Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-19 / 30. szám
„Hogy valamit tenned kell, ha nem akarsz elpusztulni, azt neked is be kell látnod." BERTOLT BRECHT Lapozgatok jegyzeteimben, forgatom a végtelenül egyszerű, ám éppen egyszerűségükben, érthetőségükben, és hozzám, hozzád, mindenkihez és mégis „személyre szóló" propagációs anyagokat, amelyeket közelről és távolról jött barátok adtak a kezembe, minden nyelvi akadályt áthidaló, szívet melengető mosoly, értő és megértő tekintetváltás kíséretében. Mindegy, hogy hogy hívnak, honnan jöttél, ki vagy — de ha itt vagy, akkor egyetértünk: abban, hogy nem akarunk háborút, hogy élni akarunk. Itt és most semmi más nem lehet érdekes, minden egyéb kérdés másodlagos! Sokan állították — s valóban nem túloztak —, hogy a nőközpont az egész békefórum, az „Assembly" szíve-lelke, örökmozgó, lüktető fókusza, ahol úgymond „mindig történik valami, ahol még senki sem szundított el egy percre sem". Mágnesként vonzotta az embereket ennek a nem túl nagy teremnek a légköre, a kötetlen beszélgetések, melyekre itt a nap minden órájában lehetőség volt. A plakátok, felhívások, dokumentációs fényképek, filmvetítések, kézimunkák, ott helyben született képzőművészeti alkotások vonzása egy pillanatra sem szűnt meg. Kedden kora délután Freda Brown és Marie Kabrhelová hivatalosan megnyitották a nőközpontot. A szívélyes vendéglátás-fogadás keresetlen szavai után pedig a kis dobogón, a mikrofonnál spontán műsor kezdődött, dallal, gitárral, bemutatkozásokkal. „No more Hiroshima, no more Nagasaki, what we want, is peace" — Soha többet Hirosimát, soha többet Nagaszakit, amit mi akarunk, az a béke — ezzel állította: hogy egyformán süssön a nap minden emberre, s vége legyen minden háborúnak. A nőközpontban nagy szeretettel, érdeklődéssel vették körül a Greenham Common-ból érkezett nőket és az olasz comisói nemzetközi béketábor küldötteit. Tapssal köszöntötték Valantyina Tyereskovát, aki üdvözlésképpen csupán néhány szót mondott. „A világűrből láttam a Földet gyönyörű, de nagyon kicsi és törékeny. Űrhajó, melynek személyzete az emberiség, s mindannyiunknak kötelessége azon munkálkodni, hogy repülése zavarmentes legyen ..." A rögtönzött kis program után sem ürült ki a nöközpont. Megkezdődött az ismerkedés, a tapasztalatcsere, apró, kedves ajándékok cseréltek gazdát, és névjegyek, programfüzetecskék, plakátok. A falakon egy tenyérnyi hely sem maradt üresen. A tablókon libanoni, angliai, japán, holland, afrikai fényképek, nevek, címek — békemozgalmak kis plakátjai hirdették: itt vagyunk, eljöttünk, vegyük fel a kapcsolatot, hiszen közös erővel többre, talán mindenre képesek vagyunk! A panelek, tablók naponta változtak, gyarapodtak, sőt a holland nők összevarrtak két lepedőt, amelyre nagy betűkkel ráfestették háború ellenes jelszavukat. Ezt kiterítették az előcsarnokban, színes festéktubusokat raktak rá és erre gyűjtötték az aláírásokat. Esténként a világ talán valamennyi nyelvén, versben, prózában, rajzban, cirill, arab, japán, vietnami betűkkel írták rá: nem akarunk háborút, nem akarunk rakétákat békét akarunk. A hollandok nem emléktárgynak szánták: ez lesz őszi békemenetük soknál, a nők érdekcsoportjában élmény volt. Minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy a nők érdekcsoportjának vitájában hangzottak el a legérdekesebb felszólalások, ötletek, javaslatok, vélemények és ellenvélemények. Doris Tijerinho asszony, katonatiszt, Nicaragua küldötte: Közép- és Latin- Amerika országaiban jelenleg tizenhét nemzeti front küzd közös platformon az amerikai intervenció ellen, s a különböző nőmozgalmak és békemozgalmak igyekeznek akcióikat koordinálni, amennyire csak lehet, hogy minél nagyobb tömegeket mozgassanak meg. Helen Sinnering, a német fémmunkásnők szakszervezetének képviselője: Nekünk két fronton kell harcolnunk: a mindennapi kenyérért és a rakéták ellen. Mi nem kértük, minekünk nincs szükségünk az amerikai rakéták „védelmére", de annál inkább jó politikusokra, akikkel mi, munkások is leülhetünk a tárgyalóasztal mellé, s akik a külpolitikában is tárgyalóképesek. Augusta Lagostena Bassi, római jogásznő : A nyugat-európai hatalmas békemozgalmak nagy visszhangot váltottak ki nálunk is, de egységről még nem beszélhetünk. Éppen ezért megkell gondolnunk, milyen tartalmat adunk annak a szónak „béke". Nagyon sok tanulmányt olvastunk el a leszerelés kérdéséről, tudjuk, mennyire bonyolult, nem lehet elvárni, hogy megegyezések egyik napról a másikra létrejöjjenek. De aktivitással meggyorsíthatjuk ezt a folyamatot. Sőt, nekünk nőknek módunkban és hatalmunkban áll akár a legvégletesebb eszközhöz folyamodni: megtagadón" a neve egy angol békemozgalmi csoportnak, képviselője a szülők között végzett felvilágosító munkájukról beszélt. Egyébként a lengyel küldött, közgazdász, is azt hangsúlyozta, hogy a békére való nevelést elsősorban azzal kell kezdeni, hogy a tanítók a szülőkkel szövetkeznek. Egy török tanítónő arról tájékoztatott, hogy hazájában milyen vészesen növekszik az amerikai katonai befolyás: az amerikai katonai támaszpontokra még a legmagasabb rangú török katonatisztek sem tehetik be a lábukat. És akik ez ellen tiltakoznak, egyre gyakrabban kerülnek börtönbe. Törökországban a sok ezer politikai fogoly között az utóbbi időben már nők is vannak, a nőmozgalom vagy a békemozgalom aktivistái. Portugáliai, afrikai, ázsiai, és latin-amerikai küldöttek pedig több szolidaritási akciót követeltek. A nyugat-európai békemozgalmak, ha szabad így mondanom, „friss hajtásai", újoncai is hallatták hangjukat. Aline Boccardo asszony Svájcból, a „Nők a békéért" szervezett mozgalom több tagjával együtt azért jött Prágába, hogy kapcsolatot teremtsen, hogy utat találjanak ők is a többiekhez, akik már tapasztaltabbak. — A svájciak csak nagyon nehezen mozdulnak, sokan még mindig nem értik meg, hogy ma semlegességünk írott malaszt csupán, egy háborút Európában egyetlen ország sem vészelne át. Nem vagyunk sokan, tapasztalatlanok vagyunk, itt akarunk tanulni módszereket, munkaformákat, hogy minél több embert tudjunk otthon meggyőzni. — „Mi úgy döntöttünk — s ezt már mozgalmuk röplapján olvasom LÁNG ÉVA W Arcok, vélemények napsütésben és villanófényben a dallal mutatkoztak be a német nők békemozgalmának küldöttei, Fassia Jansen és Ellen Diederich az NSZK-ból. Elmondták, hogy hazájukban a nők most már teljes egészében tudatában vannak a veszélynek, amit a rakétatelepítés jelent. Szervezetük, a „Nők a békéért" fáradhatatlanul mozgósít, hiszen az idő sürget... Szeptemberre ismét nagy békemenetet szerveznek, ezúttal Genfbe, ahol a leszerelési tárgyalások folynak. Ellen Diederich még azt is elmondta, milyen nagy hatással volt rá Lidice, s elsősorban a lidicei gyerekek háború ellenes mozgalma, amely világviszonylatban egyedülálló. Winnie Burrows-Mandela amerikai színésznő néger spirituálékat idéző mély tónusú hangján mondta el, hogy Dél-Afrika sötét éjszakájában született, s életét, művészetét egy cél szolgálatába (nős) első számú, s gondolom, leghatásosabb transzparense. xxx Közben tizenegy párbeszéd kezdődött, amely két napig tartott. Az újságírók választhattak: vagy monitoron, vagy helyben figyelik a párbeszédeket. Sajnos, az ember egyidőben csak egy helyen lehet, s ha még azt is hozzá veszszük, hogy közben a Kultúrpalota „labirintusában" hol itt, hol ott tartottak delegációk sajtóértekezleteket, akkor valóban kétségek között hányódhatott az ember, hogy hová is menjen, mit hallgasson végig. Ugyanez volt a helyzet a békefórum két utolsó napján, amikor a tanácskozások a különböző érdekcsoportokban folytak. Egy-egy óra a szakszervezetek csoportjában, az orvosoknál, a szociális és oktatásügyi dolgozóknál, az íróknál és művészeknél, a tudóhatjuk, hogy életet adjunk, addig, amíg a világ legfontosabb dolgai nem rendeződnek ... Micheliné Jourdaine kanadai tanítónő a quebecki nők békemozgalmát képviselte: Országunkban a gazdasági válság és a fegyverkezés elsősorban a fiatalokat érinti, az ő erkölcseikre van romboló hatással. A tömegtájékoztatási eszközök a legkülönbözőbb agyafúrt propagandával igyekeznek militarizálni. Mi, tanítók ez ellen vajmi keveset tehetünk, bár kidolgoztuk a békére való nevelés pontos tervezetét és benyújtottuk az illetékes minisztériumokhoz, a kormány elé terjesztettük. Észre sem vették. Most a szülők segítségét kérjük, a szülőknek ezt a tervezetet nemcsak támogatniuk, hanem követelniük kellene. A „Szülök és gyermekek a Bomba el—, hogy 1983. augusztus 6-án, ha addig nem jön létre megegyezés a fegyverkezés megállításáról, nyolc kantonban kezdenek böjtöt különböző békecsoportok ..." (Aline-nal sokszor találkoztam még a nőközpontban, a nyugatnémet, a Greenham Commoni, a comisói asszonyokkal beszélgetett, bizonyára gazdag tapasztalatokkal tért haza ...) Napsütésben, kinn, a Kultúrpalota parkjának padjain és emeleti teraszain a színes napernyők alatt is folyt az ismerkedés, az eszmecsere, a párbeszéd. A véletlen hozott össze egy asztalnál két norvég nővef,' Edith Buruddal és Marie Larssonnal. Mindketten szervezői voltak a skandináv békemenetnek, amely Moszkvába tartott. Marie előbb kapcsolatot keresett a szovjet békemozgalommal, s csak aztán kezdett a szervezkedéshez. Hetekig tartó,
