Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-03-29 / 14. szám

— Na! Mi van veled? Mit csinálsz? — kiáltotta a fiú, vadul őrjöngve üvöltött, mert nem tudta futásra bimi a lányt, és igy már neki magának sincs joga futni, és megint olyan elkeseredett gorombasággal lökte meg a vállát, hogy a lány csaknem elesett, mert elszakadt a korláttól. — Gyorsabban, gyorsabban! De amint futásnak eredtek a hídon, mö­göttük golyószórósorozat robbant kattogva, s nyomjelző golyók forró léghuzatként süví­tettek, hajukat súrolva elrepültek felettük, s a fiú futás közben a deszkapallóra lökte a lányt, és szorosan a testéhez simulva, félel­metes üvöltéstől eltorzult arcát feléje fordí­totta : — Kússz előre! A túlsó partra! Utolér­lek! ... Kússz el innét, gyorsabban! Egy perccel ezelőtt bizonyos volt benne, hogy az első sorozattal megölte azt a két németet a halmon, aki a hidat őrizte, de most már világos: a parti kis lövészárokban maradt egy harmadik is, golyószóróval, és tüzet nyitott rájuk, amint észrevette őket a hídon. Várta a halál tompa és tüzes csapását, rekedten lihegte: „Kússz, ama, a hídon túli", és oda sem figyelt, hogyan kúszik, csak a nyögését hallotta és mocorgását a pallókon. Ujja teljesen érzéketlenné vált a ravaszon, megdermedt a jéghideg vas görcsös szoron­­gatásától, s amikor a leadott sorozat után a kulcscsontján megérezte a géppisztoly löké­sét, egyre csak arra gondolt, hogy a menek­vést jelentő víz a közelben van: ja súlyosan megsebesül, még mindig felállhat, átugorhat a korláton, és levetheti magát oda, a mélybe, az örök semmibe vagy a boldog szabadság­ba. — Kússzál! Kússzál! — üvöltötte. — Le a hídról! Menj le a hídról! Hosszú sorozatokat adott le, elgémbere­dett ujját le nem vette a ravaszról, és alig bírt észhez térni a nyomasztó csendben: a gép­pisztoly üresen kattant, elhallgatott, nem lőtt többé. A kapkodásban nem számolta meg a töltényeket. Majdnem elájult, zúgott a füle. A halmon is elhallgatott a golyószóró — onnan sem lőttek. Felpattant, és lehajolva a túlpart­ra futott, és amint lihegve lezuhant olyasmit látott, amire a sikeresen végződött lövöldö­zés meg átkelés után egyáltalán nem számí­tott. — Mi az? Mi van veled?... A lány a töltés alján ült, kigombolta mellén a gimnasztyorkáját, egy darab vattával a vállát nyomkodta, törölgette, és a fiú meglát­ta a lány szemérmetlenül és ijesztően mezí­telen. csurom vér mellét — az éjjel a széna­padláson őt csókolgatta, az ö selymes bőrét fogdosta, simogatta ügyetlenül életében elő­ször; látta a vattát, a tisztaszeszes üvegcsét, amelyből a vattadarabra töltött, ugyanazt az üvegcsét, amelyet a padláson is elővett a táskájából, hogy lemossa magáról az ütközet puskaporszagát, mielőtt mindketten megis­merték volna az első ölelés, az ügyetlen, szerelemre éhesen egymásra tapadó ajkak kéjes fájdalmát, a végső megkönnyebbülést, a szúró szénakupacokon, a németektől be­kerített falu holdfényes, őszi hidegében. — Mikor sebesültél meg? Hol? Hogyan? — ismételgette, véres melle látványától döb­benten — lányságára, rugalmas finomságára és illatára még most is emlékezett —, és a váratlan bajtól megzavarodva, megpróbált segíteni, a szanitéctáskából kötszert rántott elő, hebegve mondogatta: — bekötözlek. Nekem könnyebb. Segítek ... — Jó, segíts — suttogta a lány halálosan elkékült ajkával, nem szégyellte magát előt­te, s a fiú látta, milyen nehezen nyílik a szája, milyen élettelen, s elképzelte, milyen hideg lehet, mennyire nincs szüksége most semmi másra, csakis az ő segítségére. És a történ­tek után tehetetlenül, nem tudván, hogyan könnyítsen a lány szenvedésén, fájdalmán, görcsbe rándult a sajnálattól, saját bűnétől és önmaga gyűlöletétől: miért hajszolta a lányt, miért kényszeritette, hogy előrefusson, miért parancsolgatott neki, miért lökte meg