Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-06 / 2. szám

Minél egészségesebb az ember, és minél durvább, egyszerűbb az élete, annál érzékenyebb. Hát nem így van? Üres beszéd, hogy Iván Sztidarevnak egyáltalán nincsenek idegei. Néha sóhajtozom, elfognak a szomorú emlékek, kerülöm a beszélgetőket, fekszem a fűben ... A szél himbálja a fűszálakat, a gyermekláncfű bóbitáját, látszik az cg pereme. És a szív kopogtat a földön: „Édesanyánk, szülőföldem, nyílj meg, bánj gyengéden az elfáradt utassal."

Emlékszem egy estére, a háború elején történt. Közismert dolog — nem is érdemes beszélni róla —. hogy milyen szörnyű helyzetbe kerültek a mi határőreink, amikor az ellenség — mindjárt az első napokban — szétbombázta repülőtereinket. A harcosok életük árán vásárolták meg a mi győzelmünk lehetőségét. Az ő keblükön tört meg a németek féktelen pimaszsága. A géppuskák és puskák csöve vörösre izzott. úgy harcoltunk visszavonulás közben. Megszámlálhatatlan harckocsi, géppuska tüzének gyűrűjébe kerültünk. és a német annyi bombát, aknát vetett, amennyit csak akart. Mi törtettünk előre, és át is törtünk. V hez volt a helyzetünk. de a német is megrettent veszteségei láttán.

Nem vitatom, voltak köztünk kishitűek is. A bombázás alatt ájultan hevertek, utána megrázták magukat, és a szemüket forgatták: „Na, ök gy őztek ..Ezek később megadták magukat. És volt még egy ok a kishitűségen kívül. Sokat tanítottak minket, de nem mindenki sajátította el eléggé, hogy a harcban minden ember legyen kezdeményező. Mi csak a parancsnokot néztük, ö felelt mindenkiért. És ha elesett? Mi talán fej nélkül maradtunk? Bizony sok csapatnak okozta ez a vesztét... De ekkor kezdett kifejlődni nálunk az egyéni kezdeményezés... A nép fürge eszű, s dühüdten verekszik. Büszkeségünket bántotta a dolog. Mint az ünnepet, úgy vártuk, mikor mehetünk kézitusára.

A Nycmen folyó elmaradt mögöttünk. A csapattal elvesztettük a kapcsolatot. És a német minden oldalról ránkvetette magát. Gyorsan keskeny árkokat ástunk, és üldögéltünk benne: még csak páncéltörő lövedékünk sem volt. A német meg akná'kai tépázott bennünket. Rajzik a repülőgépek hulláma, egyik a másik után. a föld csikorog a robbanásoktól, por és bűzös, égett szag. a szem, a fül tele homokkal. Némelyik gazember ontva a lövedékeket géppuskájából, olyan alacsonyan repül, hogy még a fakó pofáját is látni lehet.

Mi meg csak üldögélünk. Ismeri a mi parancsolatainkat? Nem ismerjük el, hogy be vagy unk kerítve és kész. És a német számára nem maradt más hátra, mint amit a legkevésbé szeret: fel kell vennie a közelharcot. És valóban, minden elcsendesedett, egy lövés sem dördül, az égből nem hallatszik egy hang sem. Halljuk az erdő zúgását. Kibújnak az árokból: látjuk a napnyugta füzét, az óriás napot, amely a felhők mögül utoljára ránkvilágil.

Magunkkal visszük a könnyű sebesülteket, akik tudják tartani a fegyvert, vagy legalábbis járni tudnak ... Óvatosan futva, az erdőbe igyekszünk. ^Tudjuk, hogy ott egy géppisztoly -és 'géppuskaosztag áll. A fűhöz lapulva mászunk a zsontbékok közt. egyetlen gondolatunk, hogy minél közelebb férkőzünk, és aztán: hurrá, rohamra. Az ellenségnek pedig már itt volna az ideje, hogy megnyissa a tüzet.

