Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-12 / 3. szám
^családi kör ^Egyedül — VITAZÁRÓ — Aránylag könnyű lenne a dolgunk, ha általánosságokat kellene kimondanunk a témáról. Akár egy mondatban is összegezhetném a kívülállóként vitatkozó olvasók véleményét, miszerint: csak az marad egyedül, aki egyedül akar maradni. Még a kérdésben érdekeltek, a magányosok, a magukat egyedülérzők kimondott vagy elhallgatott szándékát, kérdését is lehetne tudálékos szakmai minősítéssel „tálalni": nem akarnak egyedül lenni, de nem tudják, mit kell — vagy nem kell — tenniük, hogy magányukat a többi — a másik — ember társaságában feloldják. Mert az ember — társadalomban elfoglalt, meghatározható helye, állapota által — ide vagy oda sorolható, s elfogadott kategóriáink szerint minősíthető. A magányosokról ilyen értelemben elmondható, hogy legnagyobb százalékukat azok alkotják, akiknek a kapcsolatteremtő készsége nem fejlődött egészségesen, sérülést szenvedett vagy személyiségzavarok következtében fejletlen, esetleg hibás. E besorolás „fedőneve" mögött ott vannak az árván, a szeretetlenül, a rossz házasságokban felnőtté vált férfiak és nők, akik a szülői magatartás ridegsége, közömbössége vagy kegyetlensége miatt bizalmatlanná, félénkké, érzelmileg szegénnyé váltak, vagy annyira éhesekké a szeretetre, hogy igényüket képtelenség kielégíteni. S azok, akiket az özvegyen vagy elváltán maradt egyetlen szülő (rendszerint az anya) nevelt annyira felfokozott gyöngédséggel és gondoskodással, hogy ehhez viszonyítható! más ember nem tud nyújtani. Nem kisszámú lenne az a csoport, amelyik a csalódottakból, bizalmatlanná váltakból kerül ki, az elváltak csoportja, akik valóban társuk magatartását, jellembeli gyöngeségét, hibáit sínylik vagy önmaguk is alkalmazkodásra képtelenek, illetve rossz emberismerettel, értékítélettel magukhoz nem illő partnerre „pazarolták" bizalmukat, érzelmeiket. Sokan közülük évekre, sőt nem ritkán egész életükre képtelenek újra bízni, érzelmileg még egyszer kötődni valakihez. A kompromisszumra képteleneknek nevezném az abszolút igényeseket, az önmaguk értékeit túlbecsülőket, magukat hibátlannak képzelőket, akikhez egyszerűen nincs méltó társ. Vitatkozhatnánk azon, vajon azok az özvegyen maradottak is ide sorolhatók-e, akik elhúnyt férjükhöz, feleségükhöz mérik a társuknak ajánlkozót, s ha az történetesen nem szereti a habart bablevest, amit a szegény boldogult imádott, akkor hiába töri magát. S e különbözőségekből mindig akad olyan és annyi érvnek, hogy ne kelljen a választott magányt feladni. Azt a feltevést is megkockáztatom, hogy ezek úgy tesznek mintha szeretnének társat találni, mintha bántaná őket a magány, valójában azonban minden ürügyet megragadnak, hogy ne háborgassa őket senki, mert így érzik jól magukat, elég törődés nekik a mások sajnálata, még akkor is, ha néha a nosztalgia, mások páros boldogsága egyegy sóhajt felszakít bennük. In őio) Persze, a gyermektelen nők, illetve gyermekkel magányosak szerint is kategorizálhatnánk, mert a nők egészséges többsége vágyik az anyaságra, s ezért aktívabban törekszik megszabadulni magányosságától. Az elváltak, az özvegyek egy vagy több gyermekkel — ha valóban felelősen nevelik gyermekeiket — vagy nagyon megfontolják, vállalják-e a második (harmadik) férjet, illetve a „mostohát" a gyerek mellé. Ezért az ő türelmetlen, de fáradhatatlan és „válogatós" társkeresésük, mert női gyakorlatiassággal felmérték — ha el is hallgatják — miben érzik hibásnak magukat házasságuk felbomlásában, s pontosan tudják, mi nem kellene még egyszer a másikban. De még az is kell, hogy a gyerekek elfogadják az apajelöltet, s hogy az is elfogadja az idegen kisfiút, kislányt. Az általánosságoktól elszakadva ismét hangsúlyoznom kell, az ismerkedési rovatok, házasságközvetítő irodák (tesztlapok kitöltése) által társat keresők közül a gyermekes anyák elváltak és leányanyák járnak a legkevesebb szerencsével. Ez a mi viszonylatunkban olvasóink mentalitásából, hagyománytiszteletéből is fakad, amely erősen a falusi erkölcsi elvárásokon alapszik. Viszont amire vitánk során — s felmérésekben — sem kaptunk magyarázatot, az pedagógusnőink helyzete a túlfeminizált iskoláinkban. Százalékarányukat illetően közöttük a legtöbb a magányos, vagyis olyan, aki egyáltalán nem volt férjnél és nincs gyermeke. Tény, hogy a magyar nemzetiségű lakosság párválasztási érdeklődését tekintve nem tud mit kezdeni az értelmiségivé vált nőkkel. Számtalan példát hozhatnánk fel erre tudományos kutatókról, mérnöknőkről, orvosnőkről, s az olyan tisztségviselőkről, akik özvegyen maradva (ház, kocsi) kisvárosban, faluban szinte tökéletes magányra vannak ítélve. A férfi olvasók közül a legtöbb magányos az ingázó munkások között található, szerkesztőségi kutatásaink arra engednek következtetni, hogy többnek tartják magukat, mint az otthon maradottak, viszont erkölcsiségében mégis a régi, hagyományos módon élő, tehát az utazó munkásnőket érő hatásoktól, inzultusoktól megkímélt, de tájékozottságban velük azonos szintű feleséget szeretnének. Odahaza, úgy érzik, ilyet nem találnak, városban meg — erkölcseiben szabadosabbnak ítélve — nem keresik. De e besorolásokon túl beszéljünk a lényegről, mivel lehetne segíteni a társra vágyó magányosokon? Azt hiszem, mentalitásunknak sem a magányosok klubja, sem az ismerkedési rovatok nem nyújthatnak alapvető megoldást, még akkor sem, ha nagyvárosi viszonylatokban kimutathatók bizonyos eredmények. Elképzelhetetlennek tartom a „magányosok külföldi utazása", szakszervezeti stb. üdülése címen megrendezett akciókat is, mert túl sok lehetőséget nyújtanak a kalandoroknak és túl keveset az amúgy is sérült, bizalmatlanabb, kiszolgáltatottabb magányosoknak. Ha jó házasság előtti és házassági tanácsadóink lennének, ha több lenne a pszichológiai segélyszolgálat, az önismeretre nevelő tanácsadás, a személyiségzavarokat gyógyító lehetőség, nem lenne szükség a társadalmi beavatkozás külsődleges és nagyon-nagyon esetleges (játsszak a szóval: esetlen) formáira. Munkahelyeken belül, lakóközösségekben, kisvárosok ifjúsági, kulturális klubjaiban, szakköreiben, a tömegsport, a turisztika stb. a hasznos szabad idő okos és célszerű rendezvényei viszont anélkül kínálhatnák a lehetőséget, hogy ki kellene címkézni: magányosok találkozóhelye, számukra létrehozott alkalom ... mert két bizalmatlan magányos továbbra, bárhol is az marad, ha nem beszélgetést, szórakozást kezdeményező, hallgatást oldó, nyitott emberek társaságában tanulja, szokja meg a másféle viselkedést, magatartást. Vannak ilyen lehetőségeink, szervezeteink, klubjaink és szakköreink. Számtalanszor felsoroltuk már az irodalmi színpadtól az énekkarokig, a műkedvelő színjátszóktól a citerazenekarokig és a honismereti körökig valamennyit... Csak az életünkből, mentalitásunkból, erkölcsi elveinkből és magatartásunkból eredő módszerek és formák lehetnek számunkra elfogadhatók, azok nem ingerelnek, zavarnak, sértenek. Ezt tükrözi kísérletünk is: vitánk elején felhívtuk , a figyelmet, küidje be a címét az, aki részt kíván venni a magányosok találkozóján szerkesztőségünkben. A vitázók kilencven százaléka jeligéje mögé rejtőzött, s valami más megoldást remélt általunk. De az is lehet, hogy csak annyit, amennyiről így vallott az egyik levélíró: „amíg a hozzászólást írtam, nem éreztem magam annyira egyedül." Többet nem tehettünk. H. Mészáros Erzsébet
