Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-03-29 / 14. szám
JURIJ BONDAREV A part (részlet) ... A padláson feküdtek a száraz, szétszórt szénán, a fiú egész idő alatt úgy érezte, hogy a lány őt nézi a sötétben; a tető résén beszűrődő hold keskeny sugarában fehéren fénylett a lány szeme; dideregve mondta: — Ide hallgass, miért húzódtál el? Undorodsz tőlem? Igaz, nagyon rég nem mosdottunk. Milyen izzadtak, piszkosak vagyunk ... Ide hallgass, nem bírunk kitömi a bekerítésből. Reggel bejönnek a faluba. Hallod, milyen csend van? — Igen. — Ma valahogy megijedtem a haláltól. Emlékszel Klavára, a páncélelháritó ütegből ? — Igen. — Reggel esett el, amikor másodszor próbáltunk kitömi. Láttad, hogy halt mag? — Nem. — Jó, hogy nem láttad. A szanitéctáskája maradt a tölcsérben. Csak foszlányok: vatta, kötszerek... és még valami szörnyűséges. Pedig milyen szép volt, emlékszel ? Mindnyájan majd felfaltátok a szemetekkel, amikor eljött hozzám. Mimóza volt. És közületek senki... Még most is előttem van, milyen gyönyörű volt a szemel Meg az alakjai Mint egy kis szobor. És semmi sem maradt belőle. És vége ... Ő csak hallgatott, nem volt ereje megmozdulni, válaszolni, felidézni Klava szemét és alakját; annak a páncélelhárító ütegnek a fönővére volt, amelyben a bekerítés másnapjára egyetlen ép löveg sem maradt. Ekkor a lány megigazította a szénát, közelébb húzódott, oldalt fordult, hozzásimult, lélegzetvisszafojtva egyik kezét a nyaka alá csúsztatta, a másikkal pedig gombolgatni kezdte rajta a háromnapos ütközetben agyonizzadt gimnasztyorkát, és miután kigombolta, bizonytalanul becsúsztatta kicsi kezét izzadt, nyirkos mellére; keskeny, eldurvult, pár napja nem mosott tenyere olyan ismeretlenülgyengéden és olyan várakozóan simogatta a mellét, ujjai hegyével a hónalját birizgálta, a fiú hirtelen megdermedt a sötét féltékenységtől és romlott mesterkedésétől, arra gondolt: „Kivel csinálhatta ugyanígy?" — Ide hallgass, van egy kis szesz a táskámban — suttogta csaknem sírva, összeránduló ajkával szaporán csókolgatva szája sarkát —, adjak? Legalább szesszel dörzsöljük le az arcunkat. Csak ne nézz rám. Várj, mindjárt... Tán úgy jobb lesz. Nem törünk ki a bekerítésből, tudom. Akkor legalább legyen meg. Voltál már együtt... valakivel? — Hát te? — Valamikor régen, gyerekkoromban. De az csak játék volt. Valami csűrben ... Érted? Csak ne féltékenykedj. Hát nem mindegy az neked? — Nem tudom. — Nem kell féltékenynek lenni. Csak feküdj. majd én csókolgatlak. Aztán majd te is. És még azon az éjszakán, a hideg hajnal előtt, amikor mind a ketten elcsigázottan feküdtek, álmukban szorosan összeölelkezve, az után, amit kettesben megtudtak itt, a bekerített falu egyik padlásán, a fiú mélyen lüktető lármára ébredt — belső rázkódások dörgése remegtette meg a földet —. és amikor kinyitotta a szemét, szíve hevesen dobodott. A lány átölelte, és mintha biztos védelmet talált volna, a karján aludt, feje melegen nehezedett rá, áz arca gyerekes, bizakodó, kissé sértődött volt, a fiú érezte hajának kesernyés mandulaszagát, valamilyen beteges sajnálatot érzett iránta, amiért este szeretett volna tiszta lenni, tompa fájdalmat, amiért nem kapták meg egymástól a várt megkönnyebbülést ügyetlen és kapkodó öleléseikben. A padlás lilás kisablakán túl egyre valóságosabban. egyre közelébb gördült az istentelen motorbögés, hamarosan sárga fény kúszott fel a remegő üvegen, az utcán a tankrobaj közepett érthetetlen német parancsszavak pattogtak... A fiú hallgatózott, még nem látta, mi történik a ház körül az utcákon, de már tudta: a németek elfoglalták a falut, ahol a hadosztály felmorzsolódása után csak néhány katona maradt — meg ők ketten. És dermedt lélekkel kihúzta a kezét a lány feje alól, a padlásablak elé állt. Az utcát eltorlaszolva, a fényszórók világában tömött sorban jött a harckocsioszlop, s az útpadkán kettős sorokban haladt a gyalogság. — Kelj fel! Gyorsan! — megrázta a lány vállát, lázasan kapcsolta be a derékszíját. A lány nem értette meg rögtön, mi történt, álmosan, kissé zúgolódva kérdezte: „Mi az? Miféle tankok?", amikor azonban kapcsolt, a fiú nem hagyta megszólalni, suttogva vezényelte neki, hogy egyetlen lépésre se maradjon le, és felhúzta géppisztolyát, lövésre készen, kilökte a kis padlásajtót, elsőnek ereszkedett le a létrán a ház