Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-26 / 31. szám
— Ügyes vágyó, én mondom, még Marikának se sikeré ilyen jó, ügyi Gergő? — Jó, nagyon jó! Eddig észre sem vette a nagy darab kenyeret Gergő kezében. — No, isten, isten! — A poharak ősszecsendültek. — Akkó ahugyan megbeszitük, Gyuri bácsi. Andris és Gergő szedelőzködni kezdtek, de sógornak már megoldódott a nyelve, mindig talált politizálni valót, hogy elüldögélhessen még egy ideig a fütykös mellett. Olyankor nem volt menekvés. — Ekísző. ha marad rá idő. De mondd csak, hugyan vergőtté haza, gyerek? Andris állva válaszolt: — Ahugyan a többi, keservesen. Pegyig má élig lehetne! — Hát, hát, Andris. Meg nem köne a határokhó nyúnyi! — És a témánál voltak. Most már biztos, hogy hosszadalmas lesz a búcsú szkodás. — Sok a forrófejő! Ezt is öröksígbe kapta a magyar csakúgy, mint a szíthúzást, meg egymás vinnék a öntését. Mire jó ez ? Pegyig örőhetne mindenki, Gyuri bácsi, hogy sziveesett a monarkia. A határokot meg nem kérgyik tőlünk, mint ahugyan mást se! Csak a főd maraggyon, ami megihetist ád, hát nem ? Meg nem igény kő hebehurgyáskonynyi! Má kint is sok mindent hallott az ember, szerveszkettek, hogy így, meg úgy, meg hogy a orosz is má ebánt a burzsujokvá, de mink csak hallgattunk, jószerive nem is értettük... — A hadnagyunk, egy újvári gyerek, az próbáta velünk megértetnyi. — No és? — hajolt közelebb hozzá sógor. — Hát, valami Kossut-álmot kergetet: hogy ne báncsa a gazdag a szegínt, me ewe egymást gyengityik, meg ilyeneket... Meg hogy me nálunk még igenycsak gyenge, zsenge... — Hiszeny, má csak úgy leheti — Itt nincs vezírbika, pegyig az kő, me szítszórógyik a nyáj, há nem? Jó beszit. pegyig nem vót szegíny, de hozzánk húzott. — A poharak után nyúltak. — Az angyalát, nekünk is jobb vóna több, de ki kő vámyi! Meg a magyarva igény nehíz, örökkí nyugtalan, csak kapkogyik. mint bemét a ménkő után. — Az, az ... — De sok mindenrő beszít! Me sokat rágta a lelkiismerettye. — Mé? — Hát amikó hétrétünk, a túlerő mijatt. no meg sokan meg is ugrottak, még parancsot kapott: aki menekő hétre, azt lelőnyi! — Nene összerezzent. — Bizony Terka nénnye, de nem tutta megtennyi. Elő hajé, hátó halé?! Szegíny feje. csak a levegőbe lődösött. meg kurjángatott. A túlerő, az túlerő, mind ott maradhattunk vóna! így amikó magunkre marattunk, mírgibe ő is aprított, mint szeginy Ritye. úgy ám, ekeseredisibe! — Mi lett vele? — Ha én azt tunnám? Fő, hogy má itthon vagyok. A többit még, majd eboronájják ... Az angyalát, de a zsáknyiró ollóvá tizennyóc októberibe kicsipkéztík a határt, mint a malac fülit! Önálló republika, meg légijósok, de ők tuggyák! — legyintett Andris. — No Andris fijam, ezt se kérgyik meg tőlünk. — De nem ám! Nem akarták tovább feszegetni a dolgot, felálltak és elköszöntek. — Áldás, bíkessíg! Sógor kikisérte őket. Juliska és Gergő hátul haladtak, egymás kezét keresve ... — Amit montam, jó? — Jó! — szorított vissza a kis kidolgozott kéz. Vitéz nem bírt magával. Körülfutkosta Gergőt, Juliska majdnem elbotlott benne. — Ládd, hugyan örö! — Csak ö? Juliska kirántotta a kezét és játékosan rácsapott Gergőére. Andris hátra is szólt. — Mi folyik itt, veres pecsenyizis? — Csak hadd iket, rígen látták egymást, ezek még gyerekek — így sógor. — Az ördög tuggya, Gyuri bá, igény is, meg nem is! — A kapuban megálltak. — Gyere Gergő, vár a munka! Hát ez a kutya? Csak nem akar megannyi? — Á. dehogy! Rigi ismerős, én hoztam ide Juliskának — magyarázta Gergő. Andrisban már dolgozott a cseresznyepálinka. — No ládd, hoztá magad helett őrzőt! Ez borjúnak is megfelelne, mit fisz? — De jobb fínyi, mint megijennyi! — Az angyalát, ez má igaz! Hugyan is híjják? — Vitéznek! — Nofene! Gergő, a te váradot Vitíz őrzi, most má indolás! Juliska odaszótt a kutyának: — Eriggy, kisírd haza a vár urát! Nem először fordult elő, hogy a kutya hazakisérte Gergőt. Andris nem győzött csodálkozni, hátra-hátra nézett. — Te Gergő, ez gyün utánonk!? — De gyün ám, kiatták neki a parancsot! — Nohát, még ilyet? Most má megértlek, hallod, nagyon helyrevaió, az angyalát! Beűtetnyi, de rögvest, ezt én mondom neked! Gergő nem tudta, mit mondjon, honnan is tudhatná Andris, hogy ő Juliskát milyen régen beültette, nem is a kiskertbe, hanem a szívébe! — Má megtörtinlett — mondta szomorúan Gergő. — Hát akkó? Mit nyöszörgő, mint a beteg szamár? — TudWHándris, itt más is van ... — Mi? Mi no, mi? — Me