Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-19 / 30. szám
ÚTKERESŐ Amit tudunk, amit érzünk és remegünk — ennyi: az út rajtunk keresztül vezet. fFábry Zoltán : Emberirodalom) Tizenévesen a sorsdöntővé fokozott kérdés, mi leszel? Pályaválasztás. Kíváncsiság, reménység, düh és tanácstalanság, a türelmetlen szemrehányás kivédésének sokféle módja, s a szülői, rokoni sóhaj, már elmúlt tizen (-három, -négy, -hat, -hét) és még mindig nem tudja, mi szeretne lenni! Mi is? Sokszor bizony nem a tehetség, a képesség dönti el, hanem a szülői, családi szemléletből, helyzetből következő kívánalom, lehetőség, a pedagógusai látóhatár, az iskola felkészítő, elindító ereje. S viszonylatainkban a hagyományok, az otthon közelségének fö/dhözkötöttebb pályameghatározói. Sosem tudja meg senki, hogy sarkkutatótól űrhajósig milyen hivatások vágya suhant át a gyermeki képzeleten, hogy végül tizenéves korban a szülői sürgetés, a gyakorlati élet kínálata „itt a ház, itt a kert, maradj a közelünkben" hatására az autószerelőség vagy a sofőrség mellett döntsön. A lányok pálya-vágya akkor kerül nagyon földközelbe, amikor az alapiskola, vagy akár a szakközépiskola befejezése táján feltűnik az első komoly udvarló. Csak olyan szakmája legyen, amivel — amíg nincs gyerek — otthonról járhat munkába, ha férjhez megy is. Ha választani kell — az olvasóink lakta járásokban — hiába tanul jobban a lánygyerek — még mindig inkább a fiúkat küldik, jobban mondva engedik főiskolára, egyetemre. „Ez is sokára fogja megkeresni a kenyerét", „ha azt akarod, hogy vidd valamire, akkor dolgozz, ne a könyvek fölött ülj", még mindig gyakran hangoztatott, hallatott vélemény olvasóink körében, s az is, hogy lányokba nem érdemes annyit „invesztálni", végűi úgyis férjhez mennek, s a férj munkahelye, a szülök háza dönti el, otthonuk hol lesz, s csak ennek a függvénye lesz a feleség — a nő — elhelyezkedése, nem ritkán egészen más munkakörben, mint amilyenre a képzettsége feljogosítaná. Szakmunkásképző, szakközépiskola, gimnázium, főiskola, egyetem: hol, hová, hogyan — s végül — felvesznek (felvettekre ?... Ha igen, neki kell rugaszkodni, majd kiderül, tetszik-e, bírom-e, ezt akartam-e, s ha nem, tulajdonképpen mit? Ha megjön a várva várt értesítés, de benne a reménykedéstől, önbizalomtól megfosztó sorok: helyszűke miatt, gyenge eredményei, pontszáma miatt nem felelt meg.. . akkor kezdődhet újra a latolgatás, most mi legyen ? Jövőre újra megpróbáljam ? Semmi mást, csak azt az egyetlen, a nekem való szakmát, hivatást? Vagy mindegy, ami jön, ami sikerűi? Úgy lenne jó, ha ismernénk önmagunkat Ha mások hozzáértő és tárgyilagos véleményében saját képességeink tudatában dönthetnénk, határozhatnánk. De a legtöbbször olyan esetleges minden. Hogy mihez volna kedvünk, mihez értünk, hogy mit szeretnénk. A szülő sem tud rólunk többet, a pedagógus az irányszámokat figyeli, nem minket, hát miből ítéljünk? Könyv, újság, tévé, rádió élénkbe, közelünkbe hozza a világot, s a világhoz mérten környezetünk jelzi a mi, a hozzánk hasonlók igényeit. Ereznünk kell, mit akarunk értük tenni, s mit magunkért. Mi az, ami szüléink, barátaink (falu, város, iskola, szülőföld, haza) életéből s körülményeiből — szerintünk — hiányzik. E hiányt mi, saját erőnkből, tehetségünkből mivel pótolhatnánk. Mennyit lennék képes adni — másoknak? Ez tehetségem és képességeim mércéje, önismeretem és önbizalmán alapja. És így induljak türelemmel, kitartással, hogy pályára találva — jutva — dolgozni kezdhessek. LJJ H LU N <3 LU O O N 2 CD O O A második napon esni kezdett az eső. Az emberek az ereszek, fák, sátrak, helyiségek védelmébe húzódtak, s abban reménykedtek, hogy kitisztul. Bár a zápor elvonult, az esőzésben kisebb-nagyobb szünetek is voltak, lényegében szüntelenül esett, még azután is, hogy a Bojtorján együttes befejezte koncertjét, s a közönség szedelözködött. Ki a Bodrogköz, ki más tájegység felé vette az útját, ám úgy tűnt, a rossz idő ellenére, elégedetten. Nemcsak azért, mert volt elég sör, meg bor, meg üdítő, olcsó bográcsgulyás és egyéb ízességek. Elsősorban azért, mert úgy érezhette, ellenállt a kényszernek, hogy az esőtől hajtva elhagyja a völgyet, s ne nézze végig az este hétig tartó programot. Szívszorongató volt látni a több ezres tömeget, amely esernyők, takarók, sátrak s egyéb eső elleni alkalmatosság alá húzódva nézte végig a szabadtéri műsort. S mert manapság ritkán érezhető a kitartásnak és az együttérzésnek ezreket egybetartó ereje, biztosra veszem: a többség átélte a múlni nem akaró eső elleni kitartás szépségét. S így voltak ezzel a bemutatkozó együttesek tagjai is, kezdve a Tátika és a Fehér Liliomszál gyerkőceitől, a poprádi Vagonár, az Egri Néptáncegyüttes és az ukrán Ogonyok karénekesein át egészen a tudásukból jelesre vizsgázó hazai magyar táncegyütteseink valamennyi munkatársáig. Az eső ellenében a „csakazértis" győzött. A műdalokkal szemben pedig a népdal. A diszkóval, a mulatsággal szemben a táncház, ami a Jókai-napok, a Dunamenti Tavasz, az Országos Népművészeti Fesztivál, a Csengő énekszó után itt is nagy népszerűségnek örvendett. Szombaton este még nagyban tartott a Magyar Területi Színház éjszakába nyúló előadása, amikor a színpad mögötti vaksötétben több száz fiatal a Vadrózsa és a többi jelenlevő parasztzenekarból verbuválódott együttes zenéjére tanulni kezdte azokat a táncokat, amelyeket tájainkon még ma is jár öreg és fiatal. Egy ideig csupán a csillagos ég világított rájuk, aztán az sem, mert beborult, de nem a lelkekben. Szállt az ének, röpdöstek a csujjogatók, kéz kezet érintett, s a táncolni tanulókból álló kör, majd körök egyre nagyobbodtak. S nehogy azt higgye valaki, maguk a táncosok táncoltak — nem! Ök is, de zömmel a néptáncot eddig nem i ismerők, a néptánc ízeit először kóstolgatok álltak kalákába, amellyel a színházi előadás után elfoglalták a színpadot is, s csak sajnálni lehet, hogy éjjeli egy órakor a rendezőség kívánalmára abba kellett hagyni, s a vendéglő előtti téren újból „kivirágozhatott az akácos út". A népdalt azonban megint többen szerették meg, s e szeretet és népszerűség szinte követeli magának, hogy a Vadrózsák — amelynek ugyan van már égy, az első budapesti táncház-találkozó legjobb produkcióit őrző közös lemeze — és a többi parasztzenekarunk lemezen is megszólaljon, akárcsak Szvorák Katalin, akinek éneklése nemcsak hogy önálló lemezt érdemelne, hanem egyre több