Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-17 / 21. szám
Ahhoz, hogy a lakótelep mindenki számára otthonná váljon, nem elég szökőkutakat, parkokat varázsolni a panelnégyszögek közé, rajzokkal, színekkel, akár Vasarely-motívumokkal díszíteni a falakat. Elképzelni könnyű, amint a munkából hazatérő emberek elüldögélnek egy-egy pádon valamelyik színes ház tövében, hallgatják a viz kellemes csordogálását, rajta felejtik szemüket a pitypanggal pöttyözött pázsiton, s itt-ott — természetesen egyre gyakrabban — egymással is szóba elegyednek ... A valóság azonban más. Példa erre Bratislavában a hidegkúti (Dúbravka) lakótelep Fedák utcája, amelyet nyugodtan nevezhetnénk akár a „változó égövek" utcájának is, hiszen a kiszáradt, sárga, letaposott „trópusi" fücsomók négyszögét a szomszéd tarka színekben pompázó „mérsékelt égövi" virágoskertje, kicsit távolabb pedig a másik szomszéd gazdag, zöldeltő, madárvendégeket szalonnával, kölessel fogadó erdője váltja fel. Annak, hogy kihangsúlyozom: a „szomszéd kertje, a szomszéd erdője", több oka is van. Az első: a kert is, az erdő is néhány lakó hétévi megfeszített munkájának, s ugyanannyi esztendős parkőri tevékenységének eredménye. Az utóbbi előzményeit világítja meg a másik ok: a többi lakó — saját bevallásuk szerint minden vágyuk, hogy otthonra találjanak itt, és „csoda tudja miért nem sikerül" — nem hogy az „ingyen ölükbe pottyant" természet óvására, ápolására nem volt hajlandó, de még attól sem lett lelkiismeret-furdalása, hogy keresztül-kasul járkált a más által gondozott pázsiton, letaposva a virágokat, megcsavargatva a még gyenge, alig megéledt fiatal fákat. S amikor a „tulajdonosok" esztétikus, a gyerekekre nézve sem veszélyes kerítést állítottak fel, panaszlevél indult a nemzeti bizottságra ... Lehet szó ezek után pihenésről, kapcsolatkialakításról? Pedig a szép környezet — ha más munkájának köszönhető is — ebben az esetben adott, csak élvezni kell, használni! Talán az a baj, hogy nem közösen csinálták, s így nem tekintik magukénak a lakók? De hisz ez rajtuk múlott! Vagy talán azért nem „közös", mert nem sikerült tönkretenni, mint a „trópusi fűnégyszöget", amin naponta gyalogol végig a lakótelep apraja-nagyja, pedig van betonozott gyalogút ... Talán ha a parkot is közösen csinálnák, közösen festenék a falakat, ültetnék a virágokat, valósággá válna az első sorokban elképzelt idilli kép ... Ha ... De hogyan és ki aktivizálhatja az embereket, ha a belső mozgatóerő oly kevés? S mit adjon cserébe — hisz konkrét példák bizonyítják, hogy a lakók „csak úgy, a semmiért" nem látnak munkához, még ha saját környezetükről van is szó. Festéket, fát, virágpalántát kaphatnak. De több kell: a tudat, hogy lakótelepük tőlük, lakóktól függetlenül kialakult és létező hiányosságait kiküszöbölik az illetékesek. Az illetékesek — a nemzeti bizottság, a tömegszervezetek, az itt székelő vagy magukat képviseltető intézmények, lakóbizottságok —, akik a lakók kéréseinek, panaszainak figyelembevételével, tehát a lakókkal való állandó kölcsönhatás alapján, optimális megoldásokat kereshetnek és találhatnak a problémákra, akik ezzel — és csakis ezzel! — elnyerhetik a lakosok bizalmát, s akiknek épp ezért mindenki másnál nagyobb lehetőségük nyílik arra, hogy cselekvésre ösztönözzék a lakókat, különböző tevékenységeket eszeljenek ki és szervezzenek meg számukra, főleg olyanokat, amelyek erősítenék az együvétartozás tudatát, a lakótelepi társadalom összetartó erejét. Azt mondom, van erre lehetőségük. S itt elsősorban nem az anyagiakra, hanem arra gondoltam, hogy a nyilvános lakógyűlések, a lakásszövetkezeti önkormányzatok ülései, a képviselőkkel való találkozások a lakóhelyi demokrácia formái és eszközei is egyben. Bár a lakók többsége lemondóan legyint, amikor szóba hozom a lakógyűlések valamilyen formáját. S amit mondanak, az sem túl örvendetes: „minek menjek oda, úgysem változik semmi, a panaszom akár a falra hányt borsó ..." Ezek után nem csoda, hogy érdekelt, milyen is egy nyilvános lakógyűlés. A színhely a lakótelep egyik iskolájának ebédlője. A helyiség tiszta, tágas, kellemes hangulatú, az ablakok sárga függönyruhája is vidám, csalogató, mégis kevesen vagyunk. Néhány idősebb házaspár ül szétszórtan a teremben, egy rokkant férfi idegesen veregeti mankójával a padlót. A lakóbizottság elnöke is kicsit izgatott, az asztalon fekvő papírokkal játszik és szabályos időközönként hangosan felszólítja a hivatalos szervek és intézmények képviselőit, hogy ne feledkezzenek meg a jelenléti ívről. A Nemzetvédelmi Testület dúbravkai részlege, a közterület-fenntartó vállalat, a kerületi kulturális és művelődési központ, a lakásépítő és -fenntartó vállalat, az óvoda, az iskola küldöttei nem feledkeznek meg, aláírásukat adják. Negyvenen vagyunk, amikor elkezdődik a gyűlés. A lakók az üres asztalokra könyökölnek, arcukon várakozás, de ugyanakkor határozottság is. Mintha azt gondolnák: addig nem megyünk el innen, míg ki nem mondtuk, mi bánt, s amíg nem kapunk megnyugtató választ... A szervek és intézmények küldöttei előtt notesz és toll az asztalon. Feszült figyelemmel hallgatják a képviselő, Emil Fekete beszámolóját, néha szorgalmasan jegyzetelnek. Néhány fontosnak tartott dolgot én is feljegyzek. (me: a IV. kerületi nemzeti bizottság megnyerte a nemzeti bizottságok szocialista versenyét, s megkapta a Belügyminisztérium ezzel járó dicsérő oklevelét, valamint 1 millió koronás jutalmát. Ezt az összeget a már folyamatban levő építkezések — a gyermekjátszóterek, a jégpálya, a strand — utolsó szakaszába fektetik be, további részét az idős emberek és a sokgyermekes családok támogatására használják fel, ezenkívül a lakókörnyezet szépítésére — fásításra, parkosításra stb. A tömegszervezetekkel való együttműködés nagyon jó, s egyre inkább fejlődő tendenciát mutat. Sok köszönhető a lakóbizottságok munkájának, hiszen a lakóbizottságok a lakosok és a nemzeti bizottság közti közvetítő szerepét töltik be. Sajnos, kevés ember értékeli munkájukat, s még kevesebben tudnak létezésükről. Pedig sok eredményt mondhatnak magukénak, s hogy konkrétan kik ők, az talán nem is érdekes. Azon gondolkodom, miért nem érdekes azoknak a neve, akik másoknál többet, jobban dolgoznak. Talán olyan sokan vannak? S ha már — tegyük föl — valóban ők vannak többségben, miért nem érdemes ismertetni a nyilvánosság előtt azok nevét, akik nem érdemelnek dicséretet. Nem hinném, hogy a jónak és rossznak ez az egy kalap alá vevése ösztönözné az amúgy sem túl aktív lakótelepi lakosságot... Mindezt egyelőre magamtól kérdezem. Hiszen ez csak a kezdet, hátha elhangzik majd a válasz kérdezés nélkül is. A lakóbizottság elnöke, Václav Dlestík kér szót. Elmondja, hogy a lakótelepen a tisztasággal van a legtöbb baj. A kukák tetejét megrongálták a közterület-fenntartó vállalat szemeteskocsijai, a papírt, a hulladékot szanaszét söpri a szél... Többszöri bejelentés ellenére a füle botját sem mozdítja az említett vállalat... LÁM PL ZSUZSANNA A lakók helyeselnek, majd rövid vita kerekedik arról, hogy valójában ki is teszi tönkre a tetőket. Véletlenül nem a felelőtlen, hanyag lakók, akik fütyülnek a tisztaságra, a rendre? Ez a nemtörődömség jellemzi mindenben az emberek mentalitását, mondja egy sötét ruhás férfi, aki a nemzeti bizottságot képviseli. Rövid vita, mert az illetékes — a bejelentést fogadó közterület-fenntartó vállalat képviselője — csöndben ülve ír, nem szólal meg, nem válaszol a kérdésre, miért nincs javulás ... Pedig a terem nem csöndes . .. S már hangzik a lakóbizottság elnökének vissza-visszatérö válasza: „ezt itt nem tudjuk megoldani. A panaszt természetesen jegyzőkönyvbe vesszük, ha óhajt választ, fog kapni, írásban, most pedig menjünk tovább!" Nyílt tekintetű, gondolkodó fajta, idősebb férfi áll fel. Panaszának lényege az emberek közti rossz viszony. Ez tapasztalható az üzletben, ahol a szakmai, de emberi követelményeknek sem megfelelő