az annya mást akarna ... Andris megállt és levette a kezét Gergő válláról. — Hugyan mondod ? — és hosszan nézte öt. — Arre a rigire gundósz? — Arre is, meg ... velünk nem vóna baj, csak hát... — Az angyalát, ez nagyon nem jó! — No, ládd! — Gergő, vidd a magadét, mégha a főd a mennye essze is ír! — De a főd, a föd, az lehúzza! Mer mi van az én kis serpenyőmbe, no mi? — Mi? Hát a igazsság! — Észt pont te mondod? Ha főded van, ember vagy, ha nincs, nincstelen kódósl Ki törőgyik itt awá, hogy én vagy más, mit akarna, szeretne, no ki? Senki! Ezé remegek, ezé fillek, me mi vagyok én, azokhó kípest?' Andris méregbe gurult. — De a szencsigit! Megyig lesz e még igy? Az ember nem barom, hogy csak úgy aggyák-vegyík?! — No ládd! Barmok az emberek, barmok, de még sokvá rosszabbak! Csak kapamyi, harácsónyi, de minek? A fődbe senki nem vihetyi magává! — Tojnyi a pofájokba az ilyeneknek, igényest behagyigányi iket a mílárokba, és rajok a döröngöllőt, hogy még irmagjok se maraggyon! Ha az enyimek megnyőnek. én má hagyom iket, hagy bódogojjanak! Gergő csodálkozva nézett rá. — Tejejid? Hiszeny még nincsenek?! — De lesznek! Átmentek a mély árkon, és Gergő körülkörül nézett, meg-megállva. — Hát te mit kereső? — Boldogságot... — No iszeny, pont itt a mílárokba ? — Me itt is van egy darab. — Jobb helet nem talátá ? — Nem én kerestem, adódott, amikó még kicsinyek vótunk. — Nem értem. — Persze hogy nem érted! Mink itt szánkóztunk, itt jáctunk. mink ketten, de minek errő beszinyi... — Te mőte ösmered ? — Tán íves lehetett? — íves? Ne bomó? — Pegyig igy van! Engem minden fa, minden búkor őrá emlikeztet szinte mindennapos vótam nálok. Miklósék nem is nyíztek jó szemve, lehetett belém böktek, de mink nem töröttünk vetek! Csuda érdekes jánka vót. mink ketten soha nem úntuk magonkot... — Nofene!? — Ne gundó rosszra! Mink nem kíváncsiskodunk. min sok más gyerek ... Á ... Eccet is, ütünk a csűr mellettyi pádon, eső után, a lábunkot főhúztuk, hogy ne fázzon. Az eső meg, ahugyan esett, kiverte a fődet, és egy fehir kő kikukucskált, és Juliska azt mongya. nyizd csak, a főd szeme hugyan nyíz! A fehir, gömböfyő kő ippeng olyan vót. Sokájig hordoztam magamvá, oszténgat neki attam, ő meg bódogan erejtette valahová. Meg sok minden. Egy szem cúkort nem ettünk még egymás níkő! Hát észt fitem ón, me egyig a magunk paragyicsomába. szí pen meg tisztán... — Ide hágass, Gergő! Akkó ezek után másugyan kő nekifognyi! — Hugyan? Megálltak. Andris próbálta összeszedni a gondolatait. — Hány íves ? — Tizennígy. — No, te meg tizenhét mútá, akkó kicsinyt váró még. és ... — És? — Hát úgy! Gergő felnöttesen ránézett. — Nem, én észt máskíppen gundótam ... — De, ha máskíppen nem mén?! —- Nem tudom, nem tudom ... — és közben a hegyeket nézte, szeme elrévedezett, majd Andris felé fordult. — Azt gundolom nem, me én csak utána, érted, úgy. ahugyan te magad is montad ... — Értelek, de énnekem nem át senki a sarkamba, én megtehettem, másugyan nem mondanám, vót má ilen, húhúú! — Én értelek, de ha látnád, ö olyan, de olyan ... — Láttad, és azé mondom. Emarják, hátha még az annya is ezen van?! Gyerek, időbe kösd fő a gatyád! — Tán vele nem is lehetne... — latolgatott Gergő. — Az isten álgyon meg, most ne anyám asszony katonáskoggyá! Nincs olyan jány, akive ne lehetne, érted? — Én magam se tudom még hugyan alakó ... — No, gyere, me éhes vagyok, mint a farkas, pegyig annak nagy a itvágya! — és ránézett Gergőre. A kis konyhában ételszag csapott az orrukba. — Mit főztek, szüle? — Morzsalik levest má ehetnyitek is, jó sűrű a csipedőtő. Matildka a hosszú széken ült, lába alatt sámli, hogy pihentesse. — Be soká vótatok, Andris. A két férfi egymásra nézett. — A Gyuri bácsivá beszigettünk meg a fűtykösve.. > — Láttam mingyá, és elválója ? — E hát, csak szűkibe van az időnek, de meglesz az a rígibe is agyig, vagy a teknyőbe. — Meg hát, hogy kifordójjon! — Legalább nem esik nagyot! — erre mindenki jóízűt nevetett. Vacsora után a két férfi eltűnt, a tehenek faránál, a szalmán még sokáig beszélgettek, xxx Amikor Juliska Miklós levelét olvasta, nene sirdogált, sógor is ellágyult... Hogy milyen messzire került Miklós. Mindketten úgy érezték, a saját fiuk katonáskodik s aggódtak érte, hogy épségben kerüljön haza. Nene arra gondolt, minek is nőttek fel a gyerekek? Addig tele volt velük a ház, az udvar, most meg már csak a Vitéz árválkodik benne egyedül. (folytatjuk) (nő 15)
