Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-17 / 21. szám
Hiába kérdezgették öt a falubeliek a fiukról, a férjükről, ö csak a vállát vonogatta.- — Szüzanyám, ez süket! — hüledeztek. — Nem baj, Julis, fő, hogy meggyütt! Ettő még dógoznyi tud, de mink, mink csak reszkethetünk ...! Mi lesz velünk, mi lesz velünk?! Juliska apja kétszer is megsebesült. Az elsőt könnyen megúszta, a másodikkal sokáig az ágyat nyomta. Egészséges bajtársait pedig Galícia felé irányították, mert Nis környékén omladozott a szerb front. Juliska a két otthona között repkedett. Amint hazajött az iskolából, hol itt, hol ott segített. A tanulással nem volt baj. Nene büszke is volt a sok dicséret hallatán. Az apja egyre szótlanabb lett. Órákig elücsörgött egy helyben, és merően nézett maga elé. Ha pedig nekifogott a munkának, nem lehetett megállítani. A süketség híre gyorsan szétfutott. Tárgyalták a kocsmában, a házak előtt. Ha összeverődtek az emberek, borzalmas hírek keltek szárnyra. Néha még a szomszéd falvakból is jöttek érdeklődni, ha megtudták, hogy valaki hazatért. így jöttek-mentek a hírek szájról szájra a háború szörnyűségéről. De az idő gyorsan repült a nehézségek ellenére is. Miklós és Jakab már bajuszt növesztett. Juliskára, aki körül sok suhanc forgolódott, úgy vigyáztak, mint a szemük fényére. Gergőre is sandán néztek. Vagy elmarták, vagy bolonddá tették. Hiába tartott még a háború, hiába jöttek a rossz hírek, a fiatalok talpa alatt égett a föld. Majálisra készülődtek. A legények szekereken hordták a zöld gallyakat, hogy bekerítsék a tánchelyet. Juliska Hússal, a barátnőjével készülődött, de inkább csak nézelődni. Nene mosolyogva nézte a nagy készülődést. Azok meg csak súgtak-búgtak. főleg llus nem fért a bőrébe. — Gyere má no, mit piszmogó ilyen soká! Amikor Juliska elkészült, nene megpergette őket maga előtt. — Be szípek vattok! De várjatok cseppet — azzal odament a kihúzós kasznihoz, kivette belőle a lánykori kék gyöngyét és Juliska nyakába tette. — No, most má mehettek, jánypalánták! Juliska valóban nagyon szép „palántának" ígérkezett. Haja kétoldalt lesimítva, de csak kis ideig, mert ha a szél belékapott, egy-két rakoncátlan göndör fürt a homlokán táncolt. A feszes fülespruszlik csak úgy simult vékony derekára, és középen a kapocs már nem kapaszkodott egymásba formás mellei miatt. Csipkés, fehér alsószoknyája is ki-kivillant. Köténye, hajszalagja röpült utána. Sógor és nene összemosolyogtak ... — Te, Gyuri — szólt boldogan nene —, megnyizzük őket. Juliskáék először csak sétáltak, énekeltek, be-bekukkantottak a zöld gallyakon keresztül a táncolókra, de beállni a nagylányok közé még nem mertek. A kocsma környéke megtelt, nyüzsögtek az emberek, mindenki látni akart valamit; hogy ki kivel táncol, ki kivel beszélget, ki kit kerülget... llus egyre sürgette Juliskát: — Mennyük! Gyere má! Juliska szeme Gergőt kereste, de sehol nem látta. Kiértek a sétálók közé. Itt mindenki mást énekelt, a suhancok füttyentgettek, kurjongattak, a lányoknak csapódtak nagy, széles vigyorral. A szegényebbjén fehér rojtosgatya, és mezítláb taposta az út porát. A gazdagabbján szép, fekete sujtásos pantalló, csizma, pörgekalap, kikeményített hímzett ing mellénnyel. Ahogy így sétálnak, Juliskának meg-megrándult a fonata. Egy darabig tűrte. — Te llus, ne piszkéd a hajamot! Tanakodtak, hogy mit énekeljenek. Juliska neki is fogott bátortalanul: „Idesanyám rózsafája, én vagyok a legszebb ága ..De megint megrándult a hajfonata. És nagy nevetés támadt a hátuk mögött. Kirántotta a haját, nagy mérgesen hátrafordult. Mögöttük három suhanc állt. A két Farkas-fiú: György és Ferenc, meg a Sóss Lajcsi. György állt középen szévetett lábakkal, teli szájjal nevetett. Szép fogai villogtak, göndör, fekete haja kikandikált a pörgekalap alól. Úgy álltak előttük, mint a kőkerités. — No, mija, mija, csibék, mit rimödöztök? — Azzal se szó, se beszéd beléjük karoltak, és a tánchely felé vezették őket. Juliska megszeppent. — Eresszetek, mink még ... De nem táncolok! Észre sem vették, s már a táncolok között voltak. Lajcsi llust vitte, György Juliskát a csuklójánál fogva. Alig fordultak, a zene elhallgatott. Hazamenni, hazamenni, zakatolt Juliska ftejében. Dühös volt barátnőjére is, amiért rábeszélte, hogy a táncolok közé menjenek. Lopva körülnézett. Látta a kíváncsi, pletykára éhes tekinteteket. A harmonika, a furulya és a citera újból rázendített. Ö csak állt... — No, mi lesz? Táncolunk, vagy ágyigálunk? — mordult rá György sürgetve. Juliska a vállára tette a kezét, de ránézni nem mert. György meg olyan erősen szorította a derekát, hogy alig kapott levegőt. Érezte, hogy mustrálják, mint a tehenet a vásárban. Melege lett a méregtől meg a szégyentől, hogy csak úgy beráncigálják, akarata ellenére. — Sejde, ritka a kisjány, aki takaros! — rikkantotta el magát György. Forgatta eszelősen. Juliska szeme előtt összemosódott a kerítés a kiváncsi fejekkel. Istenem, istenem, ez a bolond Farkas! Csak mar vége lenne! — gondolta magában. De György a muzsikálók felé kacsintott, hogy húzzák. Juliska a homlokára omló göndör hajától alig látott. A forgás lassult, György Juliska arcát nézte, a szeme huncutul villogott. Juliska pruszlikjának fülét markolászta. — Megizzattam... ne bomó már, még befordicc a keritísbe! — Az vóna csak a jó! Én még rádhemperennik! — és akkorát nevetett, hogy minden foga kilátszott. Juliska félelmében remegett. Látta a kíváncsiskodó tekinteteket. Füles Panni a kerítésen bedugta a fejét, hogy jobban lásson. — Ne szoríjjá annyire, nyiznek! — Szabadulni próbált, de akit György megfogott... — Ehe, szalannál, mi? Csak nem fisz? — nevetett. Elhallgatott a zene. — Serivás! — kiáltotta valaki. Álldogáltak, beszélgettek a párok. — De megnyötté, hallod-e! — Meg hát... — Megint menni akart, de csuklóját György úgy szoritotta. hogy szinte fájt. — Eressz, ha mondom! — Majd ha nekem úgy teccik! — De nem is fúpk ...-— No és, majd rákezgyik! Juliska akkorát rántott, hogy majd kiszakadt a keze. — Süket vágyó mind a ... Az apádat már elharapta. Közben maguk maradtak, mert a táncolók helyükre mentek. Ragyás Maris ki is kiáltott Ferencnek: — Mennyé má oda, Ferenc! Minden szem ököt nyízi! Azok meg csak rángatták egymást. Aztán Juliska nagyot lökött Györgyön, és futásnak eredt. Nenével a kapuban találkozott. — Hát te, má meg is untad? — Á, dehogy, csak híves vari... — Kapjá magadra valamit, cseppet szívenyízünk, még most gyün a jova. — Tőlem gyühet, én le nem mék! Nene megérezte, hogy valami történhetett, de nem kérdezősködött. Másnap Farkas Margit felüzent Juliska anyjának a Füles Fannival. Az éppen a fal tövét tapasztotta. A rossz fazékban agyagos, pelyvás sár, a másik edényben tehéntrágyás víz, azzal akarta bekenni a fal alját. Füles Panni Farkas Margit szócsöve volt. Most is ott álldogált a kerítés előtt, és nézte Julist. Egyszer csak bekiáltott: — Julis! Julis, gyere csak ide! — Mit akarsz? — A Margit azt üzenyi... — Á. nem írek rá! De Panni nem tágított, dőlt belőle a szó. Még levegőt sem vett. Élvezte küldetését. Az. arra haladók meg-megálltak, a gyerekek a kerítésre kapaszkodtak. Julis csak dolgozott szótlanul, de a sarat egyre mérgesebben vagdosta a lyukakra. Panni Julis hallgatásától még jobban felbátorodott, bár a kiabálástól már egészen kifulladt. A kötényében meg-megtörülte száját. — Mit csúfkocc Panni? Nem szigyelled magadot?! — jött ki a csetepatéra Luca nene is. — Mennyen be szülei — sziszegte felé Julis. — Hát csak hagy ugasson a bolond, majd megúnnya. Ide csédítyi a fél falut! — Legalább láttyák, hogy nem mink kesztük! Az öreg visszahúzódott, de csak az ajtóig. Panni meg csak ingerelte, még a kerítést is megrázta. — Szeretnyítek megfognyi a gyerekit, mi? De azt üzenyi hogy ebbö se te, se a gubacsszemő jányod nem eszik! Hogy kódost meg gubacsszemőt ráír elvennyi a fija ötven esztendős koráre es! — No, ezt má csakugyan nem lehet hannyi! — Julis ment is felfelé az udvaron, megragadva a tehéntrágyás fazekat. Az összegyűltek felé fordult. — Hallják hugyan csúfít, mocskit? Hát nem ök kezgyik? Kinek van erre szüksíge?! Egyik-másik megértőén bólogatott. De voltak olyanok is, akik titokban nevettek ... — Mondd meg annak a eszetlen Margitnak, öröhetne, ha az ő jányának vóna ilyen szeme! — Meg üzenyi, hogy színaboglya fejő, csúfság ... — Te elhagass! Még ő nyízi le a jánkámot, he? Akinek már haja sincs, tehénszarvai tapasztya a kendőt is a fejire, ha misére mén, hogy az megájjon!? Elmehetne a szőlőbe madárijesztőnek! Méghogy madárijesztö? Hát nem a te jányod nyízett ki úgy a muzsikán, mind a Luca, a farsangi dőre! — Luca? — De Julis már alig kapott levegőt. A tehéntrágyás sűrű vízzel leöntötte Pannit. — Ne! Ne! Ha máskíppen nem tudom, szarvai tapasztom be azt a moslík pofádot. Lett nagy sikoltozás. Panni fején, nyakán csak úgy csörgött a büdös, zöldes maszat. — Leöntött! — ordította Panni. Julis már a kapun babrált, egy lécet feszegetett... Erre Panni futásnak eredt, de még odakiáltotta: — Megá, megá, lessz annak még böttye, te szuka! Panni futtában a kötényébe és szoknyájába törülgette magát. A nagy mérge, szégyene. kérdőjellé görbítette. Megállt. A bámészkodók kaputól, kerítéstől hátrább léptek, helyet csinálva ha netalán másra is sor kerülne... — Azé se engegyi Margit — ordította Panni. — Még ha belédögőtök se! Tiged kitúrt akkó, de kitúrja a jányodat es! — Mér hát ki jaz a Margit, he? — hajolt ki a kerítésen Julis. Azt csak szeretnyi, csak szeretnyi! De a fijának nem fog tunnyi parancsónyi, majd én teszek róla! — azzal jól megrázta a kaput. — Mosmá ketek is láthatják! Mi lett vóna. ha én mék, hogy a jánkává ezt meg azt csináta a muzsikán. Én nem mék, ő meg ezt a féleszöt a hegyembe kűgyi... — dohogott. Még szitkozódott volna, de az ura az udvaron állt, mozdulatlanul. Megmarkolta a fazekat, lefelé indult. A kerítést támogatók is odébb álltak, csak két apróság csimpaszkodott még, akik sajnálkoztak, hogy vége szakadt a veszekedésnek. Julis alig várta az estét, hogy felfuthasson nénéékhez. Már a kapunál kiabált: (,folytatjuk)
