Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-17 / 21. szám
^ELMONDOM A Z ÉLETEMET\DE. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek." Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN Kíváncsian vártuk, az olvasók sürgetésére meghirdetett pályázat mit, milyen sorsokat, vallomásokat gyűjt szerkesztőségünk postájába. Megvallom, kissé meglepődtünk. Nem egy levél érkezett (vagy személyesen az olvasó) azzal a kérdéssel, fontos-e, hogy megírják a címüket, közöljék a nevüket is vallomásukhoz mellékelve, írhatnak-e inkább más nevet, netán jeligét. Az ok, amiért aggodalmaskodón töprengenek, vívódnak, félnek tollat fogni az, hogy a gyermekeik (az unokáik, a család) szégyellnék, ha így kibeszélnék az életüket. „Azt mondja a fiam, nem tartozik senkire, hogyan éltek valaha, hogy nem volt kenyerük, üres volt a kamrájuk, meg rongyos a cipőjük. Ma már erről nem szokás beszélni, mert nem érdekel senkit. Még megszólnának, mondja a lányom, hogy dicsekszünk a régi szegénységünkkel." „Talán azt hiszi, érdekes a maga élete? Hogy szolgált, hogy markot szedni járt? — Beszélt le a lányom arról, hogy megírjam." „Nem éltek maguk okosan, mama, nevetett ki az unokám, amikor azt meséltem, hogy bevittük a szövetkezetbe az otthoni tyúkokat, úgy kezdtük a közös gazdálkodást, és ha éjszaka jött a zivatar, rohantunk ponyvát húzni az asztagba rakott gabonára. Mert hogy ma már orvosilag ellenőrzött, fajtiszta állományt nevelnek csak, s a kombájn már a tarión csépeli a gabonát." „Csak azt tudnám, miért legyintenek, meg mosolyognak" — töprengenek a levélírók, az idős olvasók. Mert tény, hogy életüket, mintegy befejezettnek, már nem változónak tartva. visszapillantva fejezeteire, az idős emberek szeretnék elmondani. Elgondolkoztató, tényleg, miért? A huszadik század két háborúját, hatalmas társadalmi változásait megélt emberek egykori életmódja, küzdelme, kínlódásai és örömei anynyira távolinak tűnnek? „Mosóteknő? Először magyarázza el, mi volt a mosóteknő. s hogy miért félt a mosógéptől” — ugratta nagyany(Karinthy Frigyes: Előszó) ját az egyik unoka, akinek lekicsinylő, bár lehetséges, hogy csak könyörtelen ifjúi tárgyilagossága késztette levélírónkat arra, hogy megkérdezze, tudjuk-e, mi volt az a pilács, amivel az ő lánykakorában világítottak, s hogy leírhatja-e így • ■ • Bizony, jónéhány esztendő, saját kárán megszerzett tapasztalat után hajlandó csak az ember visszafelé is vetni egy-egy pillantást. A fiatalság csak előre figyel, türelmetlenül, úgy érzi, meglesz ő az öregek tanulságai, tanácsai, tapasztalatai nélkül. Mást akar. Hogy pontosan mit is, azt még nem tudja, csak nem azt, amire a szülők, a nagyszülők hivatkoznak. Mindent ő akar felfedezni, kipróbálni. De ez mindig is így volt, csak annyi különbséggel, hogy több időt töltöttek egymás mellett a nemzedékek, több kellett hogy legyen bennük a kölcsönös megértés, az idősebbek iránti türelem. Dehát Móricztól Sánta Ferencig leírták már régebbi korok idősekkel szembeni magatartását, a tragédiába forduló életek „nincs más megoldás" tanulságait — okulásunkra is. Ma — a társadalmi gondoskodás mintegy felszabadította a gyermekek nemzedékeit a szülőkért érzendő felelősség alól. Ezért is a levelekben megvallott dilemma: mi legyen a verejtékkel egy élet eredményeként felépített házzal ? Négy-öt szobájával ott áll üresen, az egyedül, özvegyen maradt papa. mama csak a konyhát vagy a kisszobát lakja, a fiatalok a városba mentek, lakótelepi lakásba. S következik a tervezgetés, az építőanyag beszerzésének, az egészséget rokkantó építkezésnek a története. Majd csaknem azonos szavakkal, teljesen azonos hangsúllyal a levél végén „most itt élek egyedül, igen ritkán látogatnak meg. Legalább az unokáimat láthatnám többször." S leírva, ki sem mondva a kérdések: mi lesz így velem, mit csináltam rosszul, hogy itt hagytak, magamra? Minek éltem. hogy ilyen sorsra kellett jutnom? S az alig pislákoló reménység: „csak várom. mindig várom, hogy jönnek". Fölrezzenve, nehogy szó érje azért a gyerekeket: „pedig igen jó a fiam is, a menyem is, dehát nem érnek rá, szegények. Az unokák is