meghívást az ország minden tájáról. S a búcsúkra, aratási és egyéb ünnepségekre a Vadrózsa, a Pántlika és a többi parasztzenekarunkkal egyetemben néhány táncházvezetésre alkalmas fiút és lányt is vendégül kellene látni. Hogy országos fesztiváljainkon túl a legkisebb faluban is megszeressék a táncházat. Na és a népi kultúránkból fogant könyveket, természetesen, amilyen többek között a szlovákiai magyar tájak népköltészetét bemutató Rozmaringkoszorú,, a szlovákiai magyar népballadákat közreadó Vétessék ki szóló szivem, vagy a tavalyi év egyik legnagyobb horderejű kötete, a mátyusföldi gyermekjátékok gyűjteménye, a Megy a gyűrű vándorútra, amelynek összeállítója, Gágyor József valószínűleg nemcsak nekem hiányzott a könyvsátorban dedikáló csehszlovákiai magyar írók kis csoportjából. Vevőre talált nagyon sok Galeri, ami ismételten jelzi, ideje lenne megállapítani, mi a Grendel-kötetek sikerének titka; kelendőek voltak még Gál Sándor és Tőzsér Árpád kötetei. Nagy keletje volt a népművészeti kirakodóvásáron látott faékszereknek, kerámiáknak, bőrdíszműnek, és a dunaszerdahelyi járás tárgyi népművészetét bemutató sátorban megtekinthető kiállításnak is sok vendége volt. Aki akart, s kedve volt hozzá, szombaton és vasárnap megismerkedhetett a csipkeverés és a kolompkészítés fortélyaival, meg a körmön fonással, amihez kézügyességen túl ízlés is szükségeltetik. Jó ízlés, érzelmi kultúráltság és biztos szakmai tudás jellemzi legjobb táncegyütteseinket is, elsősorban a Szőttest, amely mintha feltámadt volna hamujából, tűzmadárként lobog. Igaz, a Hajós, a Csalló, s a röpke év alatt színvonalas műsorral bemutatkozó Új Nemzedék is megérdemelten aratott a Szőtteséhez hasonló sikert. Ugyancsak sok tapsot érdemeltek ki meghívott gyermekegyütteseink, a színjátszóktól, a karénekeseken át a táncosokig. Bár a gyermekek müsortombje nem volt olyan pergő, mint szombat délután, a Szlovák Televízió második csatornáján egyenes adásban közvetített műsor, amely együtteseink kiváló szakmai felkészültségén és nemzetiségünk békességóhajtásán, internacionalista alapokon nyugvó barátságosságán túl Varga Ervin koreográfus és Takács András táncszakelőadó jeles szervezői-rendezői képességéről is tanúskodott. Megfontolandó, hogy a jövőbeni műsortömbök tempója, feszültsége, íve szempontjából nem volna-e érdemes ugyanúgy rendezniszerkeszteni, mint a „Népek barátsága" című műsort. És újból a vasárnapi eső. A felhők a hegyek erdeit szürke lepelbe borították, leereszkedtek a völgybe. S bármennyire is furcsának tűnhet, bizalmat ébresztett ez a gomolygás. Az összetartozásba, a fészek melegébe vetett bizalmat, amelynek alapja az emberi rend. Nem a mozdulatlan, hanem a mozgásban levő, a nyitott. Közhelyes újságírói fordulattal, olyan nyitott, mint a gombaszögi (Gombasek) völgy, ahonnan egykoron a sarlósok indultak, már létezésük, összefogásuk jelentésében is a később megszületett József Attila-i programmal: „jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet". Balogh Edgár, Boros Zoltán, Nagyidai Ernő s a többi, személyesen is ismert sarlós jutott az eszembe, amikor a kétnapos rendezvénysorozat utolsó perceiben néztem a kiürülő völgyet. SZIGETI LÁSZLÓ ,(női7)
