Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-08-23 / 35. szám
ÚTKERESŐ Figyelj Aztán vigyázz magadra! (Szülői intelem a XX. század második feléből) Tudok én magamra vigyázni, minek azt annyiszor mondani, dohogtam még akkor is, amikor leszálltam a vonatról annak az idegen városnak az állomásán. Minek is mondja mindig édesanyám, hiszen négy,évig igencsak távol voltam az ő vigyázó szemétől már eddig is, amíg iskolába jártam, szakmát szereztem. Csak hétvégeken jártam haza. Igaz, volt mit csinálnom hétközben, kitüntetéssel érettségiztem, s ha volt idő, moziba, diszkóba jártunk. De akkor ott voltak a lányok, ott volt az osztály. Ezt most éreztem meg, amikor mindenki idegen volt, akivel csak találkoztam, akihez csak szólnom kellett. Borzasztó érzés, amíg megszokja az ember az új környezetet, a munkásszálló szobáját, a munkatársakat. Pedig helyesek voltak, szívélyesen fogadtak. Dehát munkatársnőim többnyire családos aszszonyok, akiknek fő témájuk a család, a gyerek, a férj, mikor mit, hol lehet nekik kapni, főzni, meg a betegségeik stb. A szálláson meg mind „tapasztaltabb" lányok vannak, mindegyiknek van valakije. Sokat gondolkodom, mi lesz velem. Már húszéves vagyok, eddig nem jártam komolyan senkivel, otthon szigorúan neveltek, vagyis a szüleim példája nagyon visszatartott attól, hogy túlságosan bizalommal fogadjam a fiúk érdeklődését De nagyon magányosnak érzem magam, s jó lenne, ha szeretnék valakit. És azt hiszem, ez az oka, hogy mégsem olyan nagyon biztos, hogy egy lány „tud magára vigyázni", vagyis hogy a magányossága nem sodorja bele valami olyan kapcsolatba, amit később megbán. Van itt a gyárban egy fiatalember, aki mindenkivel jópofáskodik, a többi lány azt mondja, „veszélyes". De nekem olyan jól esik, ha megszólít, ha magamon érzem a tekintetét. Amikor a mester a raktárba küldött, neki kellett kiadnia a kért anyagot. Ekkor magához húzott és megcsókolt. Bizony nem ellenkeztem. S ha mást, többet akarna, nem tudom, akkor ellenkeznék-e. Sóvárgog egy jó szóért, egy simogató sért, azért, hogy tartozzam valakihez. Eddig — iskolásként — biztos voltam magamban, abban, hogy koromhoz mérten jó emberismerettel tudom megítélni a fiúkat. De most — hiába súgja az emberismeretem, hiába hallom a lányok véleményét — a magányosságom, a szeretetéhségem talán egy olyan lépésre ragadtat, amit később, talán nem is sokára, megbánok. Mióta dolgozom, kétszer voltam otthon. Persze már ott sincs, akinek erről beszélhetnék. A gyermek- és iskoláskori barátságok ilyenkor, miután elbúcsúzik az ember az iskolától, nagyon meglazulnak. És én a magam helyzetéből úgy érzem, ez a legrosszabb, amíg az ember ennyire magányos, mert ilyenkor kiszolgáltatottabb. Azért most jó lenne, ha volna, aki vigyázni segít magamra. V. Anna, Kassa (Kosice) (D LU o Meglepett, hogyne, egyáltalán nem számítottam rá, hiszen Zselizen (Zeliezovce) megnyerni a legjobb szólótáncosnak járó dijat, az úgy gondoltam, már valami. Amikor színre léptem a somorjai Csaliéval, egyáltalán nem tudtam, hogy van ilyen díj. A legényavatásban volt életem első szólója, s rettenetesen meglepett, hogy a díj átadásakor engem szólítottak. Egyáltalán nem számítottam rá, mert az ott nyújtott teljesítményért, úgy éreztem, nem érdemeltem meg ezt a díjat, táncoltam én már annál jobban is, s tavaly, amikor nekem adományozták ezt a címet, még csak „hároméves" táncos voltam, a többiek négy- meg ötévesek. A Csaliénak sokat köszönhetek. Elsősorban, hogy 1980-ban elkezdhettem velük táncolni, később eljutottam fesztiválokra, amelyeken fölmérhettem, hol állunk mi, hol állok én, miben vagyunk előre, s melyek azok a dolgok, amelyek visszahúznak engem. Az ilyen önmeglátásokhoz szükségesek a fesztiválok, a találkozások. így jöttem rá, jobb lett KALUZ ÁRPÁD, A CSALLÓ EGYÜTTES SZÓLÓTÁNCOSA volna, ha a zeneiskolában, nem zongorát tanulok, mert ez a hangszer nincs közvetlen kapcsolatban a népzenével. De így is köszönet jár érte édesanyámnak, akinek önzetlen szeretete nélkül sokszor ma sem tudnám, mi a teendő, s hálás vagyok a jelenleg közlekedési főiskolára járó nővéremnek is, aki odahaza megmutatta az első tánclépéseket. Amíg nem kerültem a Csalióba, addig sportoltam, s a belépés után fél évig birtanfidegekkel, energiával és idővel a sportot és a táncot egyszerre. Azaz: kirohanni a Dunához, edzeni, majd vissza Somorjára, a táncosok közé. Végül a tánc mellett maradtam. Természete'sen, fölmerült a kérdés, miért? Azért, mert nemzeti folklórkincsünk megismerésével és megismertetésével annak az elvárásnak felelhetek meg, amelynek ismérve a megmaradni parancsa ? A dolgozva, alkotva megmaradni kötelessége? Bizonyára ez is szerepet játszott, de elsősorban maga a tánc, a közösségbe vágyódás, a közösségkeresés és az utazások, az új ismerkedések reménye, vagyis az Fotó: Szűcs Jenő a lázas kíváncsiság, ami nemcsak engemet, a többi fiatalt is hajtja. Az, hogy magyar tánccsoportba léptem be, az olyan természetes volt, hogy először nem is gondolkoztam azon, milyen szellemi vállalásokkal jár ez. Erre később ébredtem rá. Mondom, elsősorban a tánc vonzott, a néptánc, javítsam ki gyorsan magamat, hiszen bennem lényeges a kettő közti különbség, ide illő példával élve olyan, amilyen a tánc- és dalegyüttes, valamint a népi együttes között kellene hogy legyen. Az egyiknél megengedettnek látszik, hogy a tánc segítségével tematikus dolgok, mondhatni történetek kerüljenek színre, amit én örömmel megnézek, de nem vagyok a híve, mert ez a folklóron belül elsodorhat a színészkedésig, a táncon túl az alakításig, a „ripacskodásig", a másiknál, a néptáncnál erről szó sem lehet, hiszen az erőszakolt alakítás, a színészkedés itt csak a tiszta forrást piszkitaná. Ahol „kitalált" történeteket mondanak el a tánc nyelvén, ott én a táncszínház elnevezést, ahol pedig magát a népi táncot ropják, ott a népi együttes elnevezést használom. Persze, ez csak önmagam tájékozódását elősegítő, egyéni kategorizálás, ráerőszakolni senkire sem akarom. Végül is, a tiszta néptáncnak megvan a maga rendje, ha úgy tetszik, a dramaturgiája. Tavaly néhány barátommal elmentem Romániába. Széken testközelből ismerkedtünk a jóval utazás előtt már megszeretett széki táncrenddel, s elbűvölt minket annak tisztasága, ha úgy tetszik, együttélése a különböző közösségi eseményekkel. A legények sűrű és ritka táncával kezdődik, a négyessel folytatódik, majd a lassú következik, amit a szájhagyomány gyerekcsinálónak nevez, ezt követi a csárdás, a porka, majd a hétlépés. Az ekeli (Okolicná na Ostrove) Tátika gyermektánccsoportnak — amely Hodek Mária vezetésével idén a zselizi fesztiválon megosztott első díjat kapott — csináltunk is barátaimmal egy széki táncrendet, amit többen helytelenítettek, mondván, nem illik a gyermekekhez, holott Széken a gyerekek ugyanúgy táncsolják, mint a felnőttek. Persze, nem ezzel, más műsorral mutatkoztak be az országos népművészeti fesztiválon, amit öröm volt nézni, mert nagyon sok tehetséges táncos táncol az együttesben. A Tátika csallóközi és martosi táncokat is táncol, vagyis az egész magyar tánckultúrából meríti azt. amit hathatós és kitartó munkával bemutat közönségének. És ez követendő. Nagyon szeretnék hivatásos táncos lenni, úgy érzem, életelemem a tánc. Sok mindent megpróbáltam, hogy életem vágyát elérjem, hogy táncnyelven fejezhessen ki önmagam, hogy a néptánc lehessen önmegvalósításom fö eszköze. Remélem, egyszer sikerülni fog, hiszen a tapasztaltabbak, az előttünk járó nemzedékek vallják, aki akarja, az eléri célját. És én nemhogy akarom, hanem nagyon-nagyon akarom. Hogy mennyire szeretek táncolni, azt tanúsítja az is, hogy az idén végigtáncoltam a hazai magyar fesztiválokat, barátaimmal együtt sok-sok táncházat rendeztünk, illetve rögtönöztünk a Jókai-napokon, a Dunamenti Tavaszon, az országos népművészeti fesztiválon, a Csengő Énekszón, Gombaszögön (Gombasek), a nyári művelődési tárborban és sorolhatnám a kisebb találkozókat, amelyeken hol az egyik, hol a másik parasztzenekarral kalákában, de leggyakrabban és legszívesebben a három tagú őrsújfalusi (Nová Stráz) Vadrózsákkal tanítottuk a szlovákiai magyar fiatalokat az egyre nagyobb népszerűségnek Örvendő népi táncokra. Az ember az ilyen táncos gyülekezetben lelke mélyéig hatoló élményekre tesz szert. Nehéz feledni, hogy Gombaszögön például, amíg a színpadon színielőadás folyt, több mint kétszáz fiatal gyűlt egybe a völgy mélyén, s a sötét, mert beborult ég alatt, egy-egy csillag hunyorítása közepette önfeledten roptuk a táncot. Teljesen spontánul, magától értetődően, természetesen. És több ehhez hasonló élményben van részem, s nemcsak nekem, a Vadrózsáknak is, amelynek vezetője Czuczor Péter, gépészeti főiskolára jár, de a tanulás mellett a zenélésre is jut ideje, mi több, sok-sok fiatal lelket megnyer a tiszta néptáncnak, a népi kultúrának. Tulajdonképpen neki is nagy része van abban, hogy mind tudatilag, mind érzelmileg ilyen mélyen eljegyeztem magam a magyar folklórral. Sajnos, akadnak, akik áldozatkész munkájukat csak úgy, isten nevében fogadnák, pedig az a soványka fizetség, amit kémek, a zenekar legszükségesebb kiadásaira sem elég. Az lenne az igazán jó, ha megértenénk egymást, ha látnánk, hogy őszinteség, egymás megértése, segítése, azaz barátság és szeretet nélkül semmit sem lehet csinálni kellő hatékonysággal, legfeljebb begubózni lehet, de azt minek, amikor mindnyájan érezzük, énekelni, táncolni muszáj... Lejegyezte: SZIGETI LÁSZLÓ (nő 17)
