Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-19 / 30. szám
Az állat nagyot erőlködött... Juliska minden erejét összeszedte, és akkorát rántott a kötélen, hogy az istálló falának esett. Kint volt a borjú. A Tarka pár perc múlva már lábon állt. Sógort eltöltötte az öröm. — No ládd, méghozzá üsző! De szalaggyá, tedd rendbe magadot! — így üzent nenének. Nene máris szaladt hátra. Juliska megmosakodott, és tisztát vett magára, majd fogta a sajtárt, hogy a felesleges tejet, amit a borjú meghagy, kifejje. — No ládd, má majdnem száraz, és hugyan szopik a fíkomatta, minő mohó ... No, Juliskám, ez tegyen a tejed! — Enyim? — Úgy ám, ha nem segítő, tán megdögő. Meg má lesz mit a szekér után kötnyi, ha firtiő mígy! — mondta jóízűt nevetve sógor. Nene és Juliska is nevetett, noha Juliska gyomra még háborgott. Sógor nekilátott, hogy rendbe hozza az istállót és vígan fütyürészett. Juliska végig simított a haján, a tenyerén a trágya szagát érezte. — Nene, megfürdök meg hajat is mosok ... — Jó, jó, csak a kamillává spórol Előkerült a dézsa, és nekilátott. A kispitvarban a kenyér illata összekeveredett a kamilláéval, s ez ünnepi hangulatot varázsolt elő. A kemence nyílásánál szárítgatta a haját, a göndör fürtöket befonta, majd megszegte a kenyeret, de előbb keresztet vetett rá. Vitéz a kapunál ugatott. — Istenem, csak nem Miklós irt? — és már rohant is. De a kapu előtt csak Panni állt a gyerekeivel, akinek házacskája a kocsma végéhez volt ragasztva. Hat aprósággal vesződött férj nélkül, mert még nem jött meg a háborúból. A gyerekek, amikor meglátták Juliskát, szemük a kenyérre tapadt. — No, netek — mondta, és darabokra törve kenyeret maszatos kezükbe adta. — Gyere Vitéz, ez nem ellensig! — kiáltotta és elindult kifelé. A gyerekek kenyér reményében gallyakat tördeltek, és nagy éneklésbe fogtak a pitvar előtt. Kijé, kijé ez a ház? Egy gazdag emberé. Benne van egy vetétt ágy, az mellett egy ringó böcsö. Hajvillő! Ággyon a jó isten ennek a gazdának bort, búzát, kenyeret, szíp fejőstehenet, lábasjószágbó eleget. Hajvillő! Nene mosolyogva állt meg a pitvarajtóban. — Ebatta csibészeji, még nincs virágvasárnap, akkó kő villőznyi, he! A gyerekhad tanakodott, lökdösték, taszigálták egymást. Éhes szemük kérlelt. Nem tágítottak, az orrukat meg-megsz/vták, a kacájuk aljába törölték. Akine nem jutott gally, a hordóabroncsot emelgette. Újból nekifogtak: — Kijé, kijé ez a ház? A kerítésre csimpaszkodók befelé kémleltek. Tudták, hogy Terka néne a nekibuzdulást jutalmazni fogja, amin majd osztozkodnak. Nene szeme könnyes lett, csak néztenézte az éhes siserehadat. — Juliskám, hozd csak ki a kenyeret! Erre a legkisebb, a kis Panni, nene elé állt, és szólót énekelt. Kijé, kijé, ez a ház? A Terka nenéjé, mellette égy lingó bócsó, hajvilló! A kés ropogva szelte a kenyeret. A gyerekek ledobálták a gallyakat és a szép szeletek után nyúltak. A legkisebb a másik kis kezét is nyújtotta. — Hát te? — Kó a Boskénak is, még a bócsóba van. Fogta a kenyeret, és bement. Juliska néhány ruhadarabot teregetett a kerítésre. A kikelt zöldséget nézegette, amikor elöl megint kattant a kapu. — No lám, má megint gyünnek! — gondolta, de Andris jött Gergővel. Az arca lángvörös lett. „Úgy gyünnek, mint jánykéröbe!", villant át az agyán. — Gyuri bácsi, hun van, Juliska? — Az istállóba — nyögte és lassan feléjük fordult. — Két szempár meredt rá. Andris szinte szakértelemmel nézte. — Az angyalát, de megnyőté! — Aztán Gergő felé súgta: — Be kő má űtetnyi a kiskertbe, de be ám! — Má lehetne — súgta vissza. — A szomszédé má bevan — szólt Juliska. — Má iperegyik, ippeng most nyíztem. — Hallod. Gergő! — lelkendezett Andris, és akkorát lökött az oldalába, hogy majd a kerítésnek esett. Juliska zavarba jött. — Sógor, sógor, keresik! — kiáltotta hátra. Sógor nehézkesen ballagott ki az istállóból. — Előbb gyühetteték vóna. Az üszővé kínoszkottunk, eső-hasó vót! — mondta köszönés helyett. — Mé nem ugrasztottá fő ezt a jányt értünk? — válaszolta Andris és sokat mondón Gergőre sandított. Sógor észrevette. — Ez még csak amolyan südöjány, de a Tarka ippeng most hozta világre, amit a szekér után köt! Gergő Juliskára nézett, aki szégyenlősen a csűrnek támaszkodott. — Hát, mit akaró, Andris? — Mit is no, má böcsö kőne nemsokáre, a rígi igénycsak szúette, ha mégfabrikáná . — Fíkomatta, akkó má nyönyi fog a libapásztor, me ezek má — Juliskáék felé bökött a fejével — igénycsak kinyöttek belőle! — Mosolygott. — Húzza iket a tavasz, meg nyövesztyi is, meg mit tudom