Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-06 / 2. szám

Egy alkalommal Dzsanmurad bekapcsolta a szobájában a rádiót, kiment a verandára, de nyitva hagyta szobája ajtaját. Az anya a küszöbön ült, fáradtan hunyta le a szemét. Úgy látszott, szendereg. De amikor a fiú óvatosan kikapcsolta a készüléket, Maral-edzse összerezzent, és kérdőn tekintett rá.

„Ahá! — örvendezett Dzsanmurad. — Hallgatod! Most már értem, miért kergetsz ki a szobából, amikor dalok vannak műsoron!"

Másnap elszaladt Szelbihez, elújságolta neki felfedezését. Szelbi mosolygott, és azt tanácsolta a fiúnak, fogjon valamilyen arab nyelvű adást. Dzsanmurad így is tett.

Amikor Maral-edzse meghallotta, hogy a rádió a Korán szent nyelvén szól, nem félt többé ettől a fényezett doboztól, ezentúl nyugodtan hallgatta a dalokat, a fia szobájában teázva.

A félszeg fiú

Szeptemberben Güldzsan elutazott. A vidéki kórházban csak a szünidő alatt dolgozott, most pedig visszatért Ashabadba, hogy befejezze az egyetemet. Szelbi és Dzsemsid ott maradt Güldzsan anyjával, Ogulsat-edzsével. Dzsemsíd otthonosan érezte magát ebben a vendégszerető házban, Ogulsat-edzséhez pedig úgy ragaszkodott, mint az anyjához. Nem győzte csodálni szívélyességét, közvetlenségét.

A barátságos asszony még Maral-edzséhez is eljárogatott, és Dzsanmurad elmondta, hogy anyja örül ezeknek a látogatásoknak. „Tud bánni a mamával!" — tette hozzá sokatmondóan.

Újévre Ogulsat-edzse vendégeket hívott. Sokan voltak, mind a feleségükkel jöttek. Elsőnek Hurma, a fiatal tanítónő nyújtott kezet Dzsemsidnek, aki soha életében még nem szorított kezet idegen nővet.

— Mit akarsz? — kérdezte zavartan, és csodálkozva nézett rá.

Hurma elpirult.

— Semmit! Üdvözölni akartalak, de most már nem akarlak — felelte.

Mindnyájan nevettek.

Dzsemsíd valamelyest feloldódott. A villanyszerelő Mahtúm feleségét már fesztelenebből köszöntötte, sőt érdeklődött az asszony és a gyerekek hogyléte felöl. De ekkor újabb bonyodalom támadt.

— Hol van Szelbi? — kérdezte az egyik asszony, körülnézve.

— Mindjárt jön.

— Szelbi, gyere már! — kiáltotta Ogulsat-edzse, és kinyitotta a másik szoba ajtaját.

Semmi válasz. A háziasszony bement Szelbiért, de öt perc múlva tanácstalanul jött vissza.

— Beszélhetnél a feleségeddel, Dzsemsíd.

Szelbi a nemezszőnyegen feküdt, a feje törülközővel bekötve.

— Mi bajod van? — kérdezte nyugtalanul a férje.

— A fejem fáj.

—A fejed? Hm, nem épp a legjobbkor. De talán mégis kijöhetnél? — kérdezte tétován. — Itt vannak a vendégek...

Szelbi hallgatott.

Az est nyomott hangulatban kezdődött. Még Mahtúm se tréfálkozott, mint máskor, hanem szerényen a sarokba húzódott, és sűrűn szívta cigarettáját.

Dzsemsídnek elment a kedve az evéstől, ivástól, ránézni sem mert a vendégekre. „Bizonyára azt gondolják, én nem engedem a feleségemet az emberek közé. Megvetnek érte — gondolta keserűen. — Csak Ogulsat-edzse tudja, hogy nem vagyok hibás." Reménykedve nézett a háziasszonyra.

— Semmi baj, Dzsemsídl — bíztatta Ogulsat-edzse. — Feleségednek elmúlik a fejfájása, minden rendben lesz.

De Dzsemsíd már alig bírta elviselni, hogy a vendégek között üljön, és csak ürügyet keresett, hogy távozhasson.

