Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-03 / 19. szám

Juliska is nekikeseredett. Lopva a lábára nézett. Ha akkor meghal... Farkasék vágtattak el mellettük. György a szekéren állt. ostorával a lovakat legyintgette, és hátra vigyorgott.

— Csak fölfordulna, csak főlfordulnal — sziszegte Juliska. — A por az arcába csapott. A lovak patái csak úgy csattogtak a köveken.

Beérkeztek a faluba. Gyuri lesegítette a káposztát a szekérről. Ápol a nagy batyuval elvánszorgott. A szekér zörgésére, a kis utcában egy csapat gyerek szaladt eléjük.

— Mit hozott, Terka nénnye? — kérdezték és körülugrálták a szekeret.

— Mennyetek no, mer a tehén ellapítja a lábatokat — mosolygott rájuk sógor.

— Nene, nene, Terka nene! Ha muzsikálunk, adó valamit?

Máris cincogott a két fadarab a kezükben: Cini, cini, cin ...

— Hallod, minő szípén szó?

— Jó van no, jó vanl — A kis papírtölcsérből egy-egy szem cukrot nyomott maszatos mancsukba. A gyerekhad a cukor láttán még jobban felbuzdult.

— Ha furulyázunk is adó még?

A fadarabok már a szájukban lógtak és egészen a pitvarig fújták nagy igyekezettel, de nene már az övéit kereste, hiába pislogtak rá. Azok meg nem tágítottak, a rosszkedvű Juliskának estek:

— Juliskó, buliskó, hun a pitypangkoszoró...?

— Vitiz! Vrtiz! Gyere csak! — kiáltotta Juliska. — Gyere, marjál a seggekbe!

Erre azok úgy eliszkoltak, hogy még hátra sem néztek.

— Miklós! Jakab! Gyertek csak, hoztam nektek valamit!

Miklós elő is bújt a ház sarka mögül.

— Gyere csak, gyere, itt a fizeccsíg. No, nyüjj már érte. Jó, selemcúkor. Hát Jakab?

Már vacsoráztak, amikor Jakab előkerült. A fal tövében kuporgott, lábát kacája alá húzva sirósan szepegett, néha nagyot csuklott. Nene tüntetőén Vitéz elé tette a tálját, és befordult a konyhába. Az nekiesett az ételnek, körül-körül táncolva a tálat.

— Éhes vágyó mi? — kérdezte sóhajtva Jakab.

Nagyon sajnálta magát. Vitéz a farkát csóválta.

— Mi van benne? — vett nagy lélegzetet Jakab. — Nem baj, nekem már mindegy, csak egyél, én úgyis törpe maradok! De te vágyó a oka! — rúgott a kutya felé. — Minek gyüttél utánam most is? Hagy marattam vóna a lyukamba! Az a csámpás fönyalt hajó is az oka! Mér nem ötét rándítottad el, ő sokval nagyobb, mi, he?

— Gyere be, Jakabka! — húzta a szavakat édeskésen nene.

Jakab hallgatott, magában duzzogott.

— Hallod? Hínak, de én nem mék!

— Mákos csikmák van.

Erre még a nyál is összefutott a szájában.

— Nem mék! — mondta, de azért összeszorult a szíve. — Nekem már nem kő csík, én már úgyis meghalok — dünnyögte.

Az este már hűvös volt, de ő kitartóan kuporgott. Vitéz tisztes távolságból őrizte. A kismalacok fel-felvisitottak az ólban.

— Jó nekik, ők ketten vannak... az ő talpokot nem hidegíti a föd ... nekem már testvéreim sincsenek, meg se nyövök, nekivágok a világnak... Velem gyűsz?

Vitéz közelebb merészkedett a barátságos hangra.

— Csak ne vóna ilyen setít, mi? No, meg szél is van! — fejét a térdére hajtotta, a kacájába, bele-belecsuklott.

A szél énekhangokat hozott a kocsma felöl. Valami kesergőt énekeltek, és Jakab még jobban elkeseredett.

— Jaj de sziles, jaj de hosszú az az út, amelyiken a Juhász Jakab elindó ...

Félelmében és a hidegben reszketett, de kitartott. Már magasan járt a hold, mire elálmosodott. Fújt egyet-kettőt az orrán, aztán bevánszorgott a kamrába.