nedves pitvarába, amelyet a házigazda elhagyott. Az egész ház zengett, megtelt a tankok bőségével, a lánctalpak csikorgásával, az üveg csörömpölt, a tankok fényszóróinak oldalsugara narancssárgán tükröződött benne, a penésszagú pitvarban halkan csilingelt az üres vödör füle. — Nem jutunk ki innen ... Tudtam én — mondta a lány suttogva, miközben utánajött a létrán, és mint aki nem reménykedik a menekvésben, halántékát a fiú hátához szorította. — Hova menekülhetnénk? Megölnek bennünket, hadnagy ... — Utánam! Egyetlen lépésre se maradj le! A kertek alján ... az erdő felé! — hadarta, dühítette a suttogása, könnytelen sírása, amely arról tanúskodott, hogy elhagyja magát. — Gyerünk! Fogd a pisztolyom! Tudsz lőni? — Nem, nem ... Én csak sebesülteket tudok kötözni... — Az istenit, ide figyelj! Nézd, így kell! Meghúzod a ravaszt. Célzol, és meghúzod! Aztán a kertek alján futottak, a feldúlt, porhanyós veteményeseken át, a sötétben rosszul látták a faluszéli házakat, bombatölcsérekbe estek, a szélben bádogként zörgő kukoricaszárakba botlottak. A motorok egyenletes dohogása, a páncélosok vezényszavai a nyitott fedélzeti nyílásokban, a házak közt alacsonyan fel-felvillanó fényszórók lassanként balra távolodtak, s ők nekinekiiramodva maguk mögött hagyták a veteményeseket, a hajnali szürkületben eljutottak a mező széléig, mögötte már láthatták az ibolyaszín ég peremén feketéllö sűrű erdőt. A fiú csaknem elszalasztottá a döntő pillanatot, amikor a mező szélén száraz sistergéssel rakéta hasított a homályba, s a víz csíkja felett fényesen és foszforeszkálón megvilágította a kis tahidat, túlságosan késön látta meg elöl a halmon a két alakot, túlságosan későn hallotta meg az ugató Halt! kiáltást, és éppen hogy a földre vetette magát, kezénél fogva a lányt is lerántotta, fejét a szúrós, nedves tarlóra szorította, máris ott pattogott felettük a géppisztolysorozat. — Halt! Halt! — csengett a fülébe a szívdobbanásai ütemére. És a géppisztolya csövét a karjára támasztva odasúgta a lánynak az egyetlen megoldást, amelyben vakon hitt: — Ketten vannak .. . Mindjárt idejönnek, én meg leadok egy sorozatot!... És futás a hídon át! A hídon lőj a pisztollyal, akár a levegőbe is! Megértetted? — Igyekszem, lőni fogok. Megértettem. Lövök... A németek nem mentek oda. Homályosan látszottak a halmon, húszlépésnyire álltak, a csillagok alatt, halkan beszélgettek, aztán egyre növekvő ropogással, sistergéssel felröppent az újabb rakéta. És abban a pillanatban a fiú minden zajt túlharsogott, elnyomott egy hosszú, vakító sorozattal. Alulról lőtt, és lentről jól látta őket a halmon, amely félkörben emelkedett a folyó fölött, a pirkadó égnél sötétebben, és tisztán látta, amint elterültek odafenn- egybeolvadtak a földdel. A szédítő csendben odahallatszott, hogy a hirtelen belehasító fájdalomtól egy ember felüvölt, valami vas úgy csörömpöl, mintha a géppisztoly a földön sisaknak ütközött volna, s a gyilkosság érzésétől megkövültén és a gyilkosság útáni felszabadulás bősz örömével szinte idegen hangon kiáltotta a lánynak: — Gyorsan! A hídon át! Ne maradj le! Csak le ne maradj! Felpattant, és az életmentő gyilkosságnak ugyanazzal a mohó vágyával több sorozatot adott le a halomra, nem egyenest rontott a híd felé, hanem eszelős kitérőkkel, cikcakkokat irt le a mezőn, egyelőre nem találva a folyóhoz vezető kitaposott utat, amikor azonban abbahagyta a lövöldözést, a partra futott, az üres tahidat öt méterre maga előtt megpillantotta, s a víz folyékony mangánként csillogott. — Várj, hadnagy! Nem bírok ... Várj!... A lány utolérte, elfúló lélegzetével küszködött, arca ijesztően elsápadt, és elcsigázottan ugyanabban a kezében szorongatta a szanitéctáskát meg a pisztolyt, alig bírta kinyögni: — Elesek ... várj, nem bírom ... — Dobd el a táskát, dobd el, ha mondom! Utánam, a hídra! Átfutunk ... és be az erdőbe! Dobj el mindent! Fuss a hídra! — Nem, nem bírok, kedves, várj! Végképp kifulladva behunyta a szemét, a földre rogyott, és ekkor a fiú ösztönösen, vad határozottságtól sarkallva megragadta a vállát, maga után húzta, előrelökte, dühödten vezényelt: — Futás! Én majd utánad! Na! Kérlek!. .. Elérték a hídpallókat, ekkor a lány megingott, a híd korlátjába kapaszkodott, és kezével araszolva tett néhány imbolygó lépést. Hüppögött: — Nem bírom, nem bírom ... (nő 14)