— Bocsássanak meg — mormogta végül, amikor már semmi kifogás nem jutott eszébe —, el kell mennem.

— Félszeg fiú — mondta mosolygva Szahat, a traktoros, mihelyt az ajtó becsukódott Dzsemsid mögött. — Úgy látszik, még nem szokta meg az embereket...

Szelbi még mindig feküdt. „Nagyszerű asszony Ogulsatedzse" — gondolta hálásan Dzsemsid, amikor meglátta felesége ágya mellett a tányér piláfot és a teáskannát. Szelbi erőtlenül elsmosolyodott. A férje boldog mosollyal válaszolt, lehúzta csizmáját, és közelebb lépett. „Hátha egyáltalán nem is fáj a feje? Hátha csak a jasmakot szégyellj? Ki érti ezt?

A szomszéd szobában vidáman kacagtak a vendégek.

Múltak a napok. Dzsemsid vett egy motorkerékpárt, és azzal járt munkába. Most messze dolgozott az építkezésen.

Szelbi elkészült a szőnyeggel. A házat sohasem hagyta el, ha vendégségbe hívták, visszautasította.

Korábban Dzsemsid nem látott volna ebben semmi különöset, de az újévi est óta jobban figyelte a feleségét. Mivel Szelbi alig ment ki a levegőre, egyre sápadtabb lett, s ez komolyan nyugtalanította Dzsemsídet. Végül is elhatározta. hogy beszél róla Ogulsat-edzsével.

— Allahra! — csodálkozott az asszony. — Mi sem világosabb! Hát te nem is sejted, miért szégyell emberek előtt mutatkozni a feleséged?

— Mit kéne szégyellnie?! Allahnak hála, se nem sánta, se nem púpos!

— Persze hogy nem púpos! De eszedbe jutott-e, milyen érzés lehet neki, hogy jasmakban mutatkozzék a vele egykorú lányok előtt?

— No és, tán csak ő visel jasmakot?

— Nem. Mások is viselnek: az öregasszonyok!

— És jobb lesz, ha majd azt beszélik, hogy a Dzsemsid felesége födetlen nyakkal mutatkozik? — kérdezte komoran Dzsemsid, apja hajdani szavait idézve. — Megunta, hogy tisztességes asszony legyen ?!

— Micsoda?! — Ogulsat-edzse elképedve nézett lakójára. — Tisztességes asszony? — hördült fel, és fenyegetően meredt Dzsemsídre. — Tehát szerinted én nem vagyok tisztességes, mert jasmak nélkül járok? Jól ítéled meg az embereket, mondhatom! Még érteném, ha tudatlan vénember volnál!

Dzsemsid csak most döbbent rá, mennyire megsértette ezt a tiszteletre méltó, idős asszonyt. Ogulsat-edzse haragosan beszélt tovább, de Dzsemsid már egy szavát sem értette, csak bambán bámult rá. Azután szenvedő arcot vágva némán sarkon fordult, az ajtóból még egy pillantást vetett Ogulsat-edzsére, és bement a feleségéhez.

„Még megüti Szelbit!" — gondolta rémülten Ogulsat-edzse.

— Add ide a jasmakot és a borukot! — hallatszott Dzsemsid hangja.

NARIMAN

DZSUMAJEV

e& GSÜNDES MENY

(befejező rész)

Egy pillanat múlva kiszaladt a szobából, és a tűzhelyhez rohant...

Azután Dzsemsid elfordította tekintetét a tűztől, és fájdalmasan Ogulsat-edzsére nézett. Az asszony bátorítóan bólintott, aztán magára hagyta.

Dzsejhun

Márciusban, amikor már végleg melegre fordult az idő, Dzsemsid hozzálátott a háza építéséhez a kolhoztól kapott új telken. Barátai segítettek, s mire kivirágzott a barackfa, a ház készen állt.

— Végre van már saját otthonunk — mondta Dzsemsid, és megfogta felesége kezét, aki a tornác korlátjára könyökölve merengett valamin. — Van hol ünnepelnünk, ha megszületik a fiunk.

Szelbi szótlanul mosolygott. „Miért olyan biztos benne, hogy fiú lesz?"

