Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-12 / 3. szám

inkább megnövekednék a munkanélküliek száma. Ám látjuk, hogy a fegyverkezés szin­te napról napra újabb csillagászati összege­ket emészt föl, s mégsem teremt új munka­­lehetőségeket. Sőt, a munkanélküliség mindegyre fenyegetőbb téma a nyugati or­szágokban. A szomorú rekordot az Egyesült Államok tartja: az év végén több, mint 11,5 millió _ egy országnyi — ember kényszerült a lézengésre vagy arra, hogy hétről hétre sort álljon a munkaközvetítőkben, hasztalan. Az NSZK-ban feltehetően még ez év elején elérik a kétmilliós számot, Franciaországban ezt már jelentősen meghaladták és Angli­ában a három és fél milliót közelítik meg ... Az 1932-es év e téren pozitív tanulságot hozott: azzal, hogy az Egyesült Államok minden megtorló intézkedése ellenére létre­jött a szovjet—nyugat-európai gázvezeték üzlet, bebizonyította, hogy munkát elsősor­ban és mindenekelőtt a békés egymás mel­lett élés, az együttműködés elvének érvénye­sítésétől lehet várni. S egyúttal azt is, hogy a gazdasági szankciók annak az országnak ártanak nagyobb mértékben, amely a szank­ciókat alkalmazza, és nem annak, amelyet ezekkel sújtani akar. Washington leghűbb szövetségesének, Angliának kereskedelmi államminisztere így vélekedett erről a News­­weeknek adott interjújában: „Nekünk nem tetszik a blokád gyakorlati alkalmazása, mert károsítja a nyugat-európai vállalatokat. Úgy tűnik, Nyugat-Európával akarják kifizettetni a számlát, míg a közép-nyugati farmereknek megengedik, hogy szabadon és korlátozatla­nul kereskedjenek a szovjetekkel. Ez nem tisztességes tehermegosztás ..." Abban a világban, amelyben — egy tavalyi ENSZ-felmérés szerint — naponta 40 000 kisgyermeket pusztít el az éhség vagy vala­milyen betegség, amelyben ahelyett, hogy csökkenne, inkább terjed az írástudatlanság és amelyben ismét hatalmas területek lakos­ságát tizedelik a legyőzöttnek hitt betegsé­gek — mint a malária és a trachoma —, mert nem jut pénz a művelődési és az egészségü­gyi programokra, jóllehet a fegyverkezésre fordított költségek egy hányada ezekre ele­gendő lenne, nos ebben a világban bizakod­va vállalt és viselt, és állandóan gyarapí­­tandó „csomagunk" a békemozgalom. Ro­mes Csandra, a Béke-világtanács elnöke két évvel ezelőtt a nők prágai világkongresszu­sán meggyőző erővel beszélt a békemozga­lom fejlődéséről. Az akkor felvázolt egységes platform 1983 elején már erős körvonalak­ban kirajzolódik: a különböző világnézetű, politikai és vallási meggyőződésű emberek, nemre s korra való tekintet nélkül tömörül­nek s zárkóznak fel a békeharc frontjához. A tudósok többségének, a környezetvédőknek, a kis és nagy egyházaknak, a különböző szervezeteknek és mozgalmaknak képviselői az idén ismét Prágában találkoznak a béke világkongresszusán. Romes Csandra sokszor idézett szavai ma többszörösen is érvénye­sek: „Vigyázzatok! Mert ma nem követhe­tünk el hibát azzal, hogy csak beszélni fo­gunk a békéről!" (Végezetül hadd jegyezze meg az újságíró egy kis sóhajjal, hogy szívesebben írt volna az „évszázad esküvőjéről", Károly trónörökös és Lady Diana frigyéről, az Amerikában ki­robbant herpesz-pánikról, a filmvilágot ért veszteségekről, s még szívesebben arról, hogy sikerült háttérbe szorítani a terroriz­must és kábítószercsempészetet, hogy a Pentagon lemondott a világűr felfegyverzé­séről és így tovább. Ez azonban jámbor óhaj, mindaddig, amíg szembe kell néznünk mai világunk vészterhes realitásaival...) LÁNG ÉVA kaleidoszkó A fogadást kilenc órára tervezték. Számomra egy széket készítettek oda. Talán az egyetlent, amijük volt. Igaz, az egyik lába hiányzott, így is hálás vol­tam érte, mert Afrikában a ceremónia mindig sokáig tart. Legalább egy órát vártunk a főnök érkezésére, aki felesé­geivel együtt jelent meg. Ezt követően körülbelül egy órán keresztül nem tör­tént semmi. Hallgattunk és vártunk. Úgy ebéd előtt kezdődött az ismerke­dési szertartás. Az első miniszter emel­kedett szólásra, aki uralkodója képes­ségeit és hősi tulajdonságait méltatta nagyon hosszan. A törzsfőnök jóval ebéd után vette át a szót. Üdvözölte vendégét, már mint engem, s felajánlotta védelmét. Ekkor jutott eszembe, hogy megörökí­tem tükörlencsés fényképezőgépem­mel. Ezt nem lett volna szabad ten­nem. A nagyfőnök érdeklődni kezdett gépem iránt. Amint a tükör matt üve­gén megpillantotta feleségeit, odaszó­lította minisztereit és a vendégeket is. Mindannyian csodálkoztak, hogy fér­hetnek el olyan nagy emberek ilyen kis üvegdarabon. A törzsfönök felkért, hogy adjam el neki a fényképezőgépet. Más gépem nem volt, így azon törtem a fejem, miként beszéljem le őt szándékáról. De hajthatatlan maradt. Előbb barom­fit kínált, majd néhány tehenet, sőt testőrgárdájának két harcosát is. Vé­gül pedig tizennégy éves leányával akart „fizetni". Ezt is elutasítottam, mire a törzsfőnök nyugtalan lett. Ilyen ajándék visszautasítása ellenségeske­dést, valóságos kihívást jelentett. Ha most parancsot adott volna alattvaló­inak, hogy kössenek karóhoz egy han­gyaboly tetején, szemrebbenés nélkül megtették volna. Szerencsére eszembe jutott a kis kézitükör személyi poggyászomban. Megmutattam neki, hogy ugyanazt láthatja benne, sőt még azt is, ami a háta mögött történik. Megörült az ajándéknak. Belevigyorgott a tükörbe, én pedig megmenekültem. így maradt a fiatal leányka az övéi között." Ez az afrikai sztori néhány éve ját­szódott le a világ egyik elmaradott csücskében ... HAZCSUSZTATAS Akár egy nyitott könyv Mindössze negyedóráig tartott az utazás — ennyi idő kellett ahhoz, hogy a Warrington Academy 236 éves, hét­száz tonna súlyú műemlék épületét, amely a városrendezés útjában állt, ötven méterrel odébb tolják — persze meglehetősen költséges és időigényes előkészítés után. Ezúttal azonban — a szokásos eljárástól eltérően — nem görgőkre emelték rá az épületet a hid­raulikus szerkezetek, hanem kenőzsír­ral síkosított csúszófelületekre. (A kö­zépső sínpár az irányítást segíti.) így három, összesen hét tonna húzóerőt képviselő csörlő is megbirkózott a ké­nyes feladattal. A szőnyegek tervezésében kivá­ló képzőművészek is részt vet­tek. Egy a sok közül: Alfons Mucha terve alapján készült. szövőszékeken az olcsóbb szőnyegek gyártását erősebb gyapjúfonálból. Hazánkban az első szőnyeget 1844- ben az észak-csehországi Vratislavicé­­ben a huszonöt éves Ignác Ginzkey készítette, aki testvéreivel együtt há­zilag és kézzel dolgozott. A múlt század végén Vratislavicében a szőnyegkészítés két irányt vett: ro­hamosan fejlődött a gyári termelés, de tovább élt a jellegzetes kézi szőnyeg­szövés is. S a vratislaviceiek épp az utóbbiban tettek szert világhírre. A cseh szőnyeggyártásban az 1913. év jelent határkövet, amikor új fajtával jelentkeznek. Ez megőrzi az orientális szőnyegek színeit, mintáit, motívuma­it. 1928-ban már 208 000 m2 gyárta­nak belőle, hatvan országba szállítják és a világpiacon valóságos vihart ka­varnak vele. Csupán néhány a vratislavicei sike­rekből : az itt készült szőnyegek ékesí­tik a párizsi Élysée palotát, a brooklyni színházat, s itt készült a világ eddigi legnagyobb szőnyege, a New York-i Waldorf Astoria szálloda számára, amely 326 m2 nagyságú és súlya 1230 kg. Jelenleg itt készül a közkedvelt Kov­­ral buklészőnyeg 419 szín- és mintava­riációban. A VILÁG LEGNAGYO SZŐNYEGE Vajon gondolhatta-e az ősember az elejtett vad bőrét a földre terítve vagy a falra akasztva, hogy ezzel egy évez­redek múltán is élő hagyományt hono­sít meg? Aligha. Pedig valahol ott kell keresnünk a mai szőnyegek ősét... Nem tudjuk, hol és mikor készült az első igazi szőnyeg; csak azt, hogy Egyiptomban az időszámításunk előtti második évezredben már ismerték, majd gyártását évezredünkben tökéle­tesítették. Főképp az iszlám kultúrák és Kína területén. A szönyegkészítés Európában csak valamikor a 17. szá­zadban honosodott meg. Az első euró­pai — francia és angol — mesterek még a perzsa mintákat utánozták, csak egy századdal később kezdték el Nem mindenkinek adatik meg a sze­rencse, hogy a valóságban „bejárja a világot". Dr. Radim Kalfus e szerencsé­sek közé tartozik. A Csehszlovák Vö­röskereszt rendkívüli követeként be­utazta a fekete földrész nagy részét. Afrikai útinaplójából idézzük az alábbi részletet: „Transkeiban esett meg az alábbi vidám történet. Egy nagy törzsfőnök vendége voltam, aki akkora terület felett uralkodik, mint Csehország fele. A fogadást — helyi szokás szerint — a karámban rendezték.

Next

/
Thumbnails
Contents