olyan gorombán a vállát — csak nem volt sebesült már a hídon is?!... — Bocsáss meg ... Semmit sem vettem észre, nem láttam, mikor sebesültél meg! A hídon sebesültél meg? — faggatta zavartan, elkeseredetten, sajnálkozva és magyarázko­­dón, és egyre igazgatta és tekergette a mellén, vállán a le-lecsúszó kötést. Men­nünk kell... amíg sötét van — győzkö­dött. — Tudsz járni? Csak háromszáz méter az erdő, és ott minden rendben lesz!... Majd rám támaszkodsz ... Lassan megyünk! Állj fel, állj fel, végy erőt magadon, állj fel, és menjünk!... — Nem akarok fogságba esni, hadnagy — nyögött fel a lány. — De nem bírok. Mindjárt, várjál. Segíts, légy szíves ... A fiú segített neki felállni, és kis ideig átölelve tartotta, zavartan, érezte átnedvese­dett teste remegését, izzadt homlokát, ame­lyet az állához szorított; a lány az ő derékszí­jába kapaszkodott. Aztán elindultak a mezőn, mint az elvá­laszthatatlan szerelmesek, egymásba ka­paszkodva. egyenletes, összehangolt lép­tekkel haladtak, a lány a derekát ölelve valósággal rajta csüngött. A fiú pedig nem érezte sem az oldalához simuló derék nőies ruganyosságát, sem kedves testmelegét, jobbról, a háta mögül, hallotta a tankok távolodó robaját, a sötétséget szétrobbantó rakéták fényében egyre az utat kémlelte a folyón túl, ahol az oszlop robogott, és félt, hogy a lány léptei egyre jobban elnehezül­nek, félt, hogy elesik, rekedten suttogva ismételgette, hogy a legfontosabb elérni az erdőt, a legfontosabb átjutni ezen a mezőn, azután majd pihenünk, és áttörünk a mie­inkhez ... Az erdőben összecsuklottak a fáradtság­tól, az avarhalomra zuhantak, és eltompult agyukra tüstént a lázas önkívület homálya telepedett, de talán egy perccel később a fiú éber lett a nyugtalanságtól, izgató han­gokat hallott — a suttogó fák felett, a rebbenő ágak meg a szélszaggatta, kerge­­tőzö sárga levelek közt átsütött a hideg novemberi nap. A lány összegörnyedve ült mellette, a pisztolyt a térdére tette, hosz­­szan, üres tekintettel nézte ujját, erőtlenül megérintette a ravaszt, arcán végigfolyt a könny, és furcsa, sirós hangon szólítgatta a fiút, olyan ember hangján, aki - képtelen elszánni magát: — Hadnagy, hadnagy ... — Mit csinálsz? — kiáltotta a fiú, és felült, kitépte a kezéből a pisztolyt, és sebesen a táskájába dugta, dühösen és értetlenül hadarta: — Minek? Minek neked ez a fegyver? Minek? A lány a csupasz ágak közt pislákoló nap felé emelte a fejét, könnyeit nyeldeste, ful­doklóit a visszafojtott sírástól. — Sajnálsz, hadnagy? — kérdezte szi­pogva. — Szörnyű álmot láttam ... Mintha a fűben feküdnék ... és az arcomon han­gyák mászkálnának. Rettentően megijed­tem, és felébredtem. Hadnagy ... kedves, sajnálni fogsz? — Hagyd abba! — szakította félbe, meg­ijesztette, amit a lány a hangyákról mon­dott; nemegyszer látta őket az elesettek arcán, amint a lány is minden bizonnyal látta, és nem tudta őt halottnak elképzelni, amint a fűben fekszik, nem akarta elképzel­ni azt sem, hogy hangyák mászkálnának a homlokán, a szemöldökén, mozdulatlan. élettelen ajkán, amelyet már nem melegít a lélegzete. — Gyerünk! Ősszel nincs is han­gya! Gyerünk! — mondta komoran, hogy véget vessen ennek a beszélgetésnek, és követelőzve kérte: — És erről többé egy szót se! Valahogy majd csak átjutunk. Egé­szen közel vagyunk. Odatartotta a vállát, felsegítette a lányt, aki felnyögött, de engedelmeskedett neki, s rettentően hideg kicserepesedett ajkával hirtelen, esetlenül és odaadóan csókolgatni kezdte a fiú borostás állát, a teljesen átiz­zadt gimnasztyorkája vásznát a váll-lap mellett, és elhaló hangja újra égető szánal­mat ébresztett benne: — Te vagy a mindenem, az egyetle­nem ... Én előtted senki mással ... Ugye szeretsz, hadnagy? Nem csak úgy voltál velem ? — Gyerünk, segítek, gyerünk! Szeretlek! — mondta