Reggelre kialudta bánatát. Sem meghalni, sem világgá menni nem volt már kedve. A szép szelet kenyér meg a nagy bögre tej láttán teljesen megvigasztalódott. Amint megrtta, már rohant is a csűrbe. Vitézzel a nyomában.

A falu népe nehezen boldogult férfiak nélkül. A kenyeret vékonyabbra szelték, hogy az újig kitartson. A tavaszi mozgósítás elvitte a férfiak elejét, az általános, a maradékot. Az asszonyok reszkettek, mert a faluból ketten

eltűntek, egy meghalt. Gergő apja rokkantán jött haza. Sírt bennük a félelem. Ismeretlen országrészek neveit sorolgatták: Szerbia, Galícia, Bukovina. 1914 fekete posztóként lebegett előttük. A monarchia mozgósításakor az orosz cár kijelentette, hogy1 nem hagyja felfalni Szerbiát! Zúgolódás és elégedetlenség. Az asszonyok nyáron megtanultak aratni, most szántottak, vetettek. Nem fontak, hímeztek, nem maradt rá idejük. A törekes kosár alatt földig görnyedtek. A fáradt öregek úgy gubbasztottak vasárnap a házak előtt, mint a varjak. „Hideg lesz" — mondogatták. Korán húznak a vadlibák. A kétségbeesés kiült az arcukra. Mindenkinek volt kiért aggódnia. A gyerekek megtetvesedtek. öreg. kinőtt göncökbe bugyolálták soványka testüket. Már a vályúk vize is bebőrösödött, és még mindig mezítláb szaladgáltak. A tanító is bevonult, a gyerekek inkább csak a hittan órákat látogatták. Az új tanítóval üres padok néztek farkasszemet, csak egy-két gyerek lézengett elárvult soraik között. Kellett a segítség, a tanulás várhatott.

Az emberekben furcsa módon keveredett a hit a hitetlenséggel, a remény a reménytelenséggel, a várakozás a türelmetlenséggel. Csak kibírni, átvészelni, takarékoskodni! A gyerekek kenyérdarabbal a kezükben már ki sem mehettek, nem beszélve a kalácsról. A szülők rájuk kiáltottak:

— Bent fogod megzabányi, mer kinyízik a

szádból ,

Ha jött az este, fetzavarták őket a kemence tetejére melegedni, aludni. Úgy szorultak egymáshoz, mint fecskék a fészekben. Éhes szemük a tálat, a kenyeret nézte. Kevés háznál szaladt a kés a kenyér mélyébe. A földnélküliek, a nincstelenek korán magukra zárták a kis viskó ajtaját, hogy a főtt kukoricakása illata meg ne szökjön. Pedig még csak ősz volt, és hot volt még az új termés ... A város is kevés munkát adott, a gyerekek szája meg enni kért. Ha egy bagoly éjjel vijjogva elrepült a házak felett, a bent szendergők megremegtek: vajon kinek a halálhírét hozza? A hír, bármilyen volt, tűzként terjedt. Aki levelet kapott, annál sokan öszszeverödtek. Juliskáék csak egyszer kaptak levelet az apjuktól, még az ősz elején, de azóta semmit.

Korán beköszöntött a hideg. Mindenszentekre már havazásra ébredtek. Sógort az időváltozás mind gyakrabban megviselte. Most is ágynak dőlt. Nene hűségesen ápolta, így Juliskát küldte a temetőbe a mécsesekkel. Juliska felhúzta nene csizmáj'át, nagykendőjébe jól bebugyolálta magát, és elindult botladozva a temetőbe.

Már messziről hallatszott az imádság moraja. Az erdő szélén, a temető fáinak magasabb ágain varjak károgtak, néhány még a keresztekre is rátelepedett.

— Ez nem jó jel — mondta egyik-másik öreg. — Ha behúzódnak, kamény lesz a tél.

Kevesen voltak a temetőben. Az emberek többsége a nagykereszt előtt gyújtotta meg mécsesét, a síroknál csak itt-ott álltak.