én!? De gyertek be, Terka is fog örönyi. — A szeme közben Gergőt simogatta. Sógor Andrissal befelé tartottak. Gergő lemaradt, és ő is nekidölt a csűr falának. — Hát te? Nem mígy? — kérdezte Juliska. — Az én felesígemnek még nem kő bőcsö — egymásra nevettek —, gundolom, idő előtt nem kő! Juliska nagyon elvörösödött. Hunyorogtak a napba, hogy leplezzék zavarukat, és hallgattak. Mind a ketten a cséplésre gondoltak. Juliska megigazította mellén az inget, és elfordult. Apró ujjai az ing gombjait számolgatták. Miért is nem szaladt el akkor, ki tudja mit gondolhat Gergő róla. — Haragszó? — szólt Gergő csendesen. — Nem, csak cseppet magamre. — Mé? — Hát, hogy csak átam, tudod? — Ne gundó rá ... Vagy azé csak gundó rá! Azt má nem vehetyi senki e tőlünk. — Mé mondod? — kérdezte és megfordult. — Vót időm ezen rágónnyi, meg máson is. — Azé nem gyütté? — szólt szomorúan. — Én, én, nem mehettem, meg nem is való! — Ha itt vagyok, úgy érzem, mintha várba vónák, ahová senki nem tud főmásznyi, de ha érnék, attó fíllek, hogy ... — Ne fi, no! Vitéz majd őrkögyik — mondta mosolyogva Juliska. — Be jó is vóna! — Meg hát kitő, vagy mitő ...? — Tudod azt magad is! — Hát... — Csak vágyó, mint a vár tövibe húzódó apró bugár, az íhes madár meg főcsippent, de akkó má jobb, ha engemet is! — Jaj, Gergő! — Megfogta a karját. — Ez a fájós? Nem akartam ... Gergő fájós kezét a zsebében tartotta, a másikkal óvatosan megemelte és rátette Juliska vállára. — No ládd, má akár meg is ölelhetlek vele! — Azé jó, hogy együtté. Én, én nagyon sokat gundótam ... Meg ezé, no... — egymásra néztek és mosolyogtak. — Ez jó, nagyon jó, me nekem nincs ezen l a szíles világon senki... — Elhallgatott. — Hiszeny nekem sincs. — No ládd, mink ezt tuggyuk, meg érezzük is, de más, más még ewe sem igény törőgyik! — szívta tele tüdejét levegővel Gergő. — Istenkém, minő igaz! De hát hugyan is lehetnek...? — Úgy hogy.... ha én nem is gyüvök, meg ahugyan nem is gyüttem, csak arre gundó, a kezedet én fogom, érted? A gundolat nagyon erős, azt megérzi az ember. Én a kórházba is csak beléd kapaszkottam! Juliska a fejét Gergő vállának támasztotta. Frissen mosott haja apró, göndör szálai táncoltak, Gergő csak nézte, nézte, mint aki maga sem akarja elhinni, hogy újból mellette van. A kamilla illata megcsapta. — Minő jó szagósz, kiskertem málnája! — Orrát belefúrta a hajába. A karja Juliska válláról a nyakára csúszott. A kabátja gombja beleakadt Juliska hajába. — No ládd, minő okos ez a gomb, azt akarja, hogy a kezem mindig a válladon legyen. Juliska felemelte a kezét, hogy a gombot kibogozza. Az inge ujja felcsúszott, szép formás karja kilátszott. A másik kezével is segített. Ujjai gyorsan vibráltak, de a gomb elbújt a sűrű hajban. — Bones ki, ha máskíppen nem mén! — Má csakis ... A sűrű, hosszú haj függönyként takarta el Juliskát. Gergőnek a fürdés jutott eszébe. Gyöngéden lecsúsztatta karját és magához húzta. Juliska megremegett. — Meglát valaki! — Ne fi, nem lát senki, hacsak a fecskék nem, de azok most evannak foglava a fiszekrakásvá. Juliska kibontakozott. Gyorsan rendbehozta a haját. — No gyere! De Gergő csak nézett, és nekidölt a falnak. — Gyere má, ne támogasd a csűr falát, nem akar az kidörryi! — és huncutul mosolygott hozzá. — No, mozdó má! — nyújtotta a kezét, amely eltűnt Gergő forró tenyerében, és befelé indultak. Az előszobában az asztalnál ültek és a fütykösökből szopogatták a jó cseresznyepálinkát. Andris gyorsan felmérte a helyzetet és mosolyogva a fütykös után nyúlt. Sógor szeme is rájuk tévedt, de ő csak a két gyereket látta maga előtt. — No, üjjetek le tik is — szólt nene, és a friss kenyeret kitakarta az asztalon ... — Még van mibő? — Hát még igénycsak a szuszák fenekin járok, de azé újig kitart valahugyan. Ezt a kenyeret meg kő ám kóstónyi, me Juliska sütötte! Vegyé elé az ablakbó poharakot, Juliskám, hogy Gergő is kóstóna ebbő is, abbó is! Andris Gergőre kacsintott, ő meg rámosolygott. Ahogy az ablakban Juliska hozzáért a rozmaringághoz, tele lett illattal a kis szoba. — Hajjátok, be jó szagó! — szólt nene. — Mintha mennyegzö vóna! — Hun van az még! — Juliska lehajtotta a fejét. — Mé hun, no? Má nincsen nagyon meszszi, csak itt a szőlő vígibe a kis patakná, a málnás vígibe! — mondta nevetve sógor és Gergőre nézett... — Ne piríd no, me mingyá itthágy bennőköt. Juliska zavarában a kenyérmorzsákat terelgette csomóba. Zavarta Andris fürkésző tekintete, Gergő is, amint ült mellette, meg a rozmaring illata is, és minden ... (folytatjuk) (nő 15)