tompán, de nem nézett a tekin­tetét kutató szempárba; hazudott neki; szökésük a németek elfoglalta faluból a tankoszlop az utcán, a lövöldözés a mezőn meg a hídon, a kilátástalan bekerítettség tudata, a lány sebesülése, egyetlen vágya, hogy az erdőn át az övéikhez jussanak. — Gyere, mennünk kell! Támaszkodj rám! Mennünk kell át kell jutnunk, nincs messze, az erdőn túl a mieink vannak!... Engedelmesen ment mellette, derekát átölelve, egyenetlenül lépdelt, elgyengült nyakán hátracsuklott a feje, időnként pedig azt suttogta; — Köszönöm neked, köszönöm. Másnap vért köpött. Reggel történt, az éjszakai menetelés után, a véghetetlen er­dei tévelygés után, azután, hogy teljesen erejüket vesztve kimerültén elnyúltak a hor­hosban egy patakocska mellett, egy halom avaron, és csak lihegtek. Aztán a fiú nyögést, köhögést, jajgatást hallott, és amikor meglátta a lány szenve­déstől eltorzult arcát, amelyen a csodálko­zás meg a fájdalom még küzdött a halálfé­lelemmel, amikor meglátta görcsbe rándult szemöldökét, üres tekintetét, a szája sarkán előtörő vörös vércsíkot, mint az elátkozott, sorsüldözött, sürögni kezdett körülötte, kö­zelről érezve a pusztulás jeges leheletét. És a reá zúduló szerencsétlenségtől teljesen megbabonázva kérdezgette a lányt, mit te­gyen, mit kíván, mit kell ilyenkor csinálni, hogyan segíthetne, szeretne-e inni, mit sze­retne ... De a lány tehetetlenül markolász­­va a földet, bénultan a fuldoklástól, nem értette, nem hallotta az élő emberi hangot, tovább hadakozott azzal a láthatatlan, kér­lelhetetlen valamivel, ami a mellére neheze­dett, ami fojtogatta. Ekkor a fiú kiáltott valamit, amit maga sem értett, valami va­dat, a patakhoz futott, sapkájába vizet merí­tett. és rohant vissza a lányhoz ezzel az ólmos nedűvel megtöltött csészével, az egészet az arcára löttyintette, amely már elernyedt, szenvedőn az avarba nyomódott, a semmibe nézett. És a fiú beleélte magát a lány iménti szenvedésének borzalmaiba, abban a pillanatban szinte eszét vesztve elképzelte, amint holnap vagy tavasszal mocorogni, futkározni kezdenek a hangyák ezen a szemöldökön, ezen a koromfekete szempillán. Térdelt, és érzéketlenül gyürögette az izzadságszagú nedves gombóccá gyűrt sapkáját, a foga vacogott, torka görcsbe rándult a helyrehozhatatlan bűntől és elke­seredéstől. A horhosban temette el a lányt, földkupa­cokat és avart szórt rá. Ez volt Nyikityin első szerelme a háború­ban, ha egyáltalán szerelemnek lehet ne­vezni. CSANÁDI IMRE Csillag a homlokukon Jöttek csak lefelé, jöttek, völgynek le, csomókban, mint munkába-menet egy-egy banda legény, olyan békésen, lomba-nyugodtan, fagytól komoran, igazuk tudatában — jöttek, mintha a föld dermedt rögei indultak volna meg együtt formátlan tömegekben, szikkadtan-feketén, igaz-osztó néma haragban; jöttek-ereszkedtek, mint földreszakadt fel hőd a rabok, viharárnyú-sötéten, villámtól tüzesen — jöttek ezer mérföldeken át, szédítőn-távoli rónák mélyeiről, csupa-rejtély földről, lángokon át, holttesteken át, ellenség-letiporta vádló tájakon át, gázolva kietlen pömyét, iszapos vért, jól-ismert, egykori, kedves nyírfákkal-ezüstlő otthonok üszkei közt bukdostak, — a tar romokon füst csapzott, kisgyerekek elnémult csipogása, öreg nagyapók megtört panasza, bosszúra-hívó hosszan-úszó lobogóként — jötték, mint akik azóta nyugvást és pihenést nem lelnek, — puszta görön­gyön háltak, havon és sáron, ahol éppen szemüket meglepte az álom, jöttek, jöttek csak, törtek konok arccal előre, hajtották a gyűlölt idegent, földjük taposóját, a lángot, a vért felidézöt — jöttek, — vasfeketén a decemberi éj hidegétől, alvatlan; jöttek az út közepén jöttek le a dombon, csillag a homlokukon — Hajnal remegett föl a mogorva égre mögöttük, új korszak titka derengett------

Next

/
Thumbnails
Contents