Juliska fázósan helyezte el a mécseseket. A két kis sírt hagyta utoljára. Az új földből a másikra is került, így a két sír eggyé olvadt. A kitépett fű még a kereszt háta mögött hevert. A kis kereszt körül a tavalyi ágak voltak beszúrva, ami a mécsesek lángját védte a széltől. Elgémberedett lába alatt az agyagos, sáros hó meg-megcsúszott. Elrévedezett. Az anyját látta maga előtt feszülő pruszlikjában, amint keze a nagy hasát simogatta. Megborzongott.

—■ Istenem, istenem, majdnem én is idekerültem a húgaim mellé — gondolta.

A mécses lángja meglobbant, a száraz gallyakról a hó olvadni kezdett. Valaki mellé állt.

— Gergő! Istenem. Gergő — rebegte alig hallhatóan.

Csak álltak szótlanul. Tömjén szagát hozta a szél, az imádságból pedig csak a „könyörögj érettünk” vált érthetővé, amibe a varjak belekárogtak. Gyorsan kezdett sötétedni, de ők nem mozdultak. A nagykereszt árnyéka a sírokon reszketett a megkoplalt mécsesek lángjától. A szél a lángokat meglibegtette. a gyér világosság a temető élősövényére esett, majd a gyertyán- és orgonabokrok lábainál tovasiklott. Ök csak álltak a két kis kereszt árnyékaként, várván, hogy ellobbanjon a Juliska gyújtotta láng ... Majd a két kis halomra sötét borult, lassan elindultak a rövidebbik úton, a kutyajáraton. Gergő széthúzta a galylyakat, átbújtak alattuk.

Az erdő alatti szekérúton a sár már megfagyott. így hol az egyik, hol a másik kerékvágásba csusszant a lábuk, a vékony jég ropogott ormótlan csizmáik alatt. Vissza-visszanéztek, mert a temető így félelmetesnek hatott. Juliska Gergő kezébe kapaszkodott, amiben faggyú lapult.

— Jaj, Istenkém, hagyid el, mer értegyünnek a hóttak!

Nagyon megnyúlt Gergő a nyár óta. Juliska még a válláig sem ért, pedig ö sem volt alacsony. Apró házacskák mellett haladtak, a petróleumlámpa lángja alig szűrődött ki belőlük, mert némelyik ház ablakát félig teletömték szalmával, hogy a hideget kirekeszszék. A nagy árok előtt megálltak. Ezt az árkot a természet keze formálta évezredeken keresztül, hogy tavasszal a viharok vize a folyókba, a tengerekbe rohanhasson.

— Gergő, hugyan van apád?

— Megvan.

— És tud már jámyi?

— Tud. Csinát magának falábat.

— Hát Matilka?

— Szomorkogyik. Ha Andris nem vonul be most őszre, egybekelnek.

— Csak meg ne haljon, mer ügyi, mit csinál a Matilkátok?

Juliska a háborúra gondolt, és elképzelte magát Gergő nővére helyébe, Gergőt várván. Összerázkódott.

Közeledett a karácsony... Nagy volt a készülődés. Nene beküldte sógort a városba sóért, sózott halért, süvegcukorért és gyertyáért. Juliska diót, majd mákot tört a nagy famozsárban. Nene a kelt tésztával bíbelődött. A siskóban a tűz ropogott a kalácssütéshez, a tűzhelyen meg főtt a jó krumplifőzelék és az aszalt szilva.

Nene gyakran maga mellé állította Julis- ‘ kát, tanrtgatta. Ő meg ügyesen forgolódott körülötte. Mire megérkezett sógor, már az első szobában illatozott a finom ünnepi kalács.

Este feldíszítették a kis fenyőt. Ezüstporral bekent diók kandikáltak ki ágai közül, és sok apró piros alma. Karácsony előestéjén még jól lehetett lakni, de másnap jött a böjtölés. Már délután az asztalra került a szép, piroscsíkos háziszőttes, rá a szétnyitható betlehem. A két hosszú szék összetolva a sarokban, a fa felkötve a gerendára és egy csomó szalmaköteg az asztal alatt, isten báránykája gyanánt. Fürdés, öltözködés előzte meg a széntesti vacsorát.

Kint a szél már kavarta a havat. Nyomasztó csend borult a falura. A gazdátlanul hagyott asztaloknál a sírás reszketett... Az éhes gyerekek fakanala a kölcsönkért lencséből főtt levest kavargatta. mint kint a szél az ijedt hópelyheket.

tfolytatjuk)