Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-05 / 28. szám
Délig szorgalmasan dolgoztak, nagyokat nyögve a fejszecsapások alatt. A kivágottat lehuzogatták a tisztásra. A delet már rég elharangozták, mikor ebédelni mentek. A kabátjukat a hátukra vetették, leültek a gallyakra, és nekiláttak. Evés közben egymást figyelték, lett volna kérdeznivalójuk, de a beszélgetés csak nem akart elindulni. Gergő vörös tenyerét nézegette, majd nekifogott: — Amőte hozzánk gyütté, minden megváltozott ... Matilka lesi még a gondolatod is. — Hát ez csak jó! Sokan cserinínek velem, meg nem vöt neki se mindegy, a Szent Péter má markába tartotta a szűrömet, de csak eleresztette. No, meg jövö ilyenkorre má túl leszünk a keresztölön is... Eh, ne is beszijjünk róla. me mírgembe és örömömbe mingyá neki mék a nagyerdőnek! De má napok óta figyellek, mi rág? Csak nem vágyó...? — Ááá ... — Ne mondd, gyerek, látom én rajtad, ény is vótam szerelmes, az angyalát, de minő szerelmes! — Szerelmes ... Hát, nem is tudom ... — Tudod, Gergő, má most kö kiválasztani. mind a magot, oszt elütetnyi a kiskerbe. hogy jó szem előtt legyen! Nyizegetnyi, hugyan iperegyik ... Ha kint hagyod, magáré. valami barom lelegeji, oszténgat nyízheted a csupasz szárát! Gergő zavarban volt. Mondani szeretett volna valamit, de sehogy sem tudta, hogyan kezdje. Andris meg fújta a magáét. — Két vagy három ív, ha emígy, háború esetyibe még több is. A keritist, amit ha gondolatba is. de köribe kerítő, vígyi, érted?! Se benyúnyi, se letaposnyi má nem engegyi! Gergő egy sérült bogarat nézett. Az minden erejével felfelé igyekezett a leveleken és minduntalan visszahullott a hátára, mert a szél a levágott leveleket forgatta. — No, ennek má húzzák! — Kinek? — A bugámak, pegyik hugyan akart szegíny ... Andris nagyon megkedvelte ezt a furcsa. szótlan fiút, aki ahelyett, hogy a lányok után futkosna, vagy kocsmázna. mint a legtöbbje. órákon keresztül képes elüldögélni a pajtában, vagy az istálló előtt. Nem kérdezte az okát, ö meg hallgatott... — Te, Gergő, amit a virágró montam ... — Azt nagyon szípen montad — és hallgattak. — Ha emígy, hagyó itthon valakit? — kockáztatta meg Andris. — Hagyok is, meg nem is... Tudod, nagyon jó vóna, ha a én kerítésemen nem lehetne benyúnyi...! — Az angyalát, no! Láttam én rajtad, de ha sor kérő rá, majd én ügyelek, ne fi. — Az nem lesz könnyő. me ez nem is virág, de málnaszem, a töve meg szúrós, hama belé á az ember kezibe, ha nem vigyáz! — mosolyodon el Gergő. — Anná jobb. te szamár! — vágta hátba Andris. — Jó, jó, de a gyümőcse meg kívánatos, de olyan de olyan! — Hiszeny ez a legszebb, amikó még csak kívánnya az emberfija! Nem mondom, a többi se kutya ... Amikó én még kint vótam és Matilkáre gundótam ... Az ember csak úgy tutta evisenyi a sok jajgatást meg nyomóróságot, ha másre gundót... ínyi akartam, és evennyi a Matilkát! — Hát ez sikerét, neked má sikeröt, de én? — Ha akarod, neked is sikerőnyi fog! — A bódogság megláccik az emberen, Matilkánkon is, úgy gyün-mén, ahugyan montad ... Má még azt is látnyi rajta ... — és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Andris boldogan mosolygott. — És, és hugyan fogjátok hinya? — kirdezte Gergő belevörösödve. — Á, há hun van az még? — De ha gyerek lesz, akkó ... akkó ... — Hát legyen Gergő, ha meg jánka. és hozzá szíp is, akkó az annya nevit kapja, legyen Matilka! Egymásra nevettek. Gergő nagyot sóhajtott: — De jó is neked, szinte szeretnik a heledbe lennyi! — Ó, te bolond, ne fi. lesző te is... — Csakhogy az én álmajim, mindig elakadnak valahun. pegyig má szorítom, fogom. oszténgat nincs tovább! Lehet, hogy úgy van, ahugyan mondod: az akarat? Matilkáre ény is sokszor rátaláltam, ahugyan gundókozott, biztosan nagyon akarta, hogy hazakerő. — No ládd, csak akarnyi kő! Nagy szamár vágyó, ha má elejive igy ász neki! Nem mondom, én se vótam gyerek, amikó evittek, meg velem is sok minden megtörtínkett a fronton, de ha esténkint a bajtársak rázendítettek, mink a Dudás Jánosvá itthon csavarogtunk. Tudod, még esztendős házas se vót, a gyerek meg má útba vöt, níha úgy rágyütt a mehetnik elkeseredísíbe, hogy csudáre! — No ládd! Pegyig a felesíge igénycsak akarta, hogy hazagyűjjön! — Az má szent igaz, de az ördög soha nem aluszik. Kilötík alóla a lovat, ő meg olyan szerencsétlenő esett, hogy a lába beakatt a kengyelbe, a ló meg összenyomta. Még a temetisin se lehettem ott. me engem meg jó kupán vágtak. Az angyalát, pegyig be sokat beszígettünk! Andrist felkavarták az emlékek. Felállt, karját széttárta, a