ALEKSZEJ

TOLSZTOJ

Emlékszem, elfogott a reszketés. Mi az ördög? ... Már csak másfélszáz méternyire vagyunk tőle: kell, hogy lásson bennünket, miért hallgat? Felállók, mellemmel odalapulok egy nyírfához, szétnézek ... az erdöszélen nincs semmiféle mozgás. Miben áll a cselfogás? Hirtelen fegyverropogás az erdő mélyéből, tőlem jobbra kék, piros, zöld nyomjelző rakéták villannak meg. és mint eémaszálak húzódnak tova. És halljuk: orosz „hurrá!” A torkunk magától megnyílt, felugráltunk. és mi is „huná!"-! kiáltunk. Odarohantunk arra a hely re, ahol nappal még németek voltak, de csak az erdő sűrűjében találtuk meg őket. És ami elkeseredés felgyűlt bennünk. azt ki is adtuk ezeken a golyószórósokon.

Hallgassa csak meg. mi történt: egy csonka század, amely elmaradt ezredétől. Mojszejev hadnagy parancsnoksága alatt kelet felé igyekezeti. Felderítették, hogy mi Ive vagyunk kerítve, és közelünkben lévén, segítségünkre siettek. Hátbatámadták a géppisztoly osokat, épp abban a pillanatban, amikor mi is támadtuk őket.

Mojszejev lobbanékony ember volt, született katona. Hogy tulajdonképpen kicsoda, sohasem tudtuk meg. gondolom, valahol Belorusszia nyugati részében szolgált. Egyenes, középtermetű, arca nem különös, köznapi. Zubbonya ujja könyökig feltűrve, mindig jóindulatúan mosolyog, de a nézése éles. okos. Bizuny aranyemberek vannak az orosz földön.

Mojszejev századával törekszünk kelet felé. Keressük a németet: akár helyőrség, amelyet az első menetcsapatok hagytak a faluban, akár ejtőernyőn lebocsátott csapat, mi támadunk elsőnek, és a német fut elölünk. Megszakállasodtunk. megfeketedtünk, magam sem tudom mitől, a piszoktól-e vagy a dühtől. Mojszejev olykor tréfálkozik: ilyen hadsereggel, s méghozzá zeneszóval meg sem állunk Berlinig. Rémüldöznek majd a német asszonyok! Ez lesz ám szilaj mulatság!

Egyszer egy vasúti állomásnál, ahol egy összeroncsolt elhagyott szerelvény állt, és ahol éppen hogy keresztülmentek a németek, a smaragdzöld réten, a kaszálatlan fűben egy fiatal nőt láttunk feküdni. Egy ik kezét feje alá tette, másik kezét átlőtt melléhez szorította. szempillája behunyva, olyan volt, mintha aludna, szél lebegteti gesztenyeszín haját. C sak a halvány szája szélén látszott egy kis véres esik. A nő körül egy babosruhás, fekete szemű, körülbelül kétéves kislány mászkált. C'ibálta. lökdöstc. és egyre mondogatta: „Anya alszik, alszik ...” Odamentünk. A kislány odasimult any jához, kis teny erét odaszorította az arcához, és úgy nézett ránk, mint egy ijedt csókafiók.

„Elvtársak, mi van ott, mi van ott?” — halljuk. Odafut Mojszejev. feltépi zubbonya gallérját. Mi hallgatva nyitunk utat neki. Megáll, és mintegy magához beszél, csodálkozva : „Az én feleségem, az én lány om ...” Felkapja a kislány t, magához szorítja ... aztán letérdel felesége fejénél és sírva fakad:

úgy sir, mint egy gyermek; erre azután a kislány is elsírja magát.

A katonák — ki hüppögvc, ki szemét törülgetve — odébbáiitak. Én elvettem Mojszejey revolveréi, és egy időre egyedül hagytuk a kislánnyal. Megástuk a sírt három lombos nyárfa alatt.

A felesége, nyilván ahogy volt — egy szál ruhában — menekült a gyerekkel Beloszlokból. Hol gyalog, hol teherautón, ha alkalom adódott, vonaton. Kímél az állomásnál a németek — röviddel a mi ideérkezésünk előtt — szétbombázták a vonatot; ő kiugrott és futott a zöld réten. De a német repülőknél — ezeknél a sárgacsőríí gyerkőcöknél — külön sport volt zuhanórepüléssel hajszolni a tébolyultam gyerekükkel menekülő asszonyokat... lehet, hogy csak egy óra választotta cl. és találkozhatott volna a férjével...

