Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-12 / 29. szám
— Jó, jó, hát persze, megmondom — mosolyodott el Matildka. A beszélgetés után kicsit megnyugodott. Gyakran kiszaladt a kapuba, hogy lásson vagy halljon valamit. Gergő pár nap múlva hazakerült, de az orvosok nem sok jóval biztatták. A felső karján nyílt törés és zúzódás. Juliska hiába leste, várta Gergőt, így beletemetkezett a munkba. Imádkozott és rettegett. Beköszöntött a tél. Sógort az időváltozás ágynak döntötte. Nenét meg a szive kínozta. Keze, szája megkékült, a levegőt kapkodta ... Azóta, hogy sógor bátyja rájuk tört a bétvaló miatt, a szíve nem fér a bordái közé. így minden munka Juliska nyakába szakadt. A keze a kerekeskúthoz majd odafagyott, de az állatoknak tele kellett húzni a vályút. Szecskát vágott, fát aprított, és főzött. Amikor lefeküdt, már holtfáradt volt. Egy este lefutott dudukához. A vastálban, amely a köténye alatt lapult, lángos volt. Az anyja fejt, majd a lúdak tömésével bíbelődött. A lámpa még nem égett, csak a tűzhely világított. A lakás tele volt savanyúkáposzta szaggal. Gyertyát gyújtott és letette az asztalra a tálat, majd dudukához ment, aki a kamra priccsén feküdt. Majdnem felsikoltott a látványtól, mert ő úgy feküdt ott, mintha már a koporsóban lenne. — Ouduka! Duduka, aluszik? — szólongatta. — Mijaz? Kijaz? Te vágyó. Lucám? — Dehogy, dehogy, én vagyok, a Juliska. — Melyik Juliska? — No, nyízzen már rám, hoztam egy kis laskát. Evett má valamit? — Én e — Hát. hát... — Még nem ettem, Lucám, nincs rá időm. Nagy nehezen felültette. Olyan átlátszó volt, mint a pergamen. — Te ki vágyó? — Egyen no — kínálta, és apró darabokra tépdeste a lángost. Duduka meg csak nyelte, fogatlan száját tátogatva. — Ládd, ez jó, minő rígen nem sütötté laskát, Lucám, minő rígen ... — Most kő gyünnyi ? — szólalt meg háta mögött az anyja. Szinte összerezzent. — Ijen kisve, mi? — Hát — nyögte Juliska —, fönt mind a ketten betegek. — Betegek, én meg föfordóhatok, megdögőhetek. Jaj, de megvert az isten, de meg is vert. Még szerencse, hogy Jakab itthon van. de hogy jövőre mit fogok csinányi, ha ez is bevonó, azt csak a mindenható tuggya! Juliska az apró darabokat az ujjai között forgatta. — Ne etezsd, nem kö etenyi, ahun van, a káposztát se ette meg! — De ha beteg ... Ha éhes vóna, ne fi, megenni! Ha pegyig beteg, majd meggyógyó! Égisz íjje csak morog, még alunnyi se lehet tőle, s szöllöve meg az állatokvá veszögyik. Én má meg fogok gérőnyil Az apád is csak isten csapása! Csak gyün-món, aká a kódosba a fájdalom! A munkája egy hajitó fát se ír. — Lucám, Lucám! — nyögdécselt duduka. — A kis libák lent vannak a kert alatt, majd utánnok nyizek. — Kinek, minek akar ked utána nyiznyi? Inkább hágasson, mit kuvikkó örökké! Mé nem marad csendbe! Juliska az asztalra tette a kezében maradt darabokat, és csendesen elköszönt. Az úton a sírás környékezte. Milyen szívtelenség, gondolta. Ö azt sem tudja, mit főzzön a két betegnek, az anyja meg ... A kocsmából énekszó hallatszott ki: — Megá, megá kutya Szerbija, nem lesz tejed soha Bosznija! Egy kutya a kocsmaajtóból neki rontott, egészen hazáig kergette