— Biztos fiunk születik! — mondta gyorsan Dzsemsid, mintha csak kitalálta volna felesége gondolatát. — Igyekezz hát, Szelbi! — tette hozzá komolyan.

Szelbi titokzatos arcot vágott.

— Nézd csak, felénk száll, de nem hallani. — Szelbi az égen csillogó repülőgépre mutatott.

— Gyorsabban száll a hangnál is. Azért nem hallod.

— Bárcsak felülhetnék rá! — Szelbi felsóhajtott. — Elrepülhetnék Ashabad fölé, Moszkva fölé ...

Dzsemsid legyintett.

— Csakugyan elrepülnél oda?

— Miért ne?l — felelte Szelbi. — Öt óra oda, öt vissza. Befejezem a szőnyeget, pénzt kapunk érte, és okvetlenül elrepülök Moszkvába.

— Valóban! — örvendezett gyermekien Dzsemsid. — Talán sikerül! Majd ha végzünk a betakarítással, jó? A fiunkat is magunkkal visszük I Elvisszük?

Dzsemsid hirtelen átölelte a felesége vállát, a szemébe nézett, és forrón megcsókolta.

— Dzsemsid! Fia van! Gratulálok! — kiáltotta Mahtúm, amikor kerékpárján az épülő klub elé hajtott.

Dzsemsid az állványon állt, befejezték az első emelet falazását.

Mahtúm kiáltására gyorsan lerakta a téglát, s az épület melletti nyárfa ágába kapaszkodva a földre ugrott, és a motorkerékpárjára pattant.

— Hé, hova szaladsz? — kiáltotta Mahtúm a felberregö kerékpár után. — Hol az ajándék a jó hírért?

— Kapsz egy bárányprémet! — Dzsemsid hangját elnyelte a fülsiketítő motorberregés.

A szülőotthonban nem mutatták meg a fiát, de megígér ték, hogy este odaviszik az ablakhoz.

Dzsemsid ismét felpattant a motorkerékpárra. Majd szétfeszítette az öröm, elárasztotta egész valóját, úgy érezte, hogy körülötte mindenki boldog.

Már messze maga mögött hagyta a kislákot. Előtte, az út két oldalán szaladtak a nyárfák, a poros szél betakarta forró leheletével. De egyszerre csak véget ért az út menti nyárfák zöld sövénye, és a motorkerékpár kivitte Dzsemsídet a sztyeppre. Alig tudott lefékezni a Dzsejhun partján.

Maga sem tudta, hogy került ide: csak ott állt a hatalmas folyó partján, végtelen boldogságával.

— Szálem, Dzsejhun! — kiáltott fel harsányan Dzsemsid. — Dzsejhunl — ismételte örömittasan. — Dzsejhun! így fogják hívni a fiamat.

„Dzsejhun! — ujjongott Dzsemsid, miközben motorkerékpárján apja háza felé száguldott. — Nevet találtam a fiamnak! És milyen jó nevet! Ez való neki, nem Tahir!"

Alighogy leállította a motort apja udvarában, az út felöl lónyerités hallatszott, és a kerítés fölött feltűnt az öreg Samurad-aga kucsmája.

— Gyere ide — intette magához az öccsét Dzsemsid —, szaladj, mond meg apának, hogy unokája született!

Dzsemsid nem hallotta, mit mondott a gyerek, de Samurad-aga örömkiáltását alighanem a házban is meghallották.

— Köszönöm, fiacskáml Biciklit kapsz tőlem ajándékba a jó hírért!

Samurad-aga leszállt a lováról, levette a nyeregből a mintás hurdzsunt, és ráérősen előhúzott belőle egy kis bugyrot.

— A menyemnek — mondta, és átnyújtotta a kis csomagot idősebbik fiának. — Ajándék az apóstól.

Dzsemsid kibontotta a kendőt. Egy tizenkét rubinnal ékesített karperecét és régi ezüst díszeket talált benne. Dzsemsid soha életében nem látott ilyen mesteri ötvös munkát. Úgy látta, azok a díszek a legszebbek, amelyek a borukot ékesítik majd. Váradi László fordítása