inkább kézfogóra, bölcsőre s a dalra. Ott, hol zsong-bong az emberek hada, oda mutatok, mint a mágnestű hegye, hol az élet napfényes oldala, magasztos bája van, szépsége, kellene. A sugárzó csúcsokon még elpihen szemem, míg oldódik bennem minden szenny, piszok. Már nem érzem, hogy gyenge, nyomorult az ember, hiszen a csillagokhoz közelebb jutott. Hogy megtaláljam utolsó lakásom, beszállok egyszer majd a földalattiba. S majd onnan a földet szépen megáldom, hogy élhettem rajta egy pillanatra. Ozsvald Árpád fordítása (nöTö)