öt. Lassan tavaszodon. A hó olvadásnak indult. csak a szomszéd kerítése tövében világítottak még a hónyelvek. Sógor már lábadozott, a vetést forgatta a fejében. Nene meg tett-vett a ház körül fázósan, bebugyolálva a nagykendőbe. Az almafa a kút mellett már kirügyezett. A határ benépesült, szántottak, vetettek, kiabáltak. A takarmány fogytán volt. Juliska az erdőre járt fűért, pedig a nagy mélyedéseken, a hegy lábánál még hó lapult. Korán hajnalban kelt. és későn este feküdt le. De nem szólt egy szót sem, csak jött-ment sógorral, hogy minden időben a földbe kerüljön. A tavaszi nap kicsalta a virágokat. A kert fehérlett meg a szőlőhegy. József napra megérkeztek a fecskék nagy csiviteléssel. A tavasz jötte eltöltötte Juliskát várakozással, reménnyel. Néha-néha cél nélkül járt a kert virágzó fái között. Egy nap Matildkával találkozott. Szeme megsimogatta őt. — Mikorra várod? — kérdezte szemérmesen. — Hát úgy a nyár közepe kömyíkin .. . — Nagyon őrősz? — Hát még Andris ... — És Gergő? Matildka nem válaszolt. Juliskának kalimpált a szíve, letérdelt és a kezében lévő füvet bámulta. — Csak nem haragszik. Matildka? — Azt nem, megvan szegíny, de alighanem kódos marad, me nem jó forrott neki essze. Etömyi meg megeccer Andris nem engedte. Juliska kezéből a fű kipotyogott. — Istenkém, mi is lesz így vele? — No, mi is? És meg awá vígasztalom, hogy örőjön, me Így nem lesz katona .. . Mit nyíző? Valamit köjőtt nekije mondanyi! Úgy e van keseredve ... Andris nem győzi őriznyi, nehogy ő is belégyalogojjon a szómahúzóba, mint a apánk ... Juliska összerezzent. Tehát nem baleset történt, ő maga kereste a halált. Juliska hosszasan töprengett. Matildka vigasztalni próbálta: — Hát ezé... De má megnyugodott, amikó meglátta a karját, me nagyon sokáig kivót merevítve ... Most még mozgatnyi kö nekije, me evíkonyodott. — Mé, hát megmerevőt? — Juliska nagy szeme még nagyobbra nyílt. — Né fi no, azé meg fog tunnyi vele szorngatnyi! — Matilka közelebb ment hozzá. — Nagyon sokat kiszőt, hogy lemén ... Majdnem ebögte magát, amikó megmontam nekije, hogy ... Amit üzenté, hogy gundónyi fogó rá, meg várnyi... — Ewe kelek, ewe fekszek... — De abbahagyta. Minek arról beszélni, ha az, amire gondolt, vagy gondol, mire kimondja, már nem az. Gyorsan teleszedték a lepedőket fűvel, és lefelé indultak. Haza. Juliska másodszor is felment az erdőbe. Igaz, hogy félt, de bátorította a gondolat, hogy Gergő várhatja valahol. Amikor visszafelé jött, Gergő a kertjükben nyírta a fákat, s közben fütyürészett. Juliska alig érezte nehéz terhét a hátán, pedig majdnem szaladt. „Ha fütyű, akkó má jó, igény, igény jó!" — gondolta. Nene a kemencét fűtötte kenyérsütéshez. — Hoztam füvet! — mondta Juliska vidáman, és megpörgette nenét. — Hű, be jó a kedved, fácánykakas! Akkó má neki is fogható, csak mosd meg a kezed. A teknő tetején a párna a kelt tésztától már úgy állt, mint a részeg ember kalapja. Juliska már régóta maga dagasztotta a kenyeret, most is ügyesen kiszakajtotta. Gyorsan keresztet vetett rá, keze sebesen mozgott. Nene nézte, gyönyörködött benne, mint a sajátjában. — Minő jó jár majd veled valaki. — Jó