napsugarak az ágak között utat találva az arcára estek. Gergő a helyén maradt, kenyérhéjat őrölt fogai között. — Csak okossan Gergő, csak okossan, ha má van valakid! — Könnyű azt mondanyi. — Ide hágass, én még gundolatba is úgy vigyáztam rá, mint a himes tojásra, de még jánykorába is. Tudod, én akartam lennyi az eső, érted?! — No, ennek má vígé! — Minek? — A vergődő bugámak. A lábai má nem mozognak. — Hallod, te vágyó egy csudabogár! De érted-e, amit montam? — Értenyi íppensígve értem, csak ... — Semmi csak! Vigyázz, nehogy megrímídd! Ha dídőgeted, akárminő szúrós is, kezes bárány lesz belőle. Estig megállás nélkül dolgoztak, aztán Andris a Nagyerdő fáinak esett. Gergő őrködött. Két nagy legallyazott fa már a szekér alján pihent, a harmadikról meg metélte. — No gyere, ezt is levisszük! Gergő a fa elejét fogta. A lejtőn óvatosan haladtak, de kiszaladt alóla a lába. a fa meg ráesett. Andris, amilyen gyorsan tehette, leemelte róla, de karja összezúzódott már. Az angyalát a tetves fájának! Gallyakat rakott a szekérre, és nagy nehezen felültette rá Gergőt, aki a fájdalomtól már a félútnál nyakladozott... — Fáj? — kérdezte Andris. — Inkább a gyomrom háborog — nyögte a szavakat Gergő és kiverte őt a veríték. — Tarcsd magad, mingyá otthon vagyunk. — Még hánnyi fogok... — Dehogy fogó — nyugtatta, de ő is meg volt ijedve. Az egészséges kezét szorongatta. — Sírd ki no, csak légyé erős! Gergő elvesztette az eszméletét, Andris nem győzte pofozgatni. — De... de ... mondd meg nekije ... — Jó, jó, megmondom. — Ha akó le is löktík a koszorót, majd én az igazit ráteszem — dadogta. — Hát persze, ne fi no, majd ény is segítek. — Az jó, meg a bu ... gár... a bugár... hugyan akart... — Neked is csak akarnod kő! És beszi. csak beszi! Andris hirtelen arra gondolt, honnan kerítik elő az orvosra valót? Sóhajtozott. Még meg is nyomorodhat! Igaza volt, minek volt ez a nyavalyás fa, mikor nekik is van ?! Nem lesz ez már katona, talán még irigyelni is fogják. Jobb igy, nyomorékon is. mint a lövészárkokban megrothadni másokért! Jakab, aki a ház előtt álldogált és látta Andrist, amint szekéren Gergőt a kórházba vitte, még este úgy rohant a hírrel Julikéhoz, hogy a lába alig érte a földet. — Mija, kergetnek? — szólt rá nene. — Juliska? — Hátó, szecskát vágnak. Jakab máris szaladt hátra, de zavarában nem tudta, mit is mondjon, hogyan is kezdje, hiszen ő is szerette Gergőt, aki talán meg sem éri a reggelt. Az ijedségét úgy csillapította, hogy kivette Juliska kezéből a szecskavágót. — Fögyüttem me ... — és nem folytatta. — Jó van no, de inkább rágd meg, me nagyon fójt ez a nyovolyás por — mondta sógor, és fújt egy nagyot. Csak akkor fogott hozzá mondókájához, amikor levégeztek. — A Gergő ... — Mi van vele? — Juliska ijedten ránézett. — Hát hugyan is mondjam? Ráesett a fa, Andris most vitte a kórházba. Juliska a szecskavágónak dőlt. — Szent isten! Láttad? — A fenét láttam, csak Andris monta, hogy nagyon súlyos. A mama meg ... elharapta a szót. — Mondd csak ki! — szólt rá sógor. Jakab nem tudta mitévő legyen, beszélnie vagy hallgatnia keli? — Hát, hogy e ne mennyé, meg ne próbád nyizni, de se a kórházba, meg itthon se! Juliska sógorra nézett. — Nem kő neki bemennyi, még nem a menyasszonya. — De még lehet, csak megmaraggyon! Juliska legszívesebben rohant volna Gergőhöz, de nem tehette. Egy lány ne fusson a legény után, még ha az a halálán van is, hacsak nem jegyesek. — Szent isten, csak meg ne hajjon! — szepegte. — De kódos, nyomorík maradhat — szól csendesen Jakab. — Hát osztán, még mindig jobb, mint sehugyan! Hát ennyire fited? — akarta mondani, de inkább elköszönt. Juliska napokon keresztül sem enni, sem aludni nem tudott. Nene már korholta érte: — Jaj, mi vóna, ha a háborúba vóna. ewe nem segítő se rajta, se magadon! Meg akaró betegennyi, mi? — Azt nem. — Hát akkó? Sógor szeme is villogott, de csak játékosan, inkább simogatón. — Én nem mondom, hogy ne mennyé e hozzá, de tudod, kár a pletykát kevernyi magad körő, no nem? — Igaz, jó van no ... Egy este megleste Matildkát. — No, mi van, hugyan van? — alig tudta kinyögni a szavakat. — Megmarad, hála istennek! Juliska elpityeredett örömében. — Ne rijjá, nó — vigasztalta és simogatta a vállát. — Napokig nem aluttam semmit — szaladt ki a száján. — Hidd el, hogy mink se. — Ha bementek hozzá, mondd meg, hogy... mondd meg, hogy ... — Nem tudta kinyögni, hogy mit. — Ha meg hazagyün ... — keze a nagykendö rojtját tépdeste —. én, én, nagyon, de nagyon... Nagyon fogom vámyi, ezt- mondd meg nekije! (folytatjuk) (nő7§)