Megástuk a sirt a nyárfák alatt. Azt gondoltuk: egy ember számára, és úgy adódott, hogy kettőt temettünk oda. Egyik felderítőnk vágtatott oda hozzánk elcsigázott lován, és jelentette, hogy egy csoport motorkerékpárost fedezett fel az országúton, amely ettől az állomástól nem messze vágta keresztül a vasútvonalat. Persze, d lehetett volna észrevétlenül menni, anélkül, hogy összecsaptunk volna. De odajött Mojszejev a kislánnyal a karján. Még az arca is elváltozott, szürke

lett, a szemében kialudt a fény........Semmi

esetre se! Ellenzem — mondta —, találkozni akarok velük, ahogy kell.., Csakis így , csakis így, elvtársak ...” — megsimogatta a kislány fejét és átadta egy katonának, aki a fején volt megsebesülve, aztán parancsoló hangon hozzám fordult: „Adja vissza a fegyveremet.”

Mojszejev maga vezette az egész harcmüvcletct. Egy szorosban fákat döntött az útra. lesbe állította a géppuskásokat és lövészeket. Mikor a németek csodálkozva és gondtalanul megállották a ledöntött fáknál, s a hátul levő motoros kerékpárosok közelebb húzódtak, Mojszejev tűzzel és szuronny al kiirtotta őket mind egy szálig. Kereste a halált, vagy a düh fojtogatta? Egyre csak a tülekedés kellős közepén forgolódott puskájával. Egész hasát felszántották a golyók. IX* még volt annyi ereje, hogy leülve az út szélére, végignézze ezt a vérfürdőt ...

— No, látod, Maruszja — mondta (úgy látszik, már nem volt egészen magánál) —, ez a te halotti torod, zenével temetünk ... — A

Lengyel József és Sarkadi Vilma fordítása

baloldalára esett, kékülö kezével kihúzta a revolvert. Egész hasa egyetlen nagv sebtől vérzett.

Mindkettőjüket egy sírba temettük. A kislány, annak a katonának a karján, képzelje csak, nem is sirt, csak nézte, mint egy felnőtt, hogvan temetik el anyját, apját. Ix-het. hogy nem értett, mit csinálunk? IX' nem ... ebben a háborúban a gyerekek többet megértettek, mint gondolnánk. Az ö eszecskéjükben sok minden összegyűlt, és majd annak idején meg fog érni...

Este az erdőben sisakjainkban vizet forraltunk, és megmosdattuk a kislányunkat: begöngyöltük egy sátorlapba, ágakból fészket csináltunk neki. és fegyveres őrnek Matvcj Mahotkint. a rettenetes külsejű határőrt állítottuk melléje. A kislány rosszul aludt, gyakran felriadt, és hívta az anyját: „Mama ...” Matvcj csitítgatta: „Aludj, aludj, ne félj.” A gyermek másnap már elcsendesedett. Matvcj nem bízta senkire, a karján hordozta, és megtudta tőle. hogy hívják. A kislány sokáig nem akarta megmondani, aztán hirtelen a fülébe súgta: „Ny ina ...”

Még sok napon át meneteltünk kelet felé, a német akadályokon át, de mikor a frontvonal közvetlen közelébe értünk, elhatároztuk, hogy nem kockáztatjuk a kislány életét. Nemirovo városkában megkértünk egy ismeretlen asszony t. Rina Mihalcsukot. aki megnyerte a bizalmunkat, hogy vegye magához a mi gyerekünket. Ami cukrunk és fehér kétszersültünk volt — mint Nyina hozományát — mind odaadtuk ennek az asszonynak. Elmentünk Nemirovóból és benéztünk a házba. Nyina. fogadott anyja ölében ugrált, az asszony meg csendesen sírt ... Ez az egész történet.

Ott maradt a mi Nyinocskánk nyugaton, a németeknél. És a németeknél maradt a sír is. ott a nyárfák alatt ...