bizony! — nevetett felé. — Ne fi, nene, nem hozok rád szigenyt. Az én kis uram nem fog se keletien, se szalagos, lapos kenyeret ennyi. Sógor az istálló előtt topogott. A fecskéket nézte. Azok mór elfoglalták a rossz vakarót. amit a gerendára szögeit. Ki-kiröppentek az ólnak támasztott dióverő póznára. -Sógor arca gondterhelt volt. ^ — Mi van? — kérdezte Juliska. — Az üsző... — Csak nem? — De, de, má igény topog, forgológyik, együtt az ideje. Csak fejjé, vígezd a dógodat, ha kő. majd hilak. Rendbehozta a szobát, szépen megágyazott, a párnák csücskei feszesen álltak az összehajtott dunyha felett, utána nagy gondosan felseperte a szoba döngölt földjét, majd az udvarnak fogott. — Sógor, még nem kő? — kiáltott hátra. Hol előre, hol hátra futott. Aztán nekifogott, hogy bevetélje a kenyereket. Nene segített neki, de idegességében majd elejtette a kenyereket. Sógor a fejöszéken ült az istálló előtt, komoran, ingerülten. Nene nagyon jól tudta, hogy a magával tehetetlen beteg embernek a mogorvasága ez, mert nincs aki férfimód segítene neki. De azért csak mondta a magáét, így vezette le nyugtalanságát és félelmét, mert a jószág mindennél fontosabb. Hátra akart szaladni, de Juliska elébe állt: — ídés nene, ne! Ennikő is, tudod ... Leakasztotta hát a rózsafüzért, a kezére csavarta, és leült a siskóval szemben, a kenyeret lesni. De még odaszólt Juliskának: — Ha hátra mígy, vidd magadvá a faputtonyt vizve. Tudja ö, mi kellene oda, de öt nem hívják. Juliska ment, ijedten, de kíváncsian várakozott. — Akazd le a kötelet a szegről — Minő szegrö? — Jaj, hát a csűrbő, ott lóg a gyalupad fölött. Hátha fog kőnyi ?! Csak állt az ajtóban a kötéllel a kezében, meg-megremegett. Ilyankor mindig elzavarták, de most kell a segítség. Nézte a kínlódó állatot. — Csak nehogy eridd magadot, élig, ha a nenéd siránkozik. Híjába no, ez már hozzá tartozik az ílethő. Ha má túl lesz rajta, megládd, hugyan fog örőnyi. Juliska a száját harapdálta, minduntalan kifelé fordult. „Milyen rossz szegénynek, ez még csak nem is kiabálhat, mint vajúdáskor az aszszony. Szülés, szent isten, igaza van sógornak, ember-állat egyformán szenved!" így gondolkodott, még Matildka is megvillant előtte, félve pillantott az üszőre, amikor a kis állat lába már elő-előbukkant... — Hü, e nem jó, e nem jó! — sziszegte sógor. — Csak nem farvá lesz — kérdezte Juliska. — No, tarcsd a kötelet, ha kö. rávetem. Juliska gyomra elkezdett remegni. A két másik tehén is nyugtalanul forgolódott. Az üsző egészen a jászol alá nyújtotta a fejét. A fájdalom a lábát a levegőbe emelte. — Vigyázz! Vigyázz! Add ide a kötelet, hagy csavarom rád ... Már a borjú feje is ki-kivillant. — No hál istennek, tán mégse lesz farvá. Juliskám, ne húzd, majd ha mondom! Juliskának a hátán a veríték csurgott. — Várj, várj no, most, most, de húzd, én a fejnek segítek! Már harmadszor feszülnek neki. Sógor keze idegesen remegett. — Csak meg ne fújjon, az árgyilusát, csak meg ne fújjon! Majd számolok, a harmagyikre húzd! Az állat elnyújtva, fájdalmasan bőgött. Juliskát az ájulás környékezte. Miért is nincs most itt Jakab, vagy bárki más?! (folytatjuk) (nő 15)