kedvesek, de bizony nincs igen beszélni valónk egymással. Ők már nem bírják végighallgatni az ilyen öreget." Tény, hogy a fiatalok számára is lelkiismereti gond a magára hagyott idős szülő. „Hová vigyem? Abba a szűk lakótelepi lakásba, ahol még levegő is kevés van, nem hogy kert, udvar? Hiszen ha elromlik a lift, le sem bírna gyalogolni a lépcsőkön. Az erkélyen üljön egész nap? Csak elpusztulna." És amíg lehet, s ahol lehet, hét végén hazafelé sietnek a városivá lett gyerekek. „Alig bírják, de csak nevelik a baromfit, termesztik a zöldséget. Attól félnek, ha nem bírnak már adni, akkor nem megyünk. Hát hogyan magyarázzam meg, hogy nem azért" — így a fiatalok. „El ne árulják, hogy panaszkodtam maguknak, mondják, hogy csak véletlenül nyitottak be hozzám, mert ha megtudnák a gyerekeim, megsértődnének. s még kevesebbszer jönnének, mint eddig." így az egyik levélíró, akit kétségbeesett levelétől indíttatva felkerestünk. Mert ök is tudják, hogy megoldást nem találhatunk. Nem is azért írják meg. De jólesik elmondani. Egy élet összegezése, egykori álmokból nehéz időkben szívóssággal, küzdéssel, verejtékkel és nagy-nagy reménységgel, hittel megvalósított tervek. Ház? Kert? Mára jól gazdálkodó szövetkezet ? Az ötvenes évek nagy építkezései? Hogy az első traktoros lehetett valaki, vagy az első kombájnos, az első, aki továbbtanult? Mi zavar az emlékezésben? A lelkesedés, a reménykedés, az öröm átadása? A meghatottság hangot fátyolozó remegése? Tán racionális korunkban éppen azért zavar, mert hiányzik ez a belülről világító, melegítő meggyőződés. s tón éppen abban, aki ezt nem akarja, bírja — vagy szereti — hallgatni? Ezért nem adunk, nem is adhatunk kivételt senkinek. Aki vállalja élete elmondását, leírását — az vállalja a nevét is. És azt vállalniuk kell gyermekeknek, családnak is. A becsületes, dolgos élet, a nagy tettek vállalása, a szívós munka, a küzdelem, nem szégyelleni való, hanem tanulság, példa. S tán papírra vetve lesz türelme annak is belefigyelnie szülei életébe, sorsába, aki eddig nem tudta megbecsülni életükben a szívósságot, az elpusztíthatatlan élniakarást. a konok reménykedést, a tiszta bizalmat, amivel a szebbnek megálmodott holnapért dolgoztak. Annyira derűlátó nem vagyok, hogy azt hinném, pályázatunk szándéka összebékíti az egymást meg nem értőket. s azok az asztal fölé hajolva együtt írják meg életük folyását. Azt viszont remélem, hogy éppen azok fognak tollat, akiknek nincs kivel megosztaniuk emlékeiket, s akik nem akarják majd magukkal vinni sorsuk tanulságait. Ezért megismételjük pályázatunk feltételeit, s várjuk írásaikat, jelentkezésüket! H. MÉSZÁROS ERZSÉBET fnunmm ozj élitemeb FELHÍVÁSSAL FORDULUNK OLVASÓINKHOZ írják le, küldjék be szerkesztőségünk címére életüknek — annak legnehezebb időszakainak, döntésre kényszerítő sorsfordulóinak, válaszutainak, a helyes vagy helytelen választás következményeinek — történetét. Nagy visszhangot keltett ugyanis Józsi bácsi nemrég közölt élettörténete. Többen kérték, kérdezték, az ő életükről szóló írás érdekelne-e bennünket? Nekik is válaszolunk tehát ezzel a felhívással: Ha hitelesen, jó íráskészséggel, olvashatóan papírra tudják vetni életük történetét, ahogyan azt Józsi bácsi tette, írják le, küldjék be címünkre. Ha viszont úgy érzik, könnyebb elmondaniuk, levélben röviden vázolják életük, sorsfordulóik mindenki számára érdekes, szokatlan. megrázó vagy tanulságos eseményeit, mellékeljék címüket, hogy meglátogathassuk Önöket, s magnóra mondhassák történetüket. Ha életük leírását évkönyvünkbe szánják, küldjenek egy képet családi albumukból is. A legérdekesebb, legkülönösebb életsorsokat, történeteket lapunkban közöljük — lehetőleg riportképekkel kiegészítve — a családi vonatkozásokban legtanulságosabbakat a családi albumból küldött képekkel a NŐ 1985-ös évkönyvében. Várjuk leveleiket, írásaikat, családi albumból kivett régi, vagy újabb képeiket (ceruzával írják a hátuljára nevüket, címüket, véletlenül el ne keveredjen, s hogy közlés után vissza tudjuk küldeni beküldőjének)! A borítékra írják rá tervezett sorozatunk címét: ímmtíom